A nő ezen a tavaszon már a negyvenes éveinek közepén járt. Túl egy megromlott házasságon és két szerelmi kapcsolaton, már nem tervezett új szerelmet az életébe. A sors mégis egy társkereső oldalra vitte. Nem annyira a társkeresés volt a célja, inkább a férfinak, akit elhagyott, annak akarta megmutatni, hogy van élet rajta kívül is, és ráadásul az ott kapott dicséretek más férfiaktól, egy kicsit enyhítették a bánatát.
Nem akarta elhagyni az akkori szerelmét, de olyanná vált a kapcsolatuk, amelytől hosszú érzelmi kínok után, jobbnak látta megválni.
A férfi döntéseiben erősen függött attól a nálánál idősebb, spirituális hölgytől, aki magának akarta őt, a nő pedig alulmaradt a harcban, pedig ez egyszer oroszlánként harcolt a férfiért és a szerelmükért.
Húsvét volt, amikor végleg döntött a szakításukról. Április 7-e, az elmúlt húsvétokhoz képest, kellemes tavaszt sejtető ünnep.
A nő dühében és fájdalmában lépett be a társkereső oldalra, a szakítást követően, úgy három hét múltán. Imádta a magas és vékony férfiakat, ezért kíváncsiságból beütötte a magának megfelelő paramétereket, és az oldal már ki is jelezte a számára megfelelő társakat. Igazából nem is volt kedve megnézni a kínálatot, hiszen csak fájdalmat akart okozni volt kedvesének az oldalra lépésével, de megbánva ezt a tettét, arra gondolt, jobb, ha törli magát erről az oldalról. Egy utolsó pillanat alatt végigvezette a szemét az első tíz képen, és akkor élete egyik leggyönyörűbb helyszínét pillantotta meg: a Meteora-kolostorokat. Annyira jól érezte ott magát az egyik nyáron, hogy az emlékek miatt késztetést érzett belülről arra, hogy tetszését kinyilvánítsa annak a férfinak, aki szintén ennek a helynek a kedvelője lehetett. Meg sem nézte ki ő, csak írt egy kedves mondatot a helyszínről neki. Hát így kezdődött el a történet Lorenzóval kettőjük között.
Levelek jöttek és mentek az elkövetkező két hétben, amelyek kacéran és kimondhatatlanul kedvesen átjárták a nő lelkét és talán a férfiét is. Az egésznek volt valami kimondhatatlanul nagy nyugalma és még annál is nagyobb izgalma, aminek a birtokában mind a ketten nagyon várták az első találkozást, és amelyre egy gyönyörű májusi kora este került sor.
Lorenzo pont olyan volt, akire a nő mindig is vágyott. Magas, vékony, kedves, vagány motoros. Biliárdozni vitte őt egy kellemes helyre. Bár a nőben volt még tartózkodás, de az játszi könnyedséggel oldódott fel az este vibrálóan izgalmas hangulatában. Sosem biliárdozott még, és Lorenzo ezt kihasználva, többször segített neki a háta mögé állva, és persze gyengéden a testével ráhajolva. Az a kémia ezekben az örült percekben erősebben működött minden eddiginél. A vonzalmat kettőjük között szinte tapintani lehetett. Az idő rohant és mégis hosszabbnak tűnt ez a találka a nő minden eddigi randevújánál. Jó volt ezt érezni nagyon, mert nem akarta, hogy vége legyen.
Lorenzo a játék után elvitte őt a Duna- partra. Csodálatos volt az este. A sötét édes félhomálya, a csillogó Duna az ő jellegzetes hűvös szellőjével, Lorenzo kedves mosolya és a nőt magához ölelő hosszú karjai, olyan vággyal töltötte el a pillanatot, hogy a szájuk egyszer csak egymásba olvadt. Az első csók valamit eldöntött abban a pillanatban, mert Lorenzo magára hagyta a nőt egy percre, és a másikban már újra ott állt előtte egy csodálatos sárga rózsaszállal a kezében. Fantasztikusan romantikus lett minden, pont olyan varázslatos, mint az ezt megelőző két hétig tartó levelezésük. Nehezükre esett elszakadni azoktól a kellemes pillanatoktól, amelyeket megtöltött a tavaszi éjszaka valamiféle, egyre csak erősödő vággyal egymás iránt. Még nagyon akartak együtt lenni, így Lorenzo egy elhagyatott környékre vitte a nőt, ahol félrehúzódva a kocsiban hajnalig csak ölelték és csókolták egymást. A vonzalom, az erotika és a vágyak fülledtségében egyre jobban erősödött közöttük. A nő még sosem élt át ehhez fogható érzéseket. Mind a ketten jóval túl a negyvenes éveiken, valami olyasmit éreztek, és tettek, amit általában húszévesen szokott az ember. A nőt átjárta az, az ismeretlen boldogság izgalma, amelyre mindig is vágyakozott. Több volt az első pillanattól az érzés, mint csupán egyszerű vonzalom. Akkor még nem tudta mi lesz ebből az egészből, sőt, azt sem tudta, hogy képes lesz e újra szerelemre, de azt már erősen érezte, hogy jóleső melegség árasztja el a testét és a lelkét Lorenzo közelségétől, és azt is hogy ez a férfi egy cseppet sem idegen a számára.
Már világosodott az égbolt, amikor mégis eljött az ideje a búcsúzásnak.
A hajnali fáradtság és a nehéz elválás a férfitól, nem hagyták aludni a nőt egészen reggelig. Csak ült az ágyában, a gyenge félhomályban hátát egy párnának támasztava, s ébren álmodozva felidézte újra és újra ennek az éjszakának minden édes mozzanatát… Egyszer, valamikor régen, nem tudni mikor és hol, de az biztos, hogy érezte már ezt az ölelést, talán Lorenzo karjaiban…
|
Online látogatók:
Látogató: 121
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27 
Összes: 150
Jelenlévők:
