A nyugalom szigete ez, mely ábrándos
fátylat von kérdő tekintetem elé…
A béke már zsongít, véresre vakarom
viszkető tudatom éhező tengerét.
Együtt menetelünk, vállunk összeér,
Ha megbotolsz, erős mankód leszek.
Te tartasz lámpást, és hangod hív,
Ha karistos erdőkben eltévelyedek…
A megdermedt láva a tüzet idézi,
már a föld sötét-mély rejtekében él.
Szemmel láthatót, nem képes nyújtani.
De nem kezdheti ki acsargó, hideg szél…
S ha már fénylő bőrünk rongyossá fakul,
Bármi volt, és lesz, nem eresztjük egymást.
Ha egykoron egyikünk a szürkületbe halkul,
Céltalanná válik e meggyötört árnyékvilág…