Kislány korától tudta, ki mit vár el tőle - tudott csendben maradni, alkalmazkodni, mosolyogni. Tudta, kihez hogyan kell szólni. Másképpen Anyához, Apához… a szomszéd nénihez, barátaihoz, barátnőihez. Idővel megtanulta a férfiak igényeit is. Megtanult hatalmas távolságokba szakadni önmagától, hogy - szükség esetén - mentsen minden menthetőt, miközben gépies mozdulatokkal tette, amit tennie kellett. Amit (el)vártak tőle. Tartott ez mindaddig, míg el nem jött hozzá a Férfi, egy igen koros és hatalmas, valaha-fehér autóval. Már akkor nagyon szerette… nem akart neki semmilyen csalódást okozni. Biztos volt abban, hogy csak valami férfiúi gerjedelem hozhatta, hiszen ott ültek ketten a sötétben, abban az óriási autóban… mi másért jött volna?! Magabiztosan, szinte gépiesen mozdult. Arra riadt, hogy mozdulatai közül két erős tenyér egyszerűen kiemelte: 'Ne. Szeretnék gyönyörködni benned.'.
Egészen elbizonytalanodott: vajon mit nem csinált jól?!
Akkor még nem értette…
Az italbolt sarkában egy régi zenegép állt.
Valaha működött: aki szerette volna zenéjét hallgatni, odament, pénzérmét dobott bele, cserébe választhatott magának egy dalt - a zenegép azt játszotta, amit hallani akart. Aztán bejött a Férfi, ránézett, odalépett - de nem volt pénze.
Két tenyerével megérintette a zenegépet, szinte megtámaszkodott rajta… aztán megsimította. Sóhajtott egy mélyet, elfordult… és akkor a zenegép magától megszólalt. Eljátszott egy csendes, szomorú dallamot, amit addig tőle soha senki nem hallhatott. A Férfi leült a legközelebbi asztalhoz, fejét megtámasztotta, és miközben hallgatta, szerelmes verset írt egy szalvétára, amit aztán - egy kávéért cserébe - a piruló pincérnőnek otthagyott. Így mesélik… csak így történhetett. Valószínűleg akkor 'romlott' el a zenegép végleg. Hiába dobáltak már bele azután pénzt, semmi mást nem játszott többet, csak néha, magának azt az egyetlen, szomorú, csendes dallamot…
… évek teltek el, mire megértette: nem kell senkihez kedvesnek lennie. Nem kell megfelelnie. Nem kell azt mondania, amit a másik hallani szeretne… elég, ha önmaga marad.
Azóta, hogy a 'megfelelési kényszerek' eltűntek belőle, gyakran dúdol egy szomorú, csendes dallamot:
'Búza közé száll a dalos pacsirta,
hogyha magát már odafenn kisírta.
Én is szállnék, száll a lelkem zokogva,
leszállani nem szállhatok sohova.'
És akinek nem tetszik, elmehet. Akinek meg tetszik, maradhat… szabadon.
|
Online látogatók:
Látogató: 88
Regisztrált: 3
Kereső robot: 20 
Összes: 111
Jelenlévők:
