merre kiáltsak, mit vontat a hínár
fonadékából menekülő múlt
süllyedő hordaléka – a letűnt
egyszer volt megértést, mint
az ölelkező sáskévék a parton, kik
odavetett magányukban csak fekszenek egymáson.
villogó fényekből őrzöm lágy vonásaidat,
egyszer, talán összerakom egy dús-keblű hajnalon
és veled táncolok, avarlepkék pergő szárnyú
ritmusában – ahol azok az őszi biennálék
kiállítják elszínezett leveleiket.
mi vagyunk ketten, te már a túloldalon
s én nem látom víztükör homlokod
halványuló emlékét; benne
riadt szemű szitakötő mosolyodat.