Hogy miért pont ez jutott eszembe? Csak úgy. A gondolatok általában kéretlenül jönnek.
Véletlenül(?) a kezembe akadt egy régi, ismerős könyvecske. Nem is igazi könyv, hiszen én fűzettem össze a saját gépemen nyomtatott oldalakból. A saját "műveim"-ből. Mondhatnám, hogy a verseimből, novelláimból, de ezek inkább pillanatképek, mint igazi irodalmi alkotások.
Valahol lapul egy bővebb, díszesebb válogatás is, amit ajándékba szántam, de végül nálam maradt.
Ha már így összefutottunk, bekucorodtam vele a fotelbe, és olvastam. Pontosan emlékeztem, melyiket mi inspirálta, hol éreztem szárnyalást, hol voltam lent.
Hányszor álltam türelmetlenül toporogva megállókban, vártam, hogy hazaérjek, mert csak gyűltek bennem a szavak, feszítettek, és ahogy a billentyűkre tettem a kezem, az ujjaimon - mint valami szelepen - keresztül engedett ki a nyomás, formálódtak szinte maguktól a sorok, öltöttek formát az érzések, gondolatok.
Emlékeztem, felismertem, mégis inkább kívülállóként ízlelgettem az írásokat. Volt ami megmosolyogtatott, de volt pár, amire rácsodálkoztam. Érdekes érzés volt egy darab "magam"-at tartani a kezemben. Kicsit olyan, mint régi fényképeket nézegetni.
Ahogy ültem a már csukott könyvvel az ölemben, a semmiből ugrott elő Daniel Keyes regénye. Hogy miért pont Carlie Gordon, és Algernon?
Csak úgy. Mert a gondolatok általában kéretlenül jönnek.