Navigáció


RSS: összes ·




Próza: El nem küldött levél

, 206 olvasás, MiltonGray , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

2011. december 17. Pécs Elcoteq – Vállalati tájékoztató, a cég étterme.

Néztem az étteremben gyülekezőket és hallgattam az idő múlásával egyre növekvő zsivajukat. Mennyivel más volt ez, mint amikor fehér köpenyeikben, sorokban kígyózva araszoltak tálcákért, evőeszközökért, és némelyek fintorogva, mások kellemes meglepetéssel az arcukon válogattak, a tálalópultra kikészített ételadagok között. Igazából az ebédszünet volt a rövidke kikapcsolódásra, némi regenerálódásra alkalmas idő, és a kényelmetlen, szűkösre összetolt székeken, az elfogyasztott ebéd maradéka fölötti disputálások alakítottak barátságokat, ismeretségeket. És mennyivel mások voltak azok az arcok. A legtöbbször sablonos, egyhangú munkától fáradt, a monotónia jellegzetes tüneteit sugárzó, és a fénycsövek vibráló, vagy a számítógépek monitorainak fényeitől kivörösödött szemekben, mégis ott bujkált a holnap, a remény. Legtöbbjüknek a munkába járás a családtól, az otthontól való több mint tizenhat órás, vagy még ennél is hosszabb elszakadást jelentett, mégis vállalták, mert a család emberhez méltó életének feltételeit csak így tudták biztosítani. Dolgoztak éjjel, dolgoztak nappal, hétvégeken és sokszor túlórákban, mert kellett a pénz a gyerek tanításához, kellett a hitelből vásárolt lakás törlesztéséhez, kellett a továbbtanuláshoz és kellett a megélhetéshez. Pedig naponta bőrükön érezték, hogy a fizetés mennyire nincs arányban az elvárásokkal, hogy munkahelyi körülményeiktől, a velük való bánásmódtól néha ökölbe szorult a kezük. Aztán munka végeztével felszálltak a cég által bérelt buszokra, s mire azok kifordultak a Móra Ferenc utcába, többségük már mélyen aludt a fáradtságtól, de álmukban is ott bujkált a tudat, hogy holnap is jönni kell.
Néztem az étteremben gyülekezőket és hallgattam egyre halkuló zsivajukat. Akik körülöttem ültek - volt munkatársaim - mind fiatalabbak, némelyik az unokám lehetne. S bár néha elmosolyodtak, viccelődtek, szemeikből sugárzott a bizonytalanság, a kilátástalanság. A tájékoztató után az öltöző épületének bejárata előtt, felmondási értesítéssel a kezükben ácsorogtak néhányan, beszélgettek még egyet utoljára. Elbúcsúztam tőlük és kezemben az életem újabb korszakát lezáró papírral elindultam hazafelé. A portától még egyszer visszapillantottam. Néztem a beszélgetők csoportját, és valahonnan emlékeim és szívem mélyéről egy nagyon hasonló pillanatkép lopakodott elő. Tizenhat ével ezelőtt ugyanígy álltam ugyanitt, akkor a Hantarex szűnt meg. Ezek az épületek, ez a telep, ez a város, az itt élő emberek vajon ezt is túlélik?
Ezt is túlélik! Kedves fiúk, lányok, barátaim volt munka és sorstársaim. Megtiszteltetés volt számomra, hogy veletek dolgozhattam, hogy része lehettem életeteknek. Mindenkinek sok sikert, és a mostaninál szebb jövőt kívánok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: MiltonGray
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 3
Kereső robot: 56
Összes: 102
Jelenlévők:
 · Alberczki László
 · ÉvIda
 · hazugsagok


Page generated in 0.088 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz