Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Semmiér'

, 491 olvasás, bArthAKata , 18 hozzászólás

Néhány szóban

I.

Mondd, mikor nem mérem már máshoz
sóhajtásod,
s mikor nyugszik meg tudatom, megbocsájtva
gyávaságot,
minden nem tettet?

Az ágyat,
az örök bevetettet,
az évről-évre
küszöbre szeg’zett
álmok vedlett bőrét,
az órákba dermedt
vágyat,
az ajtókeret
„ne menj még”
sikoltó csendjét,
mondd, megbántad?

Párnádra vetett
hitem ócska teste
mit kezed fel nem szedett,
elveszett,

érte
ki fizet!?


II.

Elpárolgott dühöm köde rég,
s mint eszét vesztett barom, hagyom,
katatón nyugalom nyomjon agyon.
Végtelen lassan szakad
mesterkélt álarcom alatt a hús,
míg mar e szótlan, bús szörnyeteg;
A „Te enyém”-ség.

Nincs nagyharang.

Harc nélkül elestem;
mélységes sebeit nyaló,
öreg lelkem
ég,
s mint makacs állat,
újra meg újra
vakon tép magából,
édes perceket gyomlál
a sorskerék-malom,
zakatol mégis a végtelen
bennem-feléd,
csendem dúlva.

Az asztal ledér,
rajta forró tea
gőz marasztal,
töltök újra,
nyel a torok,
elindulok
valahova,
semmiér’.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Néhány szóban
· Kategória: Vers
· Írta: bArthAKata
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 37

Page generated in 0.0269 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz