Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (III. rész/14. fejezet)

, 397 olvasás, Mona , 4 hozzászólás

Sors

Ugyanott állt. Akkor is. A kórterem halogén fehér fénye átvibrált a szakadozott reluxán. Állt és figyelte őket. Válaszokat vártak tőle, Tőle, aki talán már jóval a kérdések előtt is tudta a azokat.

Csak nagyon fájt, őrjítően lüktetett, mint testéből kihasított egész… hogy elvesztette kishúgát. És az élet… az élet nem hagyta még pihegni sem. Nem volt érzéstelenítő, egyáltalán semmilyen fájdalomcsillapító, mely akár csak néhány pillanatra kiszakította volna a tátongó üres csend világából. Egy Anne-nélküli világból, ahol mégis minden sarok őt idézte. Az ő illatát, ölelésének szorítását még mindig érezte csípője körül… mintha az elmúlást darabokra szaggatta volna a halál, mintha még nem ragadta volna el tőle.

Minden addigi elvesztette fényét és természetes, valós értelmét. Anne hiánya beleégett a falakba, harsogott a nyikorgó parkettán és zengett a zokogó kávéfőző illatában.

"Még itt vagy. Érezlek."

Suttogta a reluxás folyosó-ablaknak. Talán mindvégig érezte, hogy elmúlásának pillanata folyamattá nyúlt, s ahogy hónapokkal később… talán mindvégig érezte Anne utolsó lélekszikráját.

Bennem.

*

Csak figyelte őket. Bár többet tehetett volna, bár többet tudhatott volna… az egyetlen igazságot… bárcsak mindig láthatta volna.

*

Nate megvonta a vállát. A jófiús kockás ing gallérján még mindig ott éktelenkedett a megszáradt vérfolt. Bár tudta volna, hogy mit mondjon öccsének… bár tudta volna, hogy pontosan mit kellett volna mondania nekünk a napok örök körforgásában… hogy ne legyen baj. Bár tudta volna, hogy hogy kell megtanítani gyermekeket a szeretetre…

- Mondj már valamit. Bármit. - sóhajtotta, de nem mozdult a fotel háta mögül. Tíz ujjával szorította a karamell-barna huzatot.
- Felidegesített. - rántotta meg a vállát.

John teste megremegett, ahogy öccse kegyetlen szemeit figyelte.

- Mégis mivel? Vagy… tudod… nem számít… egyszerűen nincs racionális ok… nincs a világon, ami miatt jogos lenne a verekedés, Nate…
- De Scott-ról mondott valamit! - kiabált vissza fújtatva, miközben tétován John felé lépdelt, majd vissza. Lehajtotta fejét, s folytatta. - Ne akard tudni, John… kérlek, ne akard tudni… - suttogta.


*

Karját az üveghez emelte, ujjaival megérintette a jégfalat. Mellkasa belehasadt a távolságba.

Még most is látta maga előtt, ahogy akkor felragyogott az arcom, ahogy rámosolyogtam a fal mögül, ahogy bátyámként tekintettem rá… pedig csak egy orvos volt… Visszamosolygott, és már nem érdekelték a kérdések, egyszerűen csak tudta, hogy mégis a húga voltam. Majd Nate arcára fordult a tekintete, aki mellettem ült. Hosszú hetek óta újra mosolyogni látta. Valami új volt a régiben, valami ismerős az ismeretlenben…

S most… ahogy ott állt… ugyanúgy, mint akkor… kétségbeejtette arcom érzések-nélküli hűvös tekintete. A húga voltam… de számomra… ő csak egy orvos.

- Miért bámul az a doki a folyosóról?

Nate rémülten fordult John felé. John elemelte kezét az ablaktól és hátralépett.

- Az John… - fordult újra felém.
- Milyen John? - szemeim rémülten inogtak a bátyám felé. Nate nem válaszolt. Barna szemei színtelenül meredtek rám. - John meghalt. - suttogtam, majd újra az ablak felé néztem, ahol már nem állt senki.
- Pihenned kell… - suttogta vissza és feljebb húzta rajtam a takarót.

A folyosón Ava és John várták. Hozzájuk lépett és zöld sebész-pólója előtt keresztezte karjait.

- Ava. Csinálj már valamit! Nem hagyhatod, hogy teljesen megzakkanjon! - sziszegte rémülten, majd az ablak felé tekintett, hátra, rám.
- Nektek semmi nem jó. - legyintett a nő, mélyről sóhajtva, dekoltázsa mögül. - Láttatok már meggyógyulni rákos embert végstádiumból? Na. Ilyen, ha egy anorexiás tizenhétéves újra enni kezd. Már pedig Dee eszik. Nem? De bizony!

Ava fekete szeme egyik bátyámról a másikra rebegett. John kissé lehajtotta a fejét, s hüvelykujjával tétován dörzsölni kezdte az ajkait.

- De… valami nem stimmel… - dadogta Nate.

Ava magas-sarkús, kificamodott bokájával Nate mellé lépett, karon fogta és az ablak felé pördítette.

- Nézz rá, Szívem! És mondd el, éppen, mit csinál a kishúgod.
-… olvas… - Ava rántott egyet a bátyám karján, s szemei nagyra nőve közeledtek Nate résnyire zsugorodott szemeihez. - Cccjajj, talán a cosmót? Nézd meg jobban!

Nate újra felém fordult, s felismerte az ölembe fektetett hatszáz oldalas könyvet.

- Az én könyvem… - eszmélt rá. - A felvételi tesztkönyv? - fordult megdöbbenten Ava-ra.
- Mnya. - bólintott gúnyolódva a nő, majd hosszasan figyelte Nate-et. Elmosolyodott a felnőtt szarkalábak övezte gyermeki tekinteten. - Mondanám, hogy legyél kevésbé probléma -orientált… de pontosan ettől vagy olyan jó sebész… és igazából azt is mondhatnám, hogy ne legyél "orientált"… látótérkiesést okoz.
- Ava… - morrant fel a háttérből John, és ő is az ablakhoz lépett. - Őrült vagy… Édesem… de Téged meg ez tesz annyira jó pszichiáterré…

Ava tigrisként dorombolt John felé, egészen addig, míg tekintete ki nem tisztult a dicséret mámorából. Akkor szembefordult vele. A fekete erő kiegyenesítette, szinte megnyújtotta gerincét, alig tíz centi magasságot hagyva kettejük fejbúbja között. Vállai hátrafeszültek, bőre hold-sápadttá fénylett, arca megkeményedett.

- Hiába folytatom, igaz? Te pontosan tudod, mi kell neked… - válaszolta szinte hangtalanul, mégis a hallhatatlan frekvencián: hörögve.

John szemeit hűs, nyári Nap-áztatta kék sávozta be. Vastag bőrén halványan átütöttek a rózsaszínben pulzáló erek. Míg Ava mellkasa összezsugorodott, John-é szélesre nyílt, s a földet is megrázta szívdobogásának ereje.

- Nekem Dianne kell.
- Neked egy beteg gyerek kell, egy pótlék, akit újra és újra megmenthetsz, mert a nővéredet és az unokahúgodat nem tudtad. - Ava fekete pupillája szakaszosan tágult, az arcán mélyebbé váltak a mimika-ráncok. - Végeláthatatlan gyászköröket futsz, Édes, körbe-körbe, mint egy mérgezett egér… időkapszulába szorulva… másodpercnyi sikerekből táplálkozva…

John még mélyebbre tekintett a nő szemeiben, a kékségtől rózsa-szirom-szerű hullámokban kezdett pizsleni az ében-írisz.

- Mindent tudsz az agyról. A traumákról és azok kényszer-reakcióiról. A túlélésről, annak már a devianciába csúszó… vagy a teljesen pathológiás megoldásairól. Az emberiség természetéről… mindent, Ava…
- De?! - rikkantotta vissza, miközben teste nőiesen ellágyult.
- De mit tudsz mégis a szívről? Mit tudsz a szeretetről? A tudományod, Drágám elfényteleníti, ösztönné degradálja. Molekulákra bontja… és az apróban elveszik az igazi természete… az, amit bennem a gének határoznak meg. Az, ami számodra megtanulhatatlan.

Ava közönyös arccal fordult ki, s levegőért kapkodva támaszkodott neki a folyosó-ablaknak.

- Kérlek… - pihegte… - Ne rólam beszéljünk… - mély-bordóra festett ajka párakört fújt az üvegre. - És ha nem vagyok számodra hiteles a szeretet-kapcsolat boncolgatásában… akkor válaszolj Te. - Ava kificamodott bokájáról áthelyezve a testsúlyt, újra John felé fordult. - Majd én kérdezek…

John bólintott.

- Szeretted Angie-t?
- A mindenem volt…
- Anne-t?
- Ő is… - sóhajtotta.

Ava oldalra hajtotta a fejét, fekete szemei elfogadóan zsugorodtak a normális méretre.

- Ez a "minden" John… ez lett semmivé. - sóhajtotta. - A semmiben gyökértelen gaz nő… amely talán emlékeztet Téged rózsára… talán még az illatát is ugyanolyannak érzed… de a gaz… elszív mindent… mindent, mi még nőhet… nőhetett volna… és elburjánzik, elvakít és megfojt, John… és nem tudsz mást tenni, mint hogy a gaz lesz a mindened… még akkor is, ha maradt még egy kis rózsabimbó.
- Meghaltak. Mit tehetnék…
- A halál… - sóhajtotta. - A halál csak egy újabb gyökértelen, hazug, elvakító definíció. Egy ember által szertartássá emelt tapasztalat. … A vakságban nem láthatjuk azt, ami valóban él. Ami örök. A halál… a halál valójában halhatatlan.

John gondterhelten vonta össze fekete szemöldökeit. Ava arcára kiülő diadal-ittas mosoly vállon simította a bátyámat.

- Ő ott valóban nem Dianne… Szívem… de ő ott Anne!

John térdei elgyengültek. Szíve ezredmásodpercek alatt emelkedett vissza oda, ahol még nem láncolták szorítva a burjánzó gaz indái. Bement a kórterembe.

"Jó a pólód… Tőlem kaptad, emlékszel?… A huszonötödik szülinapodra!… Michelle vigyázott rám azon a hétvégén és együtt vettük vasárnap reggel a piacon. Még tortát is sütöttünk! Nem emlékszel?… Marcipános csokitortát…"

"Emlékszel Teddy-re?… Teddy és a lázcsillapítók… hogyne emlékeznék… de miért gondolod, hogy nem emlékszem semmire?!"

"Dee… mi bajod van a fogorvossal?… Nem emlékszel, mi volt, amikor hat éves voltam?… És nagyon fájt a fogam és hogy megkínzott az a fogorvos?"

"… Honnan tudod mindezt, Dee?! Hol vagy most?…"

"… kerestelek… Téged kerestelek… annyi éven át…
… Hogy?…
… De te meghaltál… Te akkor meghaltál… Hát nem ismersz meg? Hát te sem ismersz meg? Már mindnyájan elfelejtettetek… mélyen eltemettetek…
… Dee… Szívem…
… Anne vagyok… "

"… Mondjad, Öcskös… Bármi is az…
… Megint fuldokolva ébredt… és össze-vissza kezdett beszélni… Aztán azt mondta, hogy ő Anne…
… Istenem…"

"… A pokolból érkeztem hozzátok. Azért, hogy elpusztítsam bennetek a szeretetet. Meg kell halnom, John, hogy újra szabadok lehessetek!…"

"… De én nem vagyok itt… nem lehetek itt… Téged kereslek, amíg áll a határ. Határ, ami elválaszt minket tőletek… Ne félj tőlem… Ne félj tőlem, mert akkor sosem talállak meg…"

"… Engem az érdekel, John… hogy miért a húgod mégis ez a kislány, amikor mégsem az…"

"… Hozzánk… haza… újra a lila szobámba…"


Már nem félt. Orvosként jött be a kórterembe, s ettől könnyebbé vált a légzése.

- Szia.

A hangjának mély, méz-barna színe volt, még sosem hallottam azelőtt ilyen kedves hangot. Felnéztem a könyvből. A kórház parkjára nyíló ablakon tavaszi virág-fény áramlott be, s világította meg arcát. Biztosra vettem, hogy idősebb, mint amennyinek látszott. Visszamosolyogtam és illemtudóan becsuktam a könyvet.

Az ágyam melletti székre ült. Vonásai tenger-nyugalom búgását idézték.

- Hogy vagy? - csak ennyit kérdezett… mégis… ahogy rám nézett… mintha lényével az egész termet betöltötte volna forró otthonossággal.

Ajkai halványak voltak, teltek és rajzolt-ívelésűek. Még fogainak apró szabálytalansága is kedvességet sugárzott. Egyszerűen csak tudtam, hogy aki ha csak egyetlen egyszer is találkozik vele élete során, az sosem felejti el őt… és a pár perc vele töltött idő örökre szóló lélekdallamot hagy az ember szívében…

- Jól vagyok, köszönöm. - mosolyogtam. - Itt mindenki annyira kedves hozzám.
- Poci nem fáj? - kérdezett vissza.
- "Poci"?! - nevettem el magam, nevetett ő is.
- Bocs… megszokás… gyerekorvos szleng…
- Evés után mindig fáj… - bólintott. - De Michelle elmagyarázta, hogy miért… és hogy miért ehetek most csak keveset… és csak… trutymókat…
- Ez pár nap után el fog múlni. - válaszolta határozottan. - Torkod?
-… picit… semmi…
- Hajolj ide, azt hadd nézzem meg… Hányás-hányinger? - kérdezte, miközben belevilágított a számba. - Szép a torkod.
- Kicsi hányinger evés után… de nem érdekes… csak valami mintha…
- Jól van… rendbe jössz… - mosolyogta. Bólintottam.

Még a csend is ismerős volt, ami hirtelen ült le közénk.

- Viszont van egy kellemetlen… Michelle mindjárt jön vért venni tőled… - grimaszolt.
- A tűtől viszont nagyon félek… - borzongtam. - Nem vennéd le most?
- Legyünk túl rajta? - kérdezte és már keresgette is a hozzávalókat.
- Hát, legyünk… de lefekszem, különben elájulok…
- Tudom… - válaszolta halk hangon. Döbbenten néztem fel rá. - Kis szúrás…
- Honnan tudod? - kérdeztem összeszorított fogakkal, miközben felszisszentem az éles szúrástól.
- Kész! Ennyi volt! - sóhajtotta megkönnyebbült lelkesedéssel. - Ügyes voltál.

… És akkor eszembe jutott Ő… és annyi év után… még akkor sem tudtam megállítani a könnyek gyűlő folyamát…

- Ennyire fájt? - kérdezett vissza aggódva, miközben újra leült a székre, s szorítva a vattát a karomhoz, feltornáztam magam ülő helyzetbe.
- Nem, dehogy… csak ahogy mondtad… emlékeztetett valakire… valakire, aki már rég nincs…

Nehéz volt elképzelnie… még nehéz volt… ugyanaz a külső, ami még néhány napja Dee-vel volt azonos. Ült és végigmérte újra és újra a valómat. A hosszú, fekete hajam, a sápadt arcom, sötétkék, könnyben ázó szemeimet… és egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy hova lettem… hogy mindezek mögött hogy veszhettem el… és főképp, hogy miért.

- A holnap jobb lesz… - suttogta, s felállt.

Kezén megremegtek az ujjai – talán meg akarta simítani a hajam… - Szólj, ha kellek… én itt leszek mindig…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 182
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 217
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.2332 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz