Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Falaid közt

, 266 olvasás, Adelheidis , 3 hozzászólás

Sors

A szürke szemek felpillantottak rá. Nem volt bennük megvetés, sem pedig gyűlölet. A színtiszta szeretet sugárzott belőlük még az utolsó pillanatban is. Fogta a nő kezét, ölelte a vállait, és úgy húzta magához, mintha ezzel akarná megóvni magukat az elkerülhetetlen végzettől. De már nem volt mit tenni. Megtörtént, és nem fordíthatta vissza az időt. Bárcsak megtehette volna…
- Szeretlek – reszketett a hangja, s könnyel teltek meg a szemei, amikor érezte, hogy kedvese teste elernyed karjaiban. Zokogni kezdett, ahogy egy gyerek szokta. Vigasztalhatatlanul, hangosan, dühösen. Sophie elment…
Egy kéz érintette meg a vállát, de lerázta magáról. Tudta, hogy mi fog következni, de nem akarta. Képtelen volt elengedni őt, még érezni akarta őt. Még egy percig.
- Engedd el őt, Clemens! – szólt hozzá valaki a háta mögül, de ő makacsul ellenkezett, s felesége élettelen nyakába temette arcát. Mi értelme az életnek nélküle?

- Clemens, vége, el kell eresztened! – sürgette egy türelmetlen hang, s tíz erős ujj markolta meg a vállait, majd húzni kezdte. A férfi ellenállt, de ekkor még több kar nyúlt felé: egyesek Sophie teste köré fonódtak, mások pedig őt hámozták le kedveséről. Csupán pár percig tudott ellenállni. A túlerő kellően nagy volt ahhoz, hogy el tudják választani Sophietól.
Clemens dühösen rúgott és ütött mindenkit, akit csak ért, s közben a kedves nevet kiabálta őrülten. Aki csak látta, azt gondolta, minden bizonnyal elveszítette a józan eszét, de kis idő múlva a férfi elfáradt a harcban, s összetörve kapaszkodott bele az első karba, amit megtalált. Nem tudta, kit szorít magához, de hálás volt érte, hogy tartja valaki. Zokogott. Olyan hangosan, ahogy csak egy szerelmes férfi torkán kifér, mikor elveszíti élete szerelmét.
Nem mert felnézni, mikor hallotta, hogy valaki felemeli Sophie testét. Nem tekintett fel akkor sem, mikor hallotta, hogy valaki fát hasogat és máglyát rak. Hallotta a felszisszenő lángokat, majd ruhasuhogást és a tűz éhes vonyítását. Nem. Tisztában volt vele, hogy ha felnéz, beleőrül a szenvedésbe. Így csak hallgatott, ahogy még tizenegy ember egy máglya körül, melyen hamvakká lett Sophie Mason, Clemens Mason építész mester feleségének teste.
***
Az egész történet a várral kezdődött. Egy egyszerű feladat a legjobb szakemberek kezében. Mi más is koronázhatna egy ilyen vállalkozást, mint siker? Ám nem ment minden simán. Eleinte azt hitték, a tervekben van a hiba, de akárhányszor nézték át, mindig minden pontos és precíz volt, ahogy annak lennie kell. Aztán az alkalmazottakra kezdtek gyanakodni, egyszer le is cserélték az egész gárdát, és új, még megbízhatóbb embereket vettek fel helyettük. De minden folytatódott ugyanúgy, ahogy azelőtt.
Clemens kétségbe volt esve. Tudta, hogy ha nem fejezik be időre a munkálatokat, nem kapnak érte egy fia aranyat sem, és nem fogják fedezni a kiadásaikat, amik már így is az egekbe szöktek a folyamatos balesetek és károk miatt. Nem értette, mi a baj. Több tucat épületet húzott már fel a társaival, és még soha sem adódott ehhez hasonló, bizarr probléma. Ez a vár egyszerűen el volt átkozva, bármilyen nevetségesen is hangozzék. A tornyok maguktól dőltek le, a falak egyszerűen beomlottak, és mindenféle előjel nélkül zuhantak le a magasból emberek. Többen félni kezdtek az itt folyó munkálatoktól, de ők már nem tudtak visszakozni. Elfogadták az előleget, így fel kellett húzniuk ezt a kastélyt, különben kamatostul fizethették vissza a pénzt. Amibe mindannyian belerokkantak volna.
Tulajdonképpen minden lehetőséget kiaknáztak, mindent megpróbáltak, ami szakmailag csak lehetséges volt. Semmi sem működött, s már-már elveszítették a reményt, mikor jött John meg ez a fura álma. Épeszű ember bizonyosan nem hallgatott volna rá, és ők is vonakodtak elfogadni eleinte ezt az egész őrületet. De ahogy teltek a napok, egyre fogyott a munkaerő, a határidő pedig egyre közelebb került, be kellett látniuk, hogy John álma az egyetlen kulcs, ami a megoldáshoz vezet. Ezt azonban egyikük sem tudta egyszerűen megemészteni.
Pár nap tanakodás után aztán sorban rábólintottak a dologra. Senki nem akarta, hogy a többiek és a családjuk is otthon nélkül maradjon. Tizenegy ember, tizenegy feleség és gyerek sokkal nagyobb áldozatnak tűnt, mint egyetlen egy… Clemens volt az utolsó, aki beleegyezett, de nem jó szívvel tette. Sok éjen át forgott álmatlanul az ágyában, s nézte Sophiet, ahogy alszik. Édesen szuszogott, és békésen. Elképzelte, milyen lenne, ha nem aludna mellette többet. Tudta, hogy belehalna. S ez volt az, amiért végül is igent mondott. Ha Sophie elmegy, úgy is követni fogja őt a halálba.
A következő reggel nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Mindannyian tudták, mit jelent ez. Nem vették magukhoz a szerszámaikat, és a dolgukhoz látó alkalmazottakat mind hazaküldték. "Ajándék szabadság" – mondták. Végül csak ők maradtak: a tizenkét kőműves. Sorban leültek az út mellé, és vártak. Néma csend telepedett rájuk, pontosan olyan, amikor az ember már nem tud mit mondani.
Clemens sem szólt. Tisztában volt vele, hogy amire készülnek, az maga az őrület. De nem volt más választásuk. Megegyeztek. A tenyerébe temette az arcát, s fohászkodott Istenhez, hogy ne Sophie legyen az, akinek mennie kell. Hallotta, ahogy a többiek suttogva mormolnak különböző imádságokat, de fogalma sem volt arról, melyikük lesz az, akit nem hallgat meg Isten.
A csendet végül lovak léptei és kocsi zörej törte meg. Egyszerre pillantottak egymásra, de az útra egyikük sem mert nézni. A paták hangjai közelítettek, s végül John szedett össze annyi bátorságot, hogy a hang irányába merjen fordulni. Megkönnyebbüléssel vegyes fájdalom ült ki az arcára, mikor visszanézett: egyenesen Clemens szemeibe. Az ajkai hangtalanul csupán ennyit mondtak:
- Sophie.

***
A nő boldog volt, hogy végre kimozdulhat egy kicsit otthonról. Régóta vágyott már arra, hogy lássa ezt a híres nevezetes várat, de a férje mindig óva intette attól a helytől. Azt szajkózta, hogy elátkozott. Sophie nem hitt az ilyesmiben, hiszen hogyan is történhetne meg ilyesmi egy kastéllyal, ami még fel sem épült, és soha nem is létezett? Nevetségesnek találta az ötletet, mint ahogy Clemens aggodalmát is, mikor felvetette, hogy meglátogatná őket munka közben. A férfi olyankor mindig hevesen tiltakozott, s szinte megtiltotta, hogy megtegye. Úgy gondolta, biztosan azért, mert gondok vannak az építkezéssel, s nem akarta, hogy neki is baja essen. Ettől csak még jobban szerette volna látni a férjét munka közben. Be akarta bizonyítani neki, hogy semmi sem történhet vele, ha ő vigyáz rá.
Reggel aztán befogatott a kocsi elé. Ugyan a hajtó elszántan érvelt amellett, hogy miért nem kellene az építkezéshez jönniük – még egy bugyuta álomról is fecsegett, amiben ő is és az édes kicsi fiacskája is meghalt -, Sophie tántoríthatatlan volt. Mennie kellett. Látni akarta Clemenset.
Az út nem volt túlságosan hosszú, s már messziről látni lehetett, merre vannak a munkálatok. Sophie végig kibámult az ablakon, s ahogy közeledtek a vár felé, megpillantotta a kőműveseket az út mellett ücsörögni. Csodálkozott, hogy miért nem dolgoznak, hiszen tartaniuk kellett magukat a határidőhöz, de végül meggyőzte magát, hogy minden bizonnyal pihenőt tartanak. Boldogan várta, hogy végre kiszállhasson a hintóból, és férje keblére borulhasson. Olyan ritkán látta mostanában, hogy semmire sem vágyott jobban, mint hogy megölelje és megcsókolja őt.
Egy-két perc múlva végül a lovak lassítottak, s megálltak, Sophie pedig kitörő örömmel nyitotta ki az ajtót. A kocsis pillanatokon belül ott termett, hogy lesegítse őt, s amint a lába elérte a talajt, sebes léptekkel indult férje felé. Nem törődött a többiekkel, csupán biccentett egyet feléjük, majd Clemens nyakába ugrott. Szorosan hozzásimult, ajkaival megkereste a száját, és forró csókot lehelt rájuk. A férfi viszonozta a gesztust, ám teste minden ízében reszketett.
- Mi a baj, kedvesem? Haragszol, hogy eljöttem? – húzódott el Sophie, s aggódó szemekkel méregette a férfit.
- Kértelek, hogy ne gyere ide… - nyögte a férfi erőtlenül, szinte suttogva. Az arca sápadt volt, zihálva lélegzett.
- Az Istenre kérlek, Clemens, mi történt? – a nő két kezébe fogta hitvese arcát, s elsöpört egy kósza tincset, mely az izzadt homlokra tapadt.
A férfi nem szólt semmit, csupán magához szorította kedvesét, s nyakába fúrta arcát. Nem volt képes rá. Nem tudta megtenni. Sophie… Ezt a gyönyörű nőt nem veheti el tőle semmiféle kastély. Inkább kolduljanak egész életükben együtt, mint sem nélküle tengődjön akár egy percig is ebben a kegyetlen világban.
- Sophie, szerelmem… Menekülj innen, ahogy csak tudsz. Ne nézz vissza, ne állj meg! Csak menj! – suttogta, miközben a szőke, göndör fürtökbe túrt.
A nő ekkor érezte meg, hogy a baj komoly, ő pedig veszélynek tette ki magát azzal, hogy ide merészkedett. Lopva elnézett férje válla fölött, aki mögött a kőművesek elszánt arccal sorakoztak fel. S az egyikük kezében… mintha…
- Menj! – kérte Clemens még egyszer, de Sophie nem mozdult. Kővé meredt. Ezek az emberek bántani akarták őt. Miért? Fogalma sem volt, ismerte mindet hosszú évek óta. Érezte, hogy az őt ölelő férfi karjainak szorítása enyhül, de csak ő vette észre, senki más. Mennie kellett. Rohannia, ahogy a férje kérte.
Sophie megfordult, és szaladni kezdett. A hintó már sehol sem volt, még az indulás előtt utasította a kocsist, hogy legalább egy fél órára hagyja őket magukra. Élvezni akarta Clemens társaságát, de cseppet sem ilyesmire gondolt. Futott, ahogy csak a lába bírta. Háta mögött tompa zajokat hallott: puffanást, ökölcsapásokat, kiáltásokat. Clemens igyekezett feltartóztatni a többieket, de ő tudta, hogy bármilyen erős is legyen a férje, képtelen elbánni tizenegy társával.
Nem jutott messzire. Négy kéz tapadt rá hirtelen, s tartották őt úgy, hogy moccanni sem bírt. John állt az egyik oldalán, Paul pedig a másikon. Clemens jó barátai, akik többször jártak már náluk vendégségben, mint a saját rokonaik. Most mégis olyan szigorúan és könyörtelenül néztek rá, mintha gyűlölnék. Vonszolni kezdték őt vissza a többiekhez, akik felbőszült férjét próbálták meg lefogni.
- Engedjétek el! Most azonnal! – ordított a férfi, de szorosan tartották, nem tehetett semmit.
- Megegyeztünk, Clemens. Nincs visszaút – mondta Paul szigorúan, és megcsillant valami a kezében. Ezüstös, hegyes, éles.
Clemens tehetetlenül ordított és vergődött az őt tartó kezek között, Sophie szemei pedig tágra nyíltak.
- Miért? – fordult Johnhoz, majd Paulhoz, de választ egyiküktől sem kapott.
- Ne haragudj, Sophie. Nem a te hibád… - sütötte le a szemét John, a nőn pedig úrrá lett a rettegés. Kapálózni kezdett, szabadulni próbált, de képtelen volt rá. Aztán pedig már semmi értelme nem volt. Paul keze könyörtelenül csapott le, s Sophie már csak a szúró fájdalmat érezte. Clemens önkívületben volt, teljes torokból üvöltött, mikor a nő erőtlenül a földre hullott.
- Sophie! – rohant a nőhöz, mire végre sikerült leráznia magáról társai kezét.
Térdre rogyott mellette, és gyengéden magához vonta. Még életben volt. Lélegzett, s rá nézett azokkal a gyönyörű szürke szemeivel.
- Sophie, kicsikém – suttogta, és megsimogatta a kedves arcot, ami egyre sápadtabb volt. Éles fájdalom hasított a szívébe. Tudta, hogy el fogja veszíteni őt.
- Vigyázz a kisfiamra, Clemens – lehelte Sophie. Felemelte kezét, s kisimított egy hajszálat a férfi homlokából, aki beleremegett az érintésbe. Aztán a kéz lehullott, s a nő szemeiből eltűnt az élet. Fogalma sem lehetett arról, hogy ebben a pillanatban nem csak ő halt meg, hanem a férje is vele együtt.
***
Valaki eloltotta a tüzet. Nem nézte, és nem is érdekelte, hogy ki volt az. Hallotta, hogy egy kéz hamvakat szór egy vödörbe. Tudta, hogy ez mind az egyezség része, de nem tudta elfogadni mégsem. Őrület… Őrület az egész. Maga a Pokol, nem létezik! És mégis… Sophie, drága, kedves Sophie. Nem létezett többé. Újabb könnycsepp pergett le az arcán, de már nem törődött vele. Elfért a többi mellett. Valaki megkopogtatta a vállát. Nem nézett fel, mégis látnia kellett, ahogy egy kéz kis üvegcsét nyújt felé, benne némi hamuval, és egy arany keresztet, ami Sophie nyakán lógott. Clemens hangtalanul elvette őket, s miközben a melléhez szorította szerelme utolsó darabjait, felállt. Nem nézett a várra. Ha megtette volna, elhányja magát. Némán indult útnak. Tudta, hogy a többiek nem fogják megállítani. Az egyezség létrejött, John álma szerint véget vetettek az első arra tévedő feleség életének, és most a hamvai megtörik az átkot. A vár állni fog. Aztán hazamennek, megölelik a feleségüket és a gyerekeiket, és hálát adnak Istennek, amiért megtehetik. Ő viszont egyedül maradt. Nem várja otthon szerelem és boldogság, csak egy árva gyermek, akinek az anyja… Istenem!
Útközben többször is felmondta a szolgálatot a lába, lerogyott, ordított, felkelt és tovább ment. A kapun szinte félholtan esett be, alig tudott magáról, s négykézláb kúszott el az ajtóig. Remegett, elöntötte a forróság, majd kirázta a hideg. Meg kellett mondania a fiának, hogy az édesanyja halott. S erről csakis ő tehet.
Bekúszott a házba, és a hátát a falnak vetette. Zihált és sírt egyszerre. Pokolian érezte magát. Úgy érezte, megőrül, mikor betoppant apró lábain egy kis gyermek.
"Apa" – hallotta távolról, majd a következő pillanatban már magához szorította a gyermeket, és ringatni kezdte. Inkább magát vigasztalta és nyugtatta ezzel, mint sem a kicsit, mégsem gyűjtött össze annyi erőt, hogy belekezdhessen a vallomásba, amiről tudta jól: össze fog törni még egy szívet, ami sokkal kisebb és sebezhetőbb volt az övénél.
A fiú kibontakozott édesapja szorításából, s rémült arccal méregette az eddig biztonságot nyújtó férfit. Úgy tűnt, fél beesett, vörös szemeitől, megmagyarázhatatlan reszketésétől, s attól, ami apjából áradt: tapintható téboly.
- Hol van anya? – kérdezte halkan, s a vállait tartó ujjak görcsösen összeszorultak. Felszisszent.
- Anya… az építkezésen maradt – nyögte a férfi, remegése fokozódott. A gyerek úgy vélte, beteg lehet és lázas.
- Mikor jön haza? – tapogatózott tovább, de nyugtalanító érzés támadt szívében, mikor látta apja egyre homályosodó tekintetét, s visszafojtott horkantások és nyögések törtek fel a férfi torkából.
- Menj, fiam… Megtalálod a várnál – sóhajtott, miután meg tudott szólalni, s leejtette a kezeit a kisfiú karjairól.
A gyerek tétován hátrált egyet, majd megállt. Nem tudta, mitévő legyen. Borzalmas állapotban volt az apja, még sohasem látta ilyennek. Nem látta helyénvalónak, hogy ott hagyja egyedül. Visszalépett hozzá, a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse, de a férfi dühödten ellökte a kicsiny kart, a gyerek pedig épphogy meg tudta tartani az egyensúlyát.
- Menj, és látogasd meg a halott anyádat! – ordított a férfi eszét vesztve, s a fiú sápadtan nézett le rá a földre, majd édesapja értelmetlen szavaitól kísérve indult az ajtó felé. De alig tett meg pár lépést a szabadban, lábai felmondták a szolgálatot, s térdre esve zuhant a porba, amelybe könnyek vájtak apró barázdákat.

***
Sok-sok éve annak, hogy felépült a közelben egy vár. Azt mondják, átkozott egy hely volt az, s hogy egy ifjú és gyönyörű asszony hamvait szórták a falazó anyagba azért, hogy megállhasson. Sokszor itt véget is ér a történet, de vannak mások, akik azt állítják, sokkal több életet követelt ez a vár.
Egyes történetek szerint pontosan ugyanazon a napon, amikor az a szép nő áldozatul esett a kastélynak, a férjét élettelenül találta meg a ház kocsisa a konyhapadlón. Azt mondta, hideg volt, mint a kő, de a szeméből még akkor is folytak a könnyek. Különös. Senki nem tudja, mi okozhatta a halálát. Talán szívmegállás.
Arról is beszélnek a helyiek, hogy a kőműves és a halott feleségének a fia valahol a vár falai között kísért. Habár soha senki nem látta őt holtan, sokan hiszik azt, hogy már nincs köztünk. A szülei halála napján teljesen eltűnt a föld színéről. Azt beszélik, hogy az építkezésre ment, hogy megbizonyosodhasson arról, tényleg halott-e az édesanyja, de ezt soha senki nem erősítette meg. Kivéve egy valakit, akit úgy hívtak: John.
John azon kőművesek egyike volt, aki szintén az építkezésen dolgozott. Talán ő az egyetlen, aki még ma is él. a többiek mind elhunytak a vár körüli megmagyarázhatatlan balesetek során. John azonban nem. Fiatalok eljárnak hozzá ma is, s csak úgy emlegetik: a vén bolond. Őrült történeteket mesél a kis árváról, aki anyja és apja halálának napján a vár előtt zokogott egyedül, majd beszélgetni kezdett egy néma hanggal, melyet csak ő hallhatott, s miután besétált a félig kész vár falai közé, soha többé nem látták viszont.
A gyerekek nevetnek a történeten, de amikor esténként elsétálnak a kastély mellett, megállnak egy percre. Olykor zokogó gyermekhangot hallanak, melyet egy anya vigasztaló dalolása szakít félbe. De ezek csak hangok, a képzelet játékai. Egy vén bolond fecsegése. Mégis ha visszanéznek, nyugtalanító érzés kúszik fel a gerincükön: mi van ha mégis jár valaki Déva falai közt?

Megjegyzés: "Kőmíves Kelemenné" című népballada alapján

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 0
Kereső robot: 13
Összes: 20

Page generated in 0.0391 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz