Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Földön, égen

, 575 olvasás, Fehér Csaba , 3 hozzászólás

Ezek vagyunk

Úgy bodorodnak a felhők, szöknek a végtelen égbe,
sárgul a kék, belereszket körben a rét, meg a boglya,
messze a hegy szekeréről nyögve csikorg a saroglya,
sistereg, omlik a zápor, mossa az őszt feketébbre.

Pont az az illata most is, bár dala mégsem a régi,
hajladozó, puha vesszők kincseit őrzi a hordó,
elfeledett, tovatűnő szép nyarak, és a nyikorgó,
korhadozó öreg ajtó mind csak a múltat idézi.

Egyre rohannak az árnyak, futnak a rőtpiros égen,
és ha cikázik a villám, nincs menedék, hova térjen
mind, aki fél, aki vár. Nézd, tombol a szél, de mi élünk!

Közben a sors nekilódul, vissza se int a kezével,
csillog a néma szivárvány szemben a ház ereszével,
s ott a magasban az Isten óvja, vigyázza a léptünk.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Fehér Csaba
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 29
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 45
Jelenlévők:
 · Öreg


Page generated in 0.0424 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz