Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Mese a csodaszarvasról

, 363 olvasás, Adelheidis , 2 hozzászólás

Szerelem

A létezés határán olykor távol kerülünk a józan észtől. Messze sodródunk határaitól, s néha nem csak a lelkünk hagyja el a hétköznapok valóságát, s burkolózik a némaság és magány sötétjébe, hanem testünk fizikai értelemben is egyedüllétre vágyik. Tökéletes páratlanság egy tökéletesen zsúfolt helyen… Egy erdőben…

A lány hátrahajtotta a fejét, és a lombkoronán beszűrődő napfényt figyelte. A sugarak nehezen küzdötték át magukat a sűrűn egymásra boruló leveleken és ágakon, és ő élvezte ezt. Hűvös volt, orrában még érezte az eső utáni, kellemes illatot, a cipője talpára némi nedves föld tapadt, a hajába pedig bele-belekapott a szélnek jó indulattal sem nevezhető, finoman borzongató szellő. Békésnek tűnt minden, talán túlságosan is.

Mély levegőt vett, és csak lassan eresztette ki. Olyan tiszta volt, olyan friss. Minden cseppjét meg akarta tartani. Tetszett neki ez a magány, a madarak finom trillázása, az erdei állatok lépteinek hangja, és ez a finoman beszűrődő fény, mely nem túl tolakodó, nem túl nyers. Elmosolyodott, hetek óta most először őszintén. Olyan messzinek tűntek a gondok, a vágyak, a hiány valaki iránt, akit elvesztett. Bolond emberi érzelmek… Nincs még egy élőlény, aki saját magát kínozná emlékekkel, és képes lenne háttérbe szorítani az életösztönöket egy érzés miatt, csak az ember. Annak is a legőrültebb válfaja: a szerelmes.

Újra elmosolyodott a gondolatra, saját magát nevette ki. Csak ugyanolyan bolond volt, mint bárki más, aki megízlelte a szenvedélyt, a csókok ízét, az ölelés biztonságát. Olykor eltűnődött rajta, mi értelme a szerelemnek. Magába vonz, magáévá tesz, megszédít, felemel, és amikor elfárad, leejt. A földön tipródsz némán nyüszítve, és ha megszán, felemel újra, de ha nem…

Komor gondolatok kezdtek felgyűlni, s a kezdeti béke lassan elpárolgott. Elhessegette a felkúszó fájdalmat, és körbetekintett az erdőben. Csend… Némaság és magány leggyönyörűbb formája. Azon tűnődött, vajon keresné-e bárki, ha nem térne többet haza…
"Sokan, de nem ő… Ő biztosan nem…" A tudatalattija szólalt meg, mostanában szeretett kést szurkálni a szívébe, ezért gyorsan elhallgattatta, bár tudta, hogy igaza van.

- Bolond – suttogta gúnyosan mosolyogva, s a jelzőt magának szánta. Aztán felkapta a fejét: valami furcsa hangot hallott. Paták és mély lélegzetek hangját.
Megdöbbent, talán meg is rémült egy pillanatra, de mindezt eltörölte a csodálat ismeretlen érzése. Egy szarvas állt előtte, a legpompásabb, legizmosabb állat, amit valaha látott. Szemei gyémántként ragyogtak, tartása büszke volt és dacos. Farkasszemet néztek.

A lány nem tudta, hogyan kerülhetett ide ez a páratlan vad, de még kevésbé értette azt, hogy miért néz rá ilyen makacsul, s hogy lehet az, hogy nem fél tőle. Végtére is, ő egy ember.

Mozdulni próbált, felállni a padról, de amint lendületet vett volna, a szarvas tett egy lépést felé, s megrázta a fejét. A lány megdermedt, s hátát neki feszítette a pad támlájának.
- Oké, nyugi – mondta, de nem volt benne biztos, hogy az állatot vagy magát akarja csillapítani – Nem tudom, mi a szándékod, de nem szeretnék konfliktust – mondta tárgyilagosan, és alig bírta visszafojtani a feltörni készülő nevetést, mikor tudatosult benne, hogy úgy beszél az állathoz, mintha az értené.

Talán nem is járt olyan messze ez a gondolat az igazságtól. A vad hátralépett egyet, majd leereszkedett a földre, és leült. A tekintetük egy percre sem szakadt el egymástól. A lány döbbenten figyelte ezt a szokatlan jelenetet, de kiegyenesedett ő is, és megköszörülte a torkát, mint aki beszédet készül tartani, s végül is valami hasonlót tervezett. Bármennyire is őrülten hangzik… Na de mégsem mindennapi, hogy leül veled szemben egy szarvas, az erdő közepén…

- Nézd – kezdte, s az állat szemében érdeklődés csillogott, talán még a fejét is megbiccentette egy kicsit, de erre nem mert volna megesküdni – Tudom, hogy nem vagyok ide való, és tulajdonképpen nem is lehetek valami szép látvány a szomorú arckifejezésemmel… Igen, valószínűleg rontom a panorámát… - Egy pillanatra elgondolkozott, a szarvas pedig türelmesen várta a folytatást.
- Nos, értem, hogy nem lehetek valami szimpatikus neked, de szerettem volna egy kicsit itt lenni a természetben… Itt minden olyan nyugodt és… Tudod… jó egy kicsit felejteni… - ezt már szinte suttogta, és lehorgasztotta a fejét.

Az állat egy darabig nem mozdult, majd felállt, és közelebb lépett a lányhoz, de csak egy pillanatra, majd ismét a földre rogyott, a fejét pedig a padra hajtotta a lány combjához érintett állát, szemeit pedig a döbbenten kikerekedett lány szemeire emelte. Mintha azt várta volna, hogy megsimogassák, s vágya hamarosan teljesült. Bársonyos kéz simította végig a fejét, az agancsait, a nyakát és a hátát. Reszkető, mégis magabiztos kezek.

- Hihetetlen, hogy egy szarvast simogatok – hangzott halkan, s az állat halk horkantást hallatott, mintha csak sürgetni akarta volna újdonsült masszőrét a történet folytatására – Tudod, régi történet ez, és soha nem gondoltam volna, hogy pont Neked fogom elmesélni… De nagyon szerettem… szeretek egy fiút. Nem tudom, pontosan miért: a vadsága, a szenvedélye vagy a kisfiús mosolya csábított el ennyire… Minden, azt hiszem – elmosolyodott, ahogy megelevenedett a kép előtt, majd folytatta – Tudod, nagyon nehéz természetem van. Sok hibám, sok téves döntésem. A legnagyobb pedig a makacs önfejűségem – sóhajtott, s az állat kíváncsian felemelte a fejét. Az orruk szinte összeért.

- Igen, és most emiatt van távol tőlem. Mert annyira makacsul ragaszkodtam egy álomhoz. Csak most látom, hogy semmit sem ér nélküle – magyarázta, s mintha rosszallást látott volna a tekintetében. "Konkrétumokat!" – parancsolta a szemeivel.

- El akartam utazni, el messzire, egy másik országba, ahol érvényesülhetnék. El is intéztem mindent, albérlet, munkahely, hasonlók… Ma indultam volna… És megkértem, hogy jöjjön velem – a vad szemei tágra nyíltak, mintha értené – De ő nemet mondott. Azt hiszem, túl sok mindent kellett volna itt hagynia ahhoz, hogy velem lehessen. Túl nagy áldozatot kértem tőle. Nem engem választott… - suttogta lesújtva, s kedve lett volna megölelni ennek a furcsa állatnak a nyakát, aki agancsával megbökdöste a padon ülő mellkasát az orrával. A lány felnevetett, és megcirógatta a kedves orrot.

- Ott hagytam, és kértem, hogy többet ne keressen. Buta voltam… Sértett… Meg sem kérdeztem, hogy ő mit akar… Most pedig túl büszke vagyok ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és megmondjam neki, hogy tévedtem – nagyot sóhajtott, s egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Ő is túl büszke volt ahhoz, hogy elmondja, veled kellett volna mennie… És ahhoz, hogy elmondja, ma már mindent feladna, ha még egyszer megkérnéd… - mély, csodás hang hallatszott, s a lány tágra nyitotta a szemét. Csak egy pillanatra hunyta le, de a szarvast már nem látta sehol. Ki szólhatott?
Körbetekintett, s a háta mögött… A döbbenettől a szája elé kapta a kezét, s vad érzelmi hullám rázta meg a testét.

- Hogy kerülsz ide? – nyögte, s a magas, vékony férfi világosbarna hajába túrt. Zavarban volt.
- Sétálni jöttem, nem tudom, miért… Olyan megnyugtató itt – mosolygott – Aztán egy szarvasba botlottam. Ilyen nyugodt és makacs állatot még életemben nem láttam. Idáig vezetett… Hozzád… - a fiú a nyakát dörzsölte, a lány pedig értetlenül nézett vissza rá. Sehol nem látott szarvast.

- Hallottam mindent, amit mondtál… És nem csak te tévedtél, hanem én is. Szeretnék veled menni… Ha még te is akarod – a lány szeme elkerekedett, és hihetetlen boldogság kezdett el szétáradni a bensőjében. Megkerülte a padot, miközben végig a férfi reménykedő szemeibe nézett. Megérintette a haját, végighúzta kezeit az arcán, majd karjait a nyaka köré fonta, és szorosan hozzá bújt. A férfi viszonozta az ölelést, s a lány halkan a fülébe suttogott.

- Nem tudom, milyen szarvas vezetett idáig. De soha nem tudod meg, hogy mennyire hiányzol, ha nem mesélem el az én szarvasomnak. Hasonlóan makacs jószág volt, mint a tied.

A fiú elhúzódott tőle éppen annyira, hogy lássa az arcát, és értetlenség tükröződött a tekintetéből.
- Legalább 10 perce állok itt, és hallgatom, amit mondasz. De semmilyen állat nem volt itt.
- Hogyan? – nevetett a lány – A legszebb állat volt, amit valaha láttam. Szinte követelte a simogatást. De aztán egy pillanatra behunytam a szemem, és már sehol nem volt. Te voltál itt… helyette – elpirult, de a fiú összeráncolta a homlokát.
- Mikor ideértem, az én szarvasom is eltűnt. Még a patái hangját se hallottam.
Pár pillanatig döbbenten néztek egymásra, majd megértették lassan. Nem kellett kimondaniuk. Több volt ez annál, mint amit ki kell vagy ki lehet mondani.


Azt mondják, él az erdőben egy szarvas, csodaként emlegetik. Összetört életeket ragaszt meg, sebzett szíveket gyógyít. Sokan látták már, sokan esküsznek arra, hogy létezik. Olykor, mikor eső után, a bágyadt nap fényénél kirándulók sétálnak be az erdőbe, hallják, hogy a fák között jár-kel, de csak annak mutatja meg magát, akinek lelkében a fájdalom vert otthont. A szerelmesek úgy tartják, Isten angyala lehet szarvasbőrbe bújva, mások azt mondják, ez csak egy mese a csodaszarvasról.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 23
Regisztrált: 6
Kereső robot: 18
Összes: 47
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Kavics
 · Kovács Sándor
 · kundalini
 · Ravain
 · Sarasi


Page generated in 0.078 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz