áldott, átkos fantázia
meglódul, én futok utána,
rákiáltok; állj meg, várj meg!
de úgy látszik, hogy mind' hiába!
szalad szalad messze réten,
fenn az égen, szabadon suhan,
ahol a vadászok cserkésznek,
s tudósok háromszöget rajzolnak.
hol sírtak ríttak az anyák,
megmutatva sárkányfogát elébb,
most hűsen lángoló a nyugalom,
az oszlop nyögött már, elég!
…
az elhullatott könnycseppek
megváltott terhek, megemésztett
mérgek ezüstszín gyöngyei…
szétgurulnak, nekem nem kell,
a lelkem hajtom, még elveszik!
áldott átkos fantázia,
magasan húz, én lentről nézem;
rebben, előveszi ecsetjét,
kell, hogy szivárvánnyal fesse be
megszürkült életem egét.