Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Álarcosbál

, 490 olvasás, Securus , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Masíroznak a szürke utcákon, színes álarcokkal fedett arccal, hátra sem tekintve. Hisz' mit nézzenek meg ezek az emberek? Láttak már oly sok maszkot, nap, mint nap, felesleges volna újabbakat megcsodálni. Hollófekete öltözékük szinte söpri a levelekkel borított járdát, ahogy végigszáguldanak rajta. A nők hosszú szoknyában, a férfiak köpennyel díszítve. Csak az álarcok színei különböznek, ezzel díszítve a kopár világukat. Nem törődnek embertársaikkal. Ugyan miért tennék? Hisz' mindenki csak egy a sok közül. Ám mégis azt játsszák, hogy színek viselésével mások lehetnek. De ezek a színek mostanra már teljesen elvesztették a jelentőségüket. Megfakultak. Bár díszesek ezek a maszkok, úgy tekint a másikéra mindenki, mintha szürke lenne. Próbálkoznak kitűnni. Mindenki, de nehéz úgy, ha immáron nem csak az arcukat, de az érzelmeiket is elfedték az álarcok. Mert megkoptak már azok, amik belül vannak. Érdekbarátságok, és házasságok szövődtek az évek során, melynek felei képesek akár ölni is, ha magukról van szó. Ó, micsoda mészárlások vannak ebben a világban! Néha vértócsában áznak az egykoron még pompás maszkokat viselő emberek, és csupán azért, mert díszesebb volt, mint másé. Bűnhődik e a gyilkos? Kit érdekel, ha nem ő volt az áldozat? Csupán élje túl mindenki, ezt a végeláthatatlan, hiúságból fakadó dulakodást.
Ma is mindenki úgy megy, mint eddig, betartva azt a szigorú két métert a másiktól, amely szabályt maguk állítottak fel. Be sincs írva a nagy könyvbe, mégis mindenki így közlekedik, egymástól távol. Csak egy valaki lökdösődik, sűrűn elnézést kérve minden mogorva járókelőtől, akihez véletlenül nekicsapódik rohanás közben. Az ő álarca a legegyszerűbb, csupán a piros árnyalataival világosodik lefelé, egészen a fehérig. Maszkján a szája mosolyra húzódva, szemei kerekre vágva. Köpenye csak úgy repül Ethan után, ahogy átszeli a nyirkos utcákat, egészen a szinte üres temetőig. Csak néhány bomladozó sírkő áll a kertben, hol gondozásra senkinek sincs ideje. Azaz… Dehogy nincs! De mégis kit foglalkoztatna egy átkozott temető?
A fű néhol csomókban áll, s ott is legalább a férfi térdéig érnek, ám máshol a kopár föld éktelenkedik a sírkertben. A kövek nagy részét már benőtte a moha és a zuzmó. Csupán egy áll tisztán, színesen, amely szinte kivirít a sok megtépázott között. Ide rohan most Ethan sebesen, maszkja alá lopva benyúlva, letörölve az izzadságcseppeket. Kezeit ez után imához készen összeilleszti, és óvatosan letérdelve a földre, - nem törődve a sárral - elmormol egy imát. A monológ végén elrejtett szemét könnyek lepik el, és imája átokba fordul át, mit most nem Istenhez, hanem a néphez küld idegesen.
- Ti öntelt gyilkosok! - kezdi fennhangon, és bár tudja, hogy senki sem hallja, amit mond, haraggal megtelve folytatja - Nem foglalkoztok azzal, hogy van még itt ember, aki csupán szeretetre vágyik? Akinek az is fontos, az már nem érdemel életet? Csak ti, ti díszes pofájú gyilkosok! Szakadjon le az a maszk rólatok, az arcotokkal együtt! Lássuk, kinek a legcsillogóbb a vére! - itt már könnyek között, de folytatja - Elegem van ebből az átkozott álarcosbálból, ezekből a képmutató senkikből, akik azt hiszik, érnek valamit. Befejeztem!
Ezzel letépi álarcát, s a fűbe hajítja. Hosszú, világosbarna haja, szinte hálásan bomlik ki a maszk alól, kék szemei oda nem illően csillognak a napfényben. Szájáról a mű mosoly lehervad, s résnyire nyílt ajkai veszik át a helyét, miken keresztül egy ideges sóhajt ereszt el. Tudja jól, mi lesz ez után. Bűnhődnie kell. Először egy íratlan szabályt szegett meg, (átlépte a két méter távolságot embertársai között) most pedig egy nagyon is szigorút. Elhajította a maszkját, ezzel felhívva magára a figyelmet. A figyelmet, amiért mindenki ölni tudna a szó szoros értelmében. A figyelmet, amit csupán pénz által képesek megszerezni. A figyelmet, melyet csak egy különleges álarc nyújthat. Ki leveszi, annak már csak vére nyújthatja azt a drága, értékessé vált figyelmet.
Ethan sóhajt, és emelt fővel távozik a megtépázott sírkertből. Nem megy közel senkihez, nem néz rá másokra. Csak őt bámulják nagy bőszen, de a határozott léptei miatt senki nem mer rátámadni. Úgy viselkedik, mint mindenki más, színes maszk nélkül vonulva, és mégis olyan, mintha az egyszínű falon egy más árnyalatú minta ékeskedne. Őrült irigység költözik a mellette elhaladók szívébe. Ők is akarnak ennyire kitűnni, ilyen mások lenni. De nem mernek. Félnek, hogy akkor mindenki ellenük fordulna. A szabály, az szabály. Inkább próbálnak úgy viselkedni, mint ha fel sem tűnne nekik az a bizonyos maszk nélküli férfi.
Ahogy határozott léptekkel halad előre, minduntalan csak arra tud gondolni, hogy jól cselekedett, bármi történjék is. Elege van a képmutatásból, abból az egyszerű divatból, melyet mindenki csak, Különleges Színek Felvonulásának" hív. Ha arcul köpik, ha bántják miatta, azért, mert ő most igazán más, legalább megmutathatta a világnak, hogy ő nem fél kimutatni valódi énjét.
Az útja egy egyszerű kocsmába vezet. Hiába próbálja leplezni, kissé feszeng a sok ittas vendég között, kik láthatóan mind őt bámulják. Ám Ethan csak egyenesen a pulthoz lépked, egy pillanatra sem körbetekintve. Mikor kocsmáros megfordul, meglepetésében elejti a kezében tartott poharat, s a hangos csörömpöléssel még inkább Ethanre vonja a már így is erős figyelmet.
- Egy korsó csapolt sört kérek - jelenti ki természetesen a férfi, nem törődve az őt bámuló tömeggel.
A kocsmáros bólint, és remegve tölt Ethannek az alkoholból. Ő bólintva megköszöni, majd a pultra hajítva az apró pénzt, helyet foglal az egyik üres asztalnál. Rákönyököl, kezére hajtja fejét, és ujjával körbesimítja a korsó karimáját. A mozdulat után nagyot kortyol sörébe, majd elégedetten megtörli száját. Tekintete ösztönösen egy nőn állapodik meg, ki arcát az itallap mögé bujtatva ül, és csak abban a pillanatban pillant fel, mikor megérzi, hogy Ethan őt nézi. Mindketten lesütik szemüket, ám a látvány egyikkőjüket sem hagyja nyugodni. Hiszen a nő is álarc nélkül van! Ethan óvatos mosolyra húzza a száját, és odahuppan az idegen elé.
- Szia! - emeli el óvatosan az étlapot a nő arca elöl, ám ő erőszakosan visszahúzza.
- Mit akarsz? - suttogja idegesen.
- Szeretnélek megismerni - kezdi - Ethan Delson vagyok! - nyújtja a kezét a nőnek, aki tétován lerakja az itallapot, és elfogadja a kézfogást.
- Talinda Roberts - mondja határozottan.
Ethannek tetszik Talinda kissé mély hangja. Egészen izgatónak találja. De amit a leginkább vonzónak talál a lányban, az a fedetlen arca.
- Nem kell félned - nyugtatja. - Ha nem rejtőzöl el, nem bántanak.
- Márpedig én most is úgy látom, hogy egész' sokan figyelnek - jelenti ki a nő, és lopva megtörli izzadt tenyerét hosszú, fekete szoknyájában.
- Ne törődj velük! - biztatja Ethan, végigsimítva Talinda vékony karján. - Miért vetted le az álarcot?
- Mert elegem volt - sóhajt Talinda, és végre, nagy nehezen Ethan szemébe ássa tekintetét. - Szeretném végre magamat adni. Te?
- Én is - biccent Ethan, és feláll.
Talinda kissé megijed a hirtelen mozdulattól, de a férfi mit sem törődve vele fordul most a nép felé, és hangosan elkiáltja magát:
- Mit bámultok? Nem láttatok még fehér embert?
Erre a kérdésére ösztönösen mindenki elkapja tekintetét, Ethan pedig egy pimasz vigyorral az arcán, visszaül Talinda elé. A nő meghökkenve néz rá, arcát vörösben fürdetve.
- Nyugodj meg! Ha erősnek mutatod magad, azt hiszik erős vagy! Látod, itt a látszat a fontos! - mondja bátorítóan, Talinda pedig bólint. - Gyere velem!
Nem kell kétszer mondania. A nő szinte egy varázsütésre felpattan, és határozott léptekkel vonul Ethan után, olyan közel húzódva hozzá, hogy szinte egybeolvadnak, ahogyan végigmasíroznak az álarcos emberekkel felszerelt városon. Továbbra is rájuk ragadva minden tekintet, de egyikőjük sem zavartatja magát. Csupán lenéző pillantásokat küldenek olykor-olykor a járókelőkre, kik ekkor elszégyellve magukat, lesütik a szemüket.
Végül egy tó előtt állnak meg, hol most csend, és béke honol. Talinda leereszkedik a partra, és belelógatja lábát a hideg vízbe. Nem érdekli az sem, hogy nedves lesz a szoknyája. Ő a maszk levételével úgy érezi most, hogy egy kalitkát hagyott maga után, mi nélkül most szabadon él, s bármit csinálhat. Mosolyog. Már rég érezte magát ennyire felszabadultnak, ilyen boldognak. Most Ethan karolja át a vállát, mibe egyszerűen beleborzong. Sosem érzett még ilyet. Aztán ami most történik, abban végképp nem volt még része. A férfi ugyanis egy csókkal pecsételi meg szabadságukat, amely Talindát egyszeriben akkora boldogsággal, és élettel tölti fel, hogy még csak a megbánás puszta gondolata sem motoszkál fejében, amiért levette azt az átkozott maszkot. Ám ez a pillanat hamar megszakad, ugyanis hangos kiáltások, és futások miatt reccsenő ágak szakítják el őket egymástól. Mögöttük ugyanis hat álarcos jelenik meg, kezükben késeket szorongatva. Talinda rémülten keresi Ethan tekintetét, de ekkor már hiába. A férfit hárman lenyomják a földre, és erős ütésekkel büntetik, amiért megszegte a legfontosabb szabályt. Most Talindával is ugyanezt teszik. Nem számítanak kétségbeesett sikításai; bűnhődnie kell. Ethan csendesen tűr minden rúgást és vágást a teste bármely pontján, ám a nő, bármennyire is próbálja, nem tudja visszatartani könnyeit.
Aztán végül - bár szenvedések árán - elengedik őket, és elégedetten mennek vissza a szürke utcákra. Ethan és Talinda pihegve, megtépázva és saját vérükben ázva fekszenek egymás mellett. Mozdulni képtelenek, hiszen akkor olyan éles fájdalom nyilallna testükbe, amilyet még sosem éreztek.
- Azt mondtad, nem bántanak - nyögi ki a nő, könnyeit nyelve.
- Hazudtam - sóhajt Ethan. - Tudod, Talinda… - kezdi, majd mély levegőt vesz. - Csak akkor vagy biztonságban, ha olyan vagy, mint bárki más…
- És akkor ez miért volt jó?
- Mert megmutathattad, milyen vagy valójában. Vagy ez nem jó?
A nő képtelen már válaszolni. Már sírni sem képes többé. Csak pihegve néz maga elé, és egy utolsó lélegzetével lelkét is kileheli száján. Ám ez a lélek megkönnyebbültebben menekül el, mint bárki másé. Hiszen a maszkot örökké maga mögött hagyhatja.
Ethannek is az utolsó könnycseppje gurul most le arcán, és ő is nyugodtan hajtja fejét örök álomra, hol ekkor már fájdalommentesen adhatja önmagát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 58
Regisztrált: 0
Kereső robot: 27
Összes: 85

Page generated in 0.1526 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz