Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Egyedül…

, 514 olvasás, Pacsirta , 14 hozzászólás

Magány

Az első kakasszóra kipattan a szeme. Hiába hunyja le újra, csak nem tud elaludni. Megmozgatja végtagjait, nyújtózkodik. Majd a karjait tornáztatja, csak úgy fekve. Az éjjel háromszor is felébredt, annyira zsibbadnak a kezei, pedig még mindig nincs megállás. Feltápászkodik. Most ugyan nem kellene ilyen korán kelnie, de már kidobja magából az ágy, annyira hozzászokott a koránkeléshez. Bezzeg, fiatalkorában nem kérette volna magát. Csak egyszer, legalább egyszer aludhatott volna eleget… de nem lehetett. Reggel négykor kelt, etette az állatokat, tehenet fejt, túrót készített, vajat… aztán dolgozott kinn a földeken, este nyolcig, kilencig nem volt megállás. Közben ebédet is kellett főznie, kenyeret sütnie, mosni, vasalni, takarítani, ellátni a családot… éjfél előtt sosem került ágyba, aztán hajnali négykor kezdődött minden előröl…

Most már nem sürgeti senki, senki a világon. Élete párja közel húsz éve itt hagyta. Alig volt hatvan, a szíve vitte el. Ő meg már közel nyolcvan. Mi szüksége még őrá a világnak? Vajon mire tartogatja őt még az Úr? Ez az, amire sosem kap választ. Pedig ugyancsak belefáradt már, belefáradt az életbe…

Kinyitja az ablakokat, hadd szellőzzön a lakás, aztán az ajtót is nyitva hagyja. Ahogy kilép a tornácra, már ott is terem a kis Vakarcs. Körbeugrálja, csahol.
– Hallgass! – szól rá bosszúsan. Nincs már türelme ehhez a kölyökkutyához. A gyerekek vették rá, hogy szerezzen kutyát, amikor egy éve elpusztult az öreg Vakarcs. Ő nem akart, tudta, hogy nem lesz már hozzá türelme, megnevelni, tanítani… Az öreg Vakarcs is kölyökként került hozzá, de akkor még tizennyolc évvel fiatalabb volt. Akkor még volt türelme, meg szerette is nagyon, nem is tudott ennek az újnak más nevet adni… ez is Vakarcs lett…

Ez az, ezt szereti! Ezért érdemes minden reggel felkelnie. Amikor kijön a házból, a tornácon finom friss levegő fogadja, s ő szétnéz: itt vannak a tuják, a szép harmatos pázsit, arrább a virágágyások…
Szívja a friss levegőt teli tüdővel. Tegnap lenyírta a füvet. Imádja a frissen nyírt fű illatát. Ezeket a tujákat is ő maga ültette, nevelgette, s lám, milyen nagyok már. Úgy múlnak el az évek az ember felett, hogy észre sem veszi.
Na, ad a tyúkoknak magot, hadd egyenek, ha már felébredtek. Hát ő már a tyúkokkal alszik el, és azokkal is ébred. Így van ez, ha az ember megöregszik.
Ennek a kis hóbortos kutyának is hoz valamit, mert addig úgysem lesz nyugta tőle, a végén még elbotlik benne… folyton itt ugrabugrál körülötte…

Megetette az állatait, és máris elfáradt… Pedig valamikor mennyi minden volt: disznók, tehenek, lovak, baromfi mennyi fajta, aprók, nagyok… hát azért annyit már nem bírna dolgozni, mint annak idején… Megy a kapáért, rendbe teszi itt a virágágyásokat, kigyomlálja, fellazítja a földet, aztán meglocsolja őket, hadd nyíljanak kedvükre. Ha már a füvet lenyírta, hadd legyenek rendben a virágok is, mert rend a lelke mindennek…
Van itt munka bőven, még mindig. Most látja, fel kell szednie a virághagymákat is, a tulipán, meg a nárciszhagymákat… van itt munka, csak győzze. Na így, két kupac hagyma, két szép nagy kupac. Hoz egy ládát, abba belerakja, aztán kiteszi jó szellős helyre, a fészerbe míg megérnek szépen. Ez a láda jó lesz, kell bele egy karton rekesznek, ez éppen megfelel, így ni… egyik felébe a tulipánok, a másikba a nárciszok… Mit csinál ez a kutya, na nézd csak… mit akar azzal a hagymával? Nézz oda! Beletette a ládába… hát még ilyet? Nahát, már hozza a másikat, jaj kiskutyám, te ilyen okos vagy? Rakjuk, ketten előbb megleszünk… hát van énnekem segítségem… én is rakom, úgy, jó kutyus vagy, tedd csak bele. Nem is hinné az ember, nahát, ez a kiskutya… Gyere ide kiskutyám, hadd simogassalak meg, így ni, a kis buksidat… jó kutya vagy!

Most meg mi van, mintha megkergült volna. Rohangál le föl, csahol, aztán a fűben hempereg…
Ezt csinálja mindig, ha hazajönnek a gyerekek. Annyira örül nekik, mint a kerge úgy rohangál, csahol, mintha csak kacagna. Mit meg nem tesz ez a kutya egy kis szeretetért? Most az a kis simogatás boldoggá tette. Mondta ő, hogy nem lesz nála jó helyen, persze, hogy szeretne több simogatást… jaj, de megfájdult a dereka, nem lehet ilyen hamar, még nem fejezte be. Ha már hozzáfogott, végig kell csinálnia… meg a verejtéket is folyton törölgetni kell a homlokáról… majd vesz palántát a piacon, aztán ide palántálja a hagymák helyére… begóniát, vagy inkább petúniát?… Szereti ő mindet, csak legyen sok belőlük, hadd nyíljanak… petúniát, annak az illata is nagyon kellemes… no, azt palántál majd ide.

Megvan végre. Milyen szép lett… elrakja a kapát és mehet reggelizni. Meg is éhezett már csudára, vajon hány óra lehet?… Tizenegy óra? Már ennyi az idő?… Hát nem csoda, hogy éhes, lassan ebédidő lesz. Na, majd gyorsan bekapja a reggelit…
Ó jaj, nincs egy szem kenyere sem!… Ez teljesen kiment a fejéből. El kell szaladnia a sarokra kenyérért… amikor már olyan, de olyan éhes. Főz egy kávét, legalább azt megissza, aztán biciklire pattan és hoz kenyeret, utána kényelmesen megreggelizhet.
Ez a kávé igazán jól esett. Nos, itt a pénztárca, de hol a kulcs? Vajon hová tette? Mindig ide szokta a szögre akasztani, de most nincs ott… csak nem hagyta el valahol?
Mindenütt megnézte már, a piaci kosarában, a táskája ki van borítva, zsebeket átkutatott, de nincs sehol. Nem tudja bezárni a lakást, még éjszakára sem. Hová tehette azt a fránya kulcscsomót?

Csak a kaput zárta be. Még szerencse, hogy a kapukulcs mindig a helyén van. Ott a lugas egyik oszlopának belső oldalára vert egy szöget, azt oda szokta akasztani. Soha nem viszi be a lakásba, most is ott van a helyén… csak a kaput tudja bezárni, elkerekezik ide a sarokra, megfordul gyorsan, addig csak nem rabolják ki?…
Már jócskán elmúlt dél, amikor végre megreggelizett. Azután nekilátott a kulcs keresésének. Felforgatta az egész lakást, de nem volt sehol. Ekkora rumlit, nézett szét sopánkodva… bárcsak meglenne az eredménye. A legutóbb mondta is a gyerekeknek, nem panaszképen, csak úgy, hogy rengeteg dolga van. Akkor rá is kérdeztek, hogy ugyan mi az a sok munka? Megmondta nekik, hogy leteszi a kulcsot valahol, elfelejti hová tette, aztán keresheti… Mennyi idő elmegy azzal. No meg a szemüveg, az a másik, ami kámforrá szokott válni, mindig olyankor tűnik el, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Hát azt is sokat szokta keresni. Mennyi ideje elmegy arra, hogy mindig keres valamit… Persze, hogy sok a dolga…
Nem panaszkodik ő, hiszen annyit segítenek. A lánya meg az unokája eljönnek minden nyáron két hétre. Olyankor bekészítik neki a tűzrevalót télire, segítenek betakarítani a termést a kertből. Még milyen nagy segítség. Meg a hivatalos ügyeit is elintézik olyankor, ne kelljen sorba állnia. A főzés gondját is levette lánya a válláról. Ő hozza az ebédet, szépen bedobozolva, lefagyasztva hozza a főtt ételt. Hoz vagy harminc dobozzal egyszerre, így van minden nap főtt étel az asztalán. Főzni azt már nagyon nem szeretett, de a lánya ezt is megoldotta. Megy is azonnal, és kiveszi a hűtőből a mai ebédjét, mire újra megéhezik, éppen felenged, megmelegíti egy kicsit és ebédelhet… Nagyszerű ez, sokat segítenek ám, pedig ők is annyit dolgoznak, hogy nem is tudja mikor ér rá ebédet főzni a lánya?

Nos, az ebédjét is kivette a fagyasztóból. Zöldborsós csirkét. Az nagyon finom szokott lenni. Jól főz az a lány, nagyon jókat szokott enni belőle. Meg azt is mondta a múltkor az ő Rebekája:
– Anya, kellene neked már segítség! Mit szólsz, keresek valakit. Segítene bevásárolni, takarítani, ha kell a kertben is segíthetne, amit te szeretnél, majd arra kérjük meg. Jó?
Ő tiltakozott ellene, bírja ő még… még csak az hiányzik, hogy arra is költsenek, van nekik hová tenni a pénzt. Az unokák még egyetemisták, még nem keresnek, mégsem dolgozhatják agyon magukat… el lesz ő egyedül. Akkor Rebeka megígértette vele, hogy szólni fog, ha majd már nem fogja bírni.
Most újult erővel foghat hozzá a kulcskereséshez. Egy kicsit üldögélt, kipihente magát. Meg kell találnia, nem fogja tudni este magára zárni az ajtót…
Már esteledett, minden a feje tetején állt a lakásban. Kirámolta a szekrényt, minden zegzugot átnézett, de a kulcs nem volt sehol. Indult megmelegíteni az ebédjét. Alágyújtotta a gázt, addig vett elő magának tányért, evőeszközt, szelt egy darab kenyeret. Kicsit kevergette, aztán úgy látta már jó lesz. Ó jaj, hol egy konyharuha, átforrósodott a lábas füle is. Ott látja a hűtőszekrényen ni. Megmarkolta… nahát, ahogy felemelte, látja ám, hogy ott vannak a kulcsai.
Ezért forgatta fel az egész lakást? Azonnal a szegre akasztotta… igen, most már emlékszik, siettében csak letette ide, aztán meg rádobhatta a konyharuhát, eszébe sem jutott, hogy itt keresse, hiszen akkor már a szegre is akaszthatta volna. Csakhogy előkerült, most aztán szép nyugodtan megebédelhet, vagy inkább vacsorázhat…

Vacsora után még adott a tyúkoknak egy kis magot, összeszedte a tojást, a kutyát is megetette.
Aztán elmosta azt a kevéske edényt, és nekilátott a rendrakásnak. Este kilenckor már holtfáradtan rogyott a fotelbe, még sehol sem tartott. Mikor lesz ennek vége? Rendet rakni már sokkal nehezebb, mint előráncigálni… méghozzá mindezt hiába… jaj, de nagyon elfáradt már, majd talán holnap folytatja, mára már elég volt…
Csengett a telefon. Ez Rebeka lesz, gondolta, s egészen fiatalosan ugrott fel és futott a telefonhoz.
Amikor meghallotta a lánya hangját, és a hogy vagy kérdést, máris panaszolta, hogy mennyire elfáradt ma, és hogy mekkora a rumli nála még mindig. Aztán felsóhajtott.
– Kislányom, ha érvényes még az, amit a múltkor mondtál… kellene az a segítség, nem bírom már egyedül.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 210
Regisztrált: 0
Kereső robot: 37
Összes: 247

Page generated in 0.192 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz