Megérkeztél babszemem!
Kezeimet emelem a magas
égre, hogy végre magamban
hordozlak. Máris az eszemen
túljársz néha, furfangoddal
mozgolódsz a gyomromba,
hogy érezzem, mi már ketten
élünk bele a hatalmas világba.
Kifordultam magamból, a
visszámon vagyok, a szavak
sokszor buta hangulatok,
amelyek a számból jönnek a
világra, s ugranak egy fejest
a félelmetes pusztulásba.
Eltűntem, s Te jöttél helyettem,
az új ruhát felvettem, de még
szorít a cipőm elég gyakran,
amolyan agymosott állapotban
élem napjaim veled, ki téged
és engem tett meg jelölteknek.
Nem kell tudnod, hogy félek,
néha egoista alkatom
felülmarad, ha hagyom.
Maradj kérlek! Tanulom az
önzetlenséget, s mi szépet
hetedhétországban találni
lehet, mind neked adom,
hogy őbabszemséged, az igazi
tündérek és kedves lények
karjaiból ne essen le nagyot,
fogják ki a pihe-puha angyalok.