Szépen szálló lágy dallamok a világba léptek,
messzi földre hallatszik a szív: melengető képek,
miket finoman hintenek el e meseszép rétre.
De oh, jaj, érzem bőrömön a kötél metsző fonalát,
amint a csupaszon hagyott testfelületemre kanalát
dobálja... de hogy jő ide a kanál, a kötélhez?
Kényszerít a látásra, hogy dolgok mögé bújjak
és lám, elő bukkannak a szabályok... fújjak
rájuk nyugodtan, szabály az szabály marad.
Kötél nem enged, míg meg nem értem,
csak úgy szabadulok, ha megtértem,
addig hiába rángatózom a menekülésért.
Fogva tart, láncra kötve e csodás réten,
hol minden dolog szabállyal együtt szépen
dalol, hisz anélkül tán varázsuk elveszlik.
Égeti tudatomba a szabályok milyenségét,
felnézve az égre, onnan a ragyogó kékségét
a rabságban tartó anyag rendszerbe önt.
Nem engedi, hogy a törvényt elvessem,
szemem elől elfedjem a rendet; vessem
el e magokat szívemben, úgy éljek tova.
Megjegyzés: NeMo egyik versemhez írta, hogy: „A szabályos versszakhoz a szabályos forma és kötött rímképlet illik. Tagolhatod szakaszokra, de akkor azt ne ilyen szabályos hat sorosokra. Ahhoz már a rím is jár! ” - 2015. január