Peternek és Sarahnak két kisfia volt. Egy hónapja, hogy beköltöztek egy romániai kisvárosba, amely egy közeli erdő mellett helyezkedett el. Peter nagynénje ugyanebben a városkában lakott attól a panelháztól két saroknyira, amelybe a kis család beköltözött. A nagynénit két hete temették el, s a házat Peter örökölte meg, de bizonyos adminisztratív okokból még nem költözhettek bele. Kitakarították és a kulcsot is ők őrizték.
Ősz volt. Hideg és szeles délután köszöntött be azon a napon, amikor nem várt esemény következett be. A kisebbik fiúgyermek, David épp első lépéseit próbálgatta a szűk folyosón. Sarah a konyhában serénykedett, Peter pedig Tomot, a nagyobbik fiúcskát oktatta ki a helyes táplálkozásról. Már a panelház legfelső emeletén – ahol lakott a fiatal család- hallani lehetett a lift kattogó zaját. Hosszú ideig búgott, berregett, mígnem elhallgatott, ajtaja kinyílt, futó lépések zaja hallatszott, majd erős dörömbölés a bejárati ajtón. Peter odaszaladt, ajtót nyitott, s egy hosszú szakállú, koszos kabátot viselő bácsika rontott be, s meg sem állt a nappali közepéig.
- Hol van Sarah? Hol van a feleséged? Mondd már! – lihegte levegő után kapkodva közben.
- Itt vagyok. – sietett ki az asszony csuromvizes kézzel a konyhából. – Mi a baj Frank bácsi?
Frank bácsi volt a városban az egyetlen, akit jól ismert a házaspár. Nem rokon volt, csupán egy kedves, segítőkész ismerős a másik utcáról.
- Siessetek! Kapjátok össze a gyerekeket és futás! – mondta ideges hangon, s közben az ablakokat kereste a szemével.
Odasétált a nappali erkélyéhez és ide-oda tekintgetett a távolba.
- De mi ez az egész? Hová menjünk? Nem értem. Teljesen megrémítesz minket és a gyerekeket is.
Tom tágra nyílt szemmel hallgatta a beszélgetést.
- Senki nem szólt nektek?
- Miről?
- Jönnek.
- Kik? – kérdezte Peter egyre feszültebb hangon.
- A boszorkányok.
- Mi? – Sarah beletörölte vizes kezét a nadrágjába és ölébe vette Davidet.
- Hosszú lenne most elmagyaráznom. Az erdő felől fognak jönni. Piros fény jelzi majd, hogy elindultak. Kevés időnk van. Újra jön a mészárlás. Mint mindig.
- Milyen mészárlás? – Peter betessékelte közben Tomot a szobájába. – Mi ez az agyszülemény? Boszorkányok? Túl sok filmet nézett, öreg?
- Nem. Ez nem film. És jobb ha siettek, már az fél város kiürült. Elmentek.
Sarah kinézett a nappali ablakán. Az utcák üresek voltak. Egy teremtett lelket sem lehetett látni sehol.
- Hová mentek az emberek? – kérdezte az asszony.
- Az óvóhelyre. Három sarokra van innen keletre. Az Ügyelet mellett. Oda nem tudnak behatolni.
- A boszorkányok? – tette fel a kérdést a férj, hangjában némi hitetlenkedéssel.
- Igen ők, de nem mondom el többször. Már csak perceink vannak hátra. A nap már lement. Ha nem jöttök, végetek van. Mindennel és mindenkivel végeznek. De most nincs időm a mesére. Én megyek, féltem az életem.
- Várjon! – kiáltott utána Sarah, de már későn.
Az öreg kirohant, beszállt a liftbe és elindult lefelé. A házaspár egymásra nézett, s tekintetükben félelem jelent meg.
- Most mi legyen? Nem értek semmit. Hová tűntek az emberek az utcáról? Egy órája még nyüzsgött a város.
Peter szó nélkül kirohant a nyitott bejárati ajtón, és beszaladt az egyik, majd a másik szomszédjának ajtaján. Mind nyitva állt.
- Mrs. Adelina! Mr. Romvald! Itthon vannak?
Körülbelül húsz másodperc után ért vissza a saját házába, ahol a felesége már a kabátot adta rá Davidre.
- Sehol senki. Az ajtók tárva nyitva. Nem tudom mi jön, de ne várjuk meg a bajt!
- Segíts! -szólt az asszony. Öltöztesd fel gyorsan Tomot! Hideg van kint.
Pillanatok alatt összekapták magukat, kisiettek az ajtón, s amíg lassú tempóban felért a lift a földszintről, addig Peter bekulcsolta a bejárati ajtót. Mindketten remegtek a félelemtől, de beszállva a liftbe, cikázott bennük egy gondolat, miszerint vicc az egész és a földszinten várja őket egy sereg ember a kandi kamera stábjával együtt. De nem így történt. Az előtér kietlen volt és rideg. Babakocsi híján mindkét gyermeket ölbe vitték. Ijesztő volt, hogy az állandóan nyüzsgő város teljesen kihalt volt. Lihegve futni kezdtek kelet felé. A sötét utcán a faleveleket táncoltatta a szél, s messze a távolban halk morajlás hallatszott. Sehol egy autó, az éjjel-nappali nyitott ajtaján ömlött kifelé a meleg, de se eladó, se vevő nem volt odabent.
A család alighogy az utca végére ért, Tom felszisszent Peter ölében.
- Apa! Nézd!
Sarah és Peter megfordultak, s az erdő irányából egy felfelé szálló piros fény látványától földbe gyökerezett a lábuk. Olyan volt, mintha valaki fellőtt volna egy jelzőpisztollyal. A vöröslő fénycsóva magasra húzott a koromsötét égbolton. A vastag felhőzet minden csillagot eltakart.
- Nem fogunk odaérni. Túl messze van innen az Ügyelet. – szólt Sarah.
- Akkor futás egyenesen. Bemegyünk a nénikém házába. Nálam vannak a kulcsok.
- Hála az égnek. – örvendezett az asszony.
Mintegy fél perc alatt elérték azt az egyemeletes házat, amelyet Peter megörökölt. Kapkodva vette elő zsebéből a kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és már bent is voltak a házban. Tom első dolga az volt, hogy villanyt kapcsoljon, mivel a félelem jelentős mértékben úrrá lett rajta.
- Kapcsold le! Gyorsan! – kiáltott rá az apja. – Minden fényt ki! Nehogy meglássanak!
- Kik apa? Kik elől szaladtunk ide? - kérdezte a kisfiú.
- Senki elől. Csak most itt alszunk. Meglepetés, kicsim. Megvettem a nénike házát, tudod? – próbálta terelni a szót az apja.
- Apa!
- Tessék?
- Félek.
Peter átölelte a nagyobbik fiát és homlokon csókolta.
- Nem lesz semmi baj. Rendben?
Tom némán bólogatott.
- Mindenki fel az emeletre! Futás! A fürdőszobába!
- Miért a fürdőbe? – súgta oda Sarah a férjének.
- Abban van kulcs. Be tudjuk zárni magunkra. A többiben rossz a zár.
Peter bekulcsolta a bejárati ajtót, elé húzott egy kisebb szekrényt barikád gyanánt, addig a többiek felszaladtak az emeletre. Az emeleten három szoba volt, balra egy, szemben pedig kettő. Jobbra volt a fürdőszoba, ahová Sarah plédeket, takarókat és párnákat vitt be az egyik szoba ágyneműtartójából. Az egyik takarót bedobta az üres fürdőkádba, s oda beletette az ásítozó Davidet, majd meggyújtott egy ottfelejtett, félig leégett gyertyát. A fürdőszoba elég kicsinyke volt, kevesebb, mint hat négyzetméter. Végül Peter is felért az emeletre és végigjárta a szobákat. Kinézett mindegyik helyiség ablakán, de nem látott semmit. Odakint korom sötét volt. Már a piros jelzőfény is eltűnt. Peter ideges volt. Ide-oda kapkodta a tekintetét a szobákban. Idegességében az egyik, fürdőszobához közelebbi gyerekszobában az ágyat kitömte párnával és letakarta, mintha ott feküdne valaki.
- Ezt miért csináltad? – kérdezte Sarah miközben beszaladt még egy takaróért.
- Nem is tudom. – mondta remegő hangon a férfi, majd besietett a fürdőbe.
David mosolyogva nézett fel rá.
- És Tom? – kiáltotta Peter.
Az asszony beszaladt, szétnézett, s kezeit a szájára tette.
- Úristen! Hol a gyerek?
- Tom! – kiáltotta Peter a földszint irányába, de nem válaszolt senki. – Maradj itt Daviddel, lemegyek megkeresem őt.
Az asszony az ajtófélben várt addig. Peter öt-hat lépcsőfokot egyszerre átugorva ért le a földszintre, kifutott a konyhába, ahol ott állt Tom meredten, mint egy cövek, s a konyhaablakon át az udvarra tekintett.
- Tom! Mit csinálsz itt? Miért jöttél le?
- Nézd apa! – mutatott a fiú az udvar irányába.
Az apja odalépett hozzá, és együtt nézték a különös jelenséget. Odakint millió zöld fénypont cikázott össze-vissza, mint a szentjánosbogarak. Egyre sötétebb lett, és egyre több zöld fénypont jelent meg.
- Futás! – mondta Peter, majd fiát az ölébe vette és felrohant vele az emeletre.
Sarah nagyot sóhajtott, amikor meglátta Tomot a férje ölében.
- Valami van odakint. – szólt Peter. – Gyerünk befelé a fürdőbe! Kulcsold be! – mondta türelmetlenül, amikor már mindenki odabent volt. – Az ablak! – mutatott az fürdő ablakára. – Tegyél oda valamit!
Sarah felállt a kád szélére és vastag kendőkkel megtömte a duplanyílós ablak közét, majd bezárta a belső nyílót is. Leszállt, elfújta a pislákoló gyertyát, odabújt a lassan elszenderedő David mellé a kádba, Peter pedig az ölében remegő kisfiával lekuporodott az egyik sarokba.
- Most pedig csend! – intett le mindenkit az apa.
Teljes némaságba merültek. Tátott szájjal hallgatóztak. A csend, amely körülvette őket, őrjítő volt. Csupán egymás szívveréseit érezték. A távolból egyszer csak olyan hangok hallatszottak, mintha valaki dobolna. Ritmikus dobhangok jöttek valahonnan, de csak tompán lehetett hallani. Miután elhalkult teljesen, kissé nyugalom árasztotta el a családot. De hirtelen egy erős csattanás hallatszott odalentről, a földszintről. Tom rándult egyet ijedtében az apja ölében. Sarah hátán a hideg futkosott a félelemtől. Arra gondoltak, hogy hol lehet az a bizonyos búvóhely, amit az öreg említett és hányan lehetnek ott?
Pár néma perc után halk nyikorgás törte meg a csendet, majd suhanó hangok hallatszottak. Olyan volt, mintha valaki kuncogott volna. Peter és Sarah figyelme a fürdőszoba ajtó kilincsén volt. Pislogás nélkül meredtek a kilincsre. Egyszer csak egy bődületes sikoly kíséretében egy mély, erős puffanás hangja remegtette meg a fürdőajtót. Majd ismét csend lett. A puffanás a közelebbi gyerekszoba felől jött, ahol Peter letakarta a párnákat, álcázva ezzel egy alvó egyént.
A következő pillanatban mintha lassú lépéseket véltek volna hallani. A házaspár egyre jobban fókuszált a kilincsre, David az igazak álmát aludta, Tom pedig erőteljesen kapaszkodott az apja mellkasába, fejét egészen beledugva simult hozzá. Sarah és Peter nagyot nyeltek, amikor észrevették, hogy a kilincs pár milliméterrel lejjebb ereszkedik… aztán még lejjebb. Peter homlokán izzadságcseppek jelentek meg, amelyek lecsúsztak az állára, ahol az erős borostája megfékezte őket a továbbhaladásban. Sarah a férjére nézett, majd vissza az ajtóra. A kilincs nagyon finoman lenyomódott, majd az ajtó nyílni kezdett, de a kulcs által befordított nyelv megállította azt. Egy darabig még mozdulatlanul állt az ajtónyitó, majd hirtelen eleresztve a kilincset, hatalmasat kattant a visszaengedés következtében, a két szülő pedig remegett egyet. Több suhanó hangot lehetett még kivenni a következő pillanatokban s valami mormogás félét. Sarah egyik keze ott volt David szájánál, nehogy felsírjon hirtelen. Ráadásul a kisebbik fiú náthás is volt, s esténként többször is rájött a köhögés.
Pár keserves perc elteltével elült minden sejtelmes hang, a család pedig sóhajthatott egyet. A feszültség minimálisan engedett, s a szülők kissé ellazultak. Peter súgni akart valamit a feleségének, de félve attól, hogy még valaki az ajtó előtt áll és hallgatózik, inkább nem szólt egy szót sem. Ahogy telt az idő, úgy a nyugalom is visszatért, már amennyire visszatérhet egy ilyen esetben.
Egy óra telhetett el, amikor hirtelen David nagyot köhintett. Az apa odakapta a fejét, Sarah pedig a kezét szorította finoman a kis szájacskájára. Többet nem köhintett, a szemét kinyitotta ugyan, de vissza is aludt. A szülők figyelme ismét a kilincsre szegeződött. Tom már ekkorra elszenderedett apja ölében. A szülők legnagyobb örömére úgy tűnt, hogy az emeleten már nincs senki. Odakint viszont elordította magát valaki. Egy férfihang hallatszott. Keserves ordításba tört ki, amely fokozatosan eltompult. Azután pedig egy női sikoly hasított bele az éjszakába.
A házaspár órákig remegett a félelemtől, aludni egyikőjük sem tudott volna. Mindketten arra gondoltak, hogy ha feljön a nap, hazarohannak, felpakolnak és irány vissza Anglia. Bárhogyan is, csak el innen.
A hajnal lassan el is érkezett. Peter az órájára tekintett, majd lassú mozdulatokkal áthelyezte Tomot egy leterített takaróra, felállt, fellépett a kád szélére, és óvatosan kinyitotta a fürdőablak belső nyílóját. A betömködött kendő egyik sarkát félrehúzva kikémlelt, s nagy örömére a nap már a horizonton ragyogott. Sóhajtott egyet, majd leszállt. Sarahnak nem kellett mondania semmit, a kis lyukon át beszűrődő fényből már sejtette, hogy itt a pirkadat.
- Mi legyen? Nézzek ki, vagy várjunk még? – kérdezte a férfi.
- Nézz! Tűnjünk el mihamarabb ebből a koszfészekből! – jelentette ki határozottan az asszony.
Peter odalépett az ajtóhoz, eltekerte a kulcsot, és hirtelen mozdulattal feltépte az ajtót. Kihajolt a folyosóra, ahol szétdobált újságpapírokat fedezett fel. Odament az első gyerekszobához, közben lenézett a lépcsőházban a földszintre, de semmi szokatlant nem látott, azon kívül, hogy fel volt hányva egy-két újság és pár ruhadarab. Amint bekukkantott a szobába lévő ágyra, egy hatalmas mélyedést pillantott meg azon. Úgy tűnt, hogy valaki rendesen odasózhatott arra a pontra, ahol Peter kipárnázta. Még az alatta lévő szivacs is szét volt nyílva az ütéstől. Peter agyán hirtelen átvillant, hogy ha most itt valaki alszik, akkor szinte fájdalommentesen került volna a másvilágra, olyan hirtelen érte volna az ütés. Az ablakokon beszűrődő fény kissé megnyugtatta a férfit. Gyors lépésben leszaladt a földszintre, ahol minden helyiség tiszta volt. Egészen a bejárati ajtóig ment, amely tárva nyitva állt. Peter kilépett az udvarra, s a madárcsicsergést meghallva teljes nyugalom töltötte el a szívét. Visszafordult, és hőkölt egyet ijedtében. Egy öregasszony állt vele szemben, arcán kaján mosoly, egyik kezében egy összegyűrt papírköteg a másik keze a háta mögött volt. Hosszú fekete ruhát viselt, vastag szemöldöke alatt összehúzott szeme félelmet keltett Peterben. Egy szót sem szólt, csak mosolygott. Fél fejjel alacsonyabb volt Peternél, szétzilált haja úgy meredezett az égnek, mintha jól beletúrtak volna. Peternek földbegyökerezett a lába, pislogás nélkül bámult az asszony igéző szemébe. Hirtelen előrerándult az öregasszony keze, amely addig takarásban volt, s egy széles kés villant meg benne, amely Peter nyakát célozta meg.
NYISSZ!
Sarah ezalatt kiemelte Davidet a kádból, a másik kezével pedig felhúzta a még álmos Tomot a földről. Megálltak, és vártak. A lépcsőházból siető léptek hallatszottak és mellé fújtató hang. A fürdőajtó be volt hajtva, Sarah idegesen várta a férjét. Az ajtó lassan kitárult és ott állt Peter véres kézzel.
- Mi történt? – kérdezte a felesége, s immár Tom is kinyitotta a szemét.
- Semmi. Majd elmesélem, siessünk!
A szülők ölükben a gyerekekkel kisétáltak a házból. Sarah megrémült, amikor a konyhában észrevette a sötét ruhás öregasszony holttestét, bordájában azzal a késsel, amelyet azelőtt ő maga szorongatott, s amellyel végezni akart Peterrel.
A város még mindig üres volt, az ég tiszta, verebek kergetőztek itt-ott. Az utcára kilépve csodálkozva nézték a hosszan elterülő szemétkupacot. Az út túloldalán egy idősebb férfi feküdt, arccal lefelé, körülötte vértócsa.
- Meghalt? – kérdezte Tom, de Peter azonnal elfordította a fejét onnan.
- Nem kicsim, csak egy részeg bácsi. Elaludt az utcán.
A tetem úgy szét volt roncsolódva, mintha több méter magasból esett volna le az aszfaltra.
Miután elérték a panelházat, beszálltak a liftbe és felmentek a legfelső emeletre. Szembesülniük kellett azzal, hogy az egész házat felfordították. Az ajtó ugyan zárva volt, de a nappali ablaka telibe betörve tátongott a templomtorony irányába. A szülők szinte tíz perc alatt összepakolták azt, ami szükséges, aztán hátrahagyva a maradék tárgyakat kisétáltak a városból.
A várostáblát elhagyva a kietlen úton egyszer csak megjelent egy busz, fél tucat utassal a fedélzetén. Peter és Sarah elállva az útját megállították és felszálltak rá a gyerekekkel együtt.
- Itt nincs megálló, kérem! – mondta mogorván a sofőr.
- Bármennyit fizetek, csak vigyen el minket innen jó messzire! – közölte az apa, majd leültek a legelső, üres ülésekre.
A busz ajtaja bezárult, elindultak, s a család megnyugodott. Elhagyták a várost, azt a várost, amelybe még csak egy hónapja laktak, de bőven elég is volt belőle nekik. Visszaindultak Angliába, ahonnan csupán az örökség miatt költöztek ide.
Peter, Sarah és a gyerekek lassan elszenderedtek a zötykölődéstől. Fáradt szemük lecsukódott és álomvilágba merültek. Olyan világba, amelyben a történtek után már eldönteni sem tudták, hogy álom-e vagy valóság?
Megjegyzés: 2013, március
|
Online látogatók:
Látogató: 96
Regisztrált: 2
Kereső robot: 22 
Összes: 120
Jelenlévők:
