Navigáció


RSS: összes ·




Szonettkoszorú: Mindened adtad… meddő könyörgés

, 488 olvasás, dodesz , 3 hozzászólás

Bánat

1.
Mindened adtad, s tőlem semmit kaptál.
Vágyaimat teljesítetted be.
Elvesztem két őzike szemedbe',
mint egy vadméh, kit kivetett a kaptár.

Friss tavaszom voltál. Április-álom
vált csodára, gyönyörű valóra.
Május hajnalán ütött az óra,
s utam azóta nem egyedül járom.

Kincsem lettél, életem nyakéke.
Szívem lángra gyúlt, s lobogott égve,
mint "vörös kakas", fékeveszett tűzvész.

Tanúm a Sziget száz öreg fája,
s a vénséges Gellért-hegy is látja,
magányos szívem szíved nélkül elvész.

2.
Magányos szívem szíved nélkül elvész.
Csak Te kellesz, és soha senki más.
Tudom, már késői e vallomás,
de nem mindegy nekem, hogy jössz, vagy elmész.

Ajkad íze rég elporladt ajkamon.
Csüngtem rajta bár szédült részegen,
üdítő nedűjét nem élvezem,
olthatatlan vággyal egyre szomjazom.

Tündérkertedben ha még járhatok,
érted dobbanó szívvel várlak ott.
E rám borult éjen vágyam oly merész.

Nem mondom, hogy húz az élet súlya.
Jöjj vissza hozzám és kérlek, újra
részegülj belém, s győzzön a józan ész.

3.
Részegülj belém, s győzzön a józan ész.
Bocsáss meg kedves, hogyha tudsz nekem!
Tested húrjait újra pengetem,
s felhangolom őket, mint egy jó zenész.

Kongó, sötét űrben járok Nélküled.
Jéghideg éje csontomig fagyaszt,
nem jut már tőled énnekem malaszt,
elmúlt a kéjes, borzongó szédület.

Közöny vert közénk erős vaséket,
s neked helyettem most más mesélhet.
Félek, véglegesen az övé vagy már.

De nem adom fel, várok évekig,
képzeletem csak véled vétkezik,
szerelmem, hidd el, erősebb a vasnál.

4.
Szerelmem, hidd el, erősebb a vasnál.
Rozsdamart külső, kék acél belül.
"Létem ha egyszer végleg lemerül",
lelked mélyén, érzem, visszafogadnál.

Bár lettél volna rossz, hogy nagyon fájjon!
S bár lettem volna jobb! De csak büszkén
viseltelek, s közben éltünk szürkén,
s talán elkéstem, mégis visszavárom

a boldog idők békés hajnalát,
mikor még lágyan öleltelek át,
s Te visszaöleltél oly szerelmesen.

Rég volt, s tudom, hogy vissza sose tér,
nem fordíthatok az idő kerekén.
Csak szeress újra! Ezt kérem, kedvesem.

5.
Csak szeress újra! Ezt kérem kedvesem,
s én szolgállak majd minden erőmmel,
beborítalak virágesővel,
s a csokor közepébe magam teszem.

Mondd, hogy mit szeretnél, s mindent megteszek.
Teljesítem az összes óhajod,
Nem száll majd eztán bánat-sóhajod.
Így lesz, fogadom! Nem csak igérgetek.

S ha mégsincs visszaút, hát elmegyek,
törött szívem majd itthagyom Neked.
Lépd át, vagy rúgd odébb, ha utadban áll.

Nem vágyom élni, ha nem vagy velem,
hát adj esélyt, egy utolsót nekem!
Vagy ölj meg! Kezedtől könnyű a halál.

6.
Vagy ölj meg, kezedtől könnyű a halál,
vagy hitegess legalább édesem!
S talán véges lesz majd a végtelen,
hol lelkünk párhuzamosa összeáll.

Nem hittem, hogy el tudsz hagyni könnyedén,
mint őszi levél a száraz ágat.
Vívtam volna érted nagy csatákat,
de nem voltam más, csak nyamvadt közlegény.

Most harcba szállok végső erőmmel,
utolsó csepp vérem Te töröld fel,
ha ajkam gyengülő szóit súgja már.

Aztán hagyd ott összetört testemet,
mint egy rothadó, bűzös tetemet.
A csontkezű kaszás majd reám talál.

7.
A csontkezű kaszás majd reám talál,
s elkísér a Pokol kapujába,
durván belök, s kívülről rám zárja.
De nem marad senki, kit le nem kaszál.

Őt is, ki most Néked tündérmeséket
mesél, s Te csüggsz hízelgő szavain,
míg én a Pokol forró tavain
kénkövek között rotyogva elégek.

Tekintetednek barna bársonya
nem simítja arcomat már soha,
lidércfény lettél, s én folyvást kergetem.

Csak attól félek, el sosem érlek,
a hosszú útról vissza nem érek,
nincs menekvésem, végemet meglelem.

8.
Nincs menekvésem, végemet meglelem,
szivárvány ívére feszülve fel.
Szívemben akkor is belül leszel,
elmém zugában fényképed lesz velem.

Sorsom hídjának erős pillére vagy.
Leszakad nélküled, s folyóba dől.
Romja, ha rám zuhan, engem megöl.
Nem hiszem, hogy Téged ez hidegen hagy.

S ha mégsem nézed el szenvtelenül,
bús életem újra fényre derül,
beragyogja egy halvány reménysugár.

Várlak hatalmas hittel, reménnyel,
csak Rád gondolok nappal, meg éjjel,
bár tudom, az élet kegyetlen kufár.

9.
Bár tudom, az élet kegyetlen kufár,
alkuszom vele, s talán visszaad.
Nem kérek tőle mást, csak Tenmagad,
hadd legyek Néked megint nyalka huszár!

Azt mondod szeretsz, de nem szerelemmel.
Kialudt Benned libbenő lángja,
parazsa is belefúlt hamvába.
Hadd szítsam most fel ezzel a szonettel!

Indultam az élet regattáján,
kiestem az első futam táján.
Aki szeretett, most úgyszólván utál.

De ez a verseny még nem ért véget,
ismét hajlítok karot és térdet,
újraindulok majd, mint reményfutár.

10.
Újraindulok majd, mint reményfutár,
keményen markolom az evezőt,
számlálóval osztom a nevezőt,
s a céljelző kürt majdan nekem dudál.

"Te vagy nekem a csillagos napsugár."
Emlékszel még, ez hogy tetszett Neked?
Bár mondhatnék még ennél szebbeket!
Tán nem hallatszana borzalmas sután.

Most távolodnak tőlem lépteid,
de jó leszek, s ha Isten megsegít,
s visszatérnél még vágyódó karomba,

Oltalmaználak én a széltől is.
S nem bánthatna többé hegyes tövis.
Mindenem leraknám eléd, halomba.

11.
Mindenem leraknám eléd halomba,
ha lenne mit. De ó, én nincstelen
szegény vagyok, így semmim sincs nekem.
Nem tettem szert se házra, se vagyonra.

Nem tanultam vágyni arra, ki enyém,
s Élet tanár úr most megbuktatott.
Osztályt ismételni sem tudhatok,
a pótvizsgán talán lehet még remény.

Bársony bőröd más illeti csókkal,
s Te cirógatod könnyű kacsókkal.
Míg én egy érintésedért sorvadok.

Illatodat ő szívja magába,
míg én vágyom utánad hiába.
Elmentél tőlem, magamba roskadok.

12.
Elmentél tőlem, magamba roskadok.
Sebet vés lelkembe néhány szavad,
most ördögnek ajánlsz, ki elragad.
S szétmarcangolnak vérszomjas ordasok.

Holtvágányra futott most az életem.
Éles sziklák között zakatol,
s egyszer majd véget ér valahol.
Fájlalom, hogy nem leszel majd ott velem.

Bánaterdőben bolyongva élek,
velem bolyong néhány kósza lélek.
Szellemlétüktől már rég nem borzadok.

Gondolatim körötted forognak,
akik látnak, gondolnak bolondnak.
Szállnak ajkamról keserves sóhajok.

13.
Szállnak ajkamról keserves sóhajok.
Jövőmet mérgezi rideg jelen,
jelenem Nélküled oly nincstelen,
nincstelenségben hozzád nem szólhatok.

Ha még érezhetném ajkad ajkamon,
s tested együtt rezdülne testemmel,
szíved dobbanna megtört szívemmel,
élhetnék, s ujjongva szállna víg dalom.

Vesztésre állok, s tudom, nagy a tét.
De majd ha szíved hozzám hazatér…
Mert kivárom, számolva havonta

az idő múlását, s ha évekig tart,
nem számít, hisz már a szívembe mart.
Hadd szoríthassalak ismét karomba!

14.
Hadd szoríthassalak ismét karomba!
Hadd szeresselek, ahogyan régen.
Ne érjen ilyen csúfosan végem!
Vagy torkom szorítsd erősen marokra,

s ha arcom már kékül, akkor se ereszd!
Nélküled úgysem kell már az élet,
meghalok, s aztán zombiként élek.
A valóság számomra súlyos kereszt.

Vagy visszafogadva szerethetnél.
Úgy hagytál el, hogy el se mentél.
Pedig valaha mennyi mindent adtál.

Napok óta sírok, erőm elfogy.
Nagyon kérlek, bocsásd meg nekem, hogy
mindened adtad, s tőlem semmit kaptál.


Mesterszonett

Mindened adtad, s tőlem semmit kaptál.
Magányos szívem szíved nélkül elvész.
Részegülj belém, s győzzön a józan ész!
Szerelmem, hidd el, erősebb a vasnál.

Csak szeress újra! Ezt kérem, kedvesem.
Vagy ölj meg! Kezedtől könnyű a halál.
A csontkezű kaszás majd reám talál.
Nincs menekvésem, végemet meglelem.

Bár tudom, az élet kegyetlen kufár,
újraindulok majd, mint reményfutár.
Mindenem leraknám eléd, halomba.

Elmentél tőlem, magamba roskadok.
Szállnak ajkamról keserves sóhajok.
Hadd szoríthassalak ismét karomba!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Szonettkoszorú
· Írta: dodesz
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 3
Kereső robot: 13
Összes: 26
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Öreg
 · Szati


Page generated in 0.0545 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz