Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: A vallás két arca…

, 478 olvasás, faragoferi , 1 hozzászólás

Hit és vallás

„Belső természetünk révén az emberek közel állnak egymáshoz,
csak a külső szokásaink révén kerülünk egymástól távol. ”


(Konfucius)


A vallás az ember alapvető és létfontosságú megnyilatkozása Isten felé. Vallás az a valami, amelyben utat keresünk és találunk Istenhez. Nincs eleve üdvözítő vallás, mert a vallásnak, mint ’vallás’ semmi köze nincs az igazsághoz és a hithez. Elviekben beszélhetnénk vallástalanságról is, de ez olyasvalami lenne, mint a semmi megragadása a valami eszköztárával. Így a semmi a valami egyik igen speciális válfaja lenne, avagy a vallástalanság egyfajta sajátos vallásként jelenne meg ebben a megközelítésben.
Témánk most nem a vallás megragadása, definiálása lenne, hanem sokkal inkább a vallás kettőssé-gének bizonyítása.

Miben áll ez a kettősség? Az ezotériában és az exotériában, a vallás belső és a külső útjában. A belső út a beavatás, az ima, a lelkiség, az áldozat, valamint az ezek mentén történő gondolkodás és cselekvés. A külső út a klérus, a templom, a szertartás, a hivatal, hívek és az ezek mögé szerveződő hatalmi aktus. Ez a dualitás kivétel nélkül minden vallás jellemzője, a különbség csupán abból adódik, hogy a két elem egyensúlyvesztése merre billen el, az ezotéria vagy az exotéria felé. Példával is élve az iszlám valláson belül a külső út túlsúlyba jutása markánsan jellemző. Bár megjegyzendő, hogy az egyensúlyvesztés helyreállítására létrejön a szufizmus, a vallás misztikus, sőt ha úgy tetszik gnosztikus irányzata. A buddhizmus jellemzően erősen belső utas vallás, bár a globalizáció, és a nyugat szellemiségének gátlástalan terjeszkedése már itt is érezteti negatív hatásait.
Ami a kereszténységet illeti elmondható, hogy mindkét elem vált-vállnak szorítva jelen van a vallásban. A különböző korokban – a mérleghinta ütem mozgásának analógiájára – hol az egyik, hol a másik elem kerül előtérbe. Vallástörténetileg az ezotéria nagyon korán sérül, Jézus és az Evangéliumok után nem sokára létrejön a végzetes frigy egyház és állam között. A belső tartalom külsővé válik, az intimitásból nagyipar, az úrvacsora emlékéből szolgáltatás lesz. Megszületik az államvallás fogalma és intézménye, mely a grammatikában is (állam + vallás) olyan abnormalitást hordoz magában, ami az evangéliumi tartalmak teljes megsemmisítését jelenti. Jézus kora zsidó vallásának belső útját járja, de mivel a külső út már annyira kitaposódott, hogy abból a helyzetből már nem látható Jézus útja, és az apparátus hatalmi pozícióját féltve, természetesen hatalmi eszközökhöz nyúl.
Németh László – aki szerint a vallásosnak lenni annyi, mint hűnek lenni saját belső természetünkbe írt kategorikus imperatívuszhoz – jól látja a vallás Janus-arcát. Így fogalmaz:

„Az ember vallásossága kétféleképp jelentkezhetik: mint a táblák szolgasága, vagy mint az ember szabad küzdelme Istenért. Van egy társadalmi vallásosság s egy társadalmon túli. Van imádság a templomban, s van imádság az életünk legmélyén. Egyiknek szimbóluma az örök papság, a másiké az örök Jézus. ”

A vallások egyensúlyvesztését úgy is leírhatjuk, mint a kifelé (=világi) ható cselekvések túlsúlyát, a befelé (=isteni) ható cselekvésekkel szemben. De nemcsak a belső dolgok kerülnek kívülre, hanem a külsők is belülre, ami a vallásokat válságos, szekularizált helyzetbe sodorja. Akármekkora is az egyensúlyvesztés, a dolgok természetéből fakadóan az egyensúlyi helyzet visszaállítására törekednek. Láttuk, hogy az iszlámban ez a törekvés a szufizmus, nálunk, a kereszténységben ezt a szerepet a miszticizmus tölti be. A judaizmus merev külső rendszeréből pedig a kabbalisztikus irányzat igyekszik a misztikus igazságok irányába utat keresni, több-kevesebb sikerrel.
Az egyensúlyi törvény értelmében, amilyen szélsőséges a külső út, olyan szélsőséges lesz a belső út is. A miszticizmusban a belső lelki életre tevődik a hangsúly. A vallási élet célja megismerni Istent és egyesülni vele. Szélsőséges esetben ez a communió egyfajta transzállapotot eredményez, amelyet a környezet igen hamar megítél öncélú miszticizmusa, illetve pietizmusa miatt.
Az ítélet nem ilyen meghatározó egy vallási külsőségeket túlhangsúlyozó viselkedésformánál, amely bizony száraz dogmatizmushoz, sőt Isten nélküli vallásossághoz vezethet.
A külső és a belső úton járás vallási lépéseit, botladozásait az emberi lélek jól érzékeli, és a költői lélek ki is tudja fejezni azt. Mint ahogyan alább teszi:

Sík Sándor: Meditációk - II. A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfélen,
A lelkem jó, neked való, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Hit és vallás
· Kategória: Esszé
· Írta: faragoferi
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 18
Összes: 29
Jelenlévők:
 · Aevie
 · galamboki


Page generated in 0.0253 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz