Mára már a zúzmara mar belém.
Húzna ma zúzva dudva alá,
elfogyott minden remény,
állva földre hányva a sorokat
bántok meg sokakat.
Szórok rátok szurok-átkot.
Más akarta így, nem én.
Körbe öt árva törpe csal tőrbe
s ránt alá haránt a fertőbe.
Az élet mért lett ily kemény?
Éj peremén menve én bíz
hevesen keresem az értelmet,
de nem értem, mért nem lett
boldogabb bolond sorsom
s mért maradt ő adósom?
Koporsóm fekete fedelén
ígéretemet rég feledvén
csak magányt teremt vén
szellemem szürke szele,
mást sem hagyok vele,
mint felszentelt fekélyt.
Álszent vagyok. Szerettem,
de feladtam minden erényt.