A tél leple alatt megbújt a gondolat,
amely téged és engem bontogat
parányi darabokra, hogy ki tudja
miért, megérezzük jeges leheletét.
A mellkasodat felnyitotta, s elrejtette
oda a magot, mit bennem is hagyott.
Nyárral bélelt kabátot terített a vállunkra,
s a kegyes fuvallatot csendesen búgta
fülünkbe, hogy süketségünk meg ne
sértse. Megremegtünk egy pillanatra,
mint őszi zizzenetben a nyárfa levele,
lelkem majdnem belefulladt a tiedbe.
Pelyhes szárnyaival átölelt a tél tündére,
s mindkettőnk üdvére, a béke lénye
ajtóstól rontott bele a téli éjszakába,
s a fagyos házba tüzet rakott, hogy
meg ne fázzanak az elrejtőzött angyalok.