Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (III. rész/8. fejezet)

, 538 olvasás, Mona , 5 hozzászólás

Ezerszín

A szobát feketére lehelte az éjszaka tisztán csillagfényes ege. A hold ezüstnyalábja az arcom előtt csupán egy karnyújtásnyira szelte át a teret. Védőpajzs volt? A sávon túl halottak ültek. Körben, velem szemben. Engem figyeltek. Mozdulatlanságuk engem is megdermesztett.

Fájt a hasam. A görcsök egyre növekvő hullámokban martak belém. Nem mertem lélegezni. Őket figyeltem. Egyik szemük vörös volt, a másik zöld. Pontként vibráltak felém a fénysáv túloldaláról.

"Halál előttem." - suttogtam a holdporba.

Karom a hasam elé szorítottam, a görcs szét akart szakítani. Hangtalan könnyek folytak a szemeimből, ajkamból kiharaptam egy darabot. S felálltak. Egyik a másik után, s ahogy közelíteni kezdtek, úgy fogyott a levegő is. Elvették tőlem. Szemük helyén a fénypontok egyre csak vibráltak.

"Halál utánam." - formáltam némán a szavakat.

Kezeikkel felém nyúltak, ujjaik görcsösen markolni akartak, nyüszítve kuporogtam az ágyamon minél messzebb az érintésüktől. A hasam egyre jobban fájt, majd észrevettem, hogy a fénysáv vékonyodni látszik. Gyengült, szakadozott… egy felhő széle a hold felé kezdett úszni.

"Halál bennem." - reszkettem és kivert a víz.

A kezek érintésének egyre több teret engedett a sötét, zokogni kezdtem a levegő nélküliségben.

Egyszerre sötét lett.

Egy pillanat a halál előtt, egy utolsó villanás: Anya és angyal-hangja:

"A távol a közel tükörképe"

Majd ismét sötét, és a kezeik elértek.

"Ha besötétedik meghalunk"

"Nincs semmi a távolban, csak a végtelen."

Most csend és hó van. Kristályhavat lélegzem.

"A lelkek testeket, a testek lelkeket keresnek."

- Nate… - nincs többé hangom. A téli éjszaka magába vonzotta a hangokat.

Ismertem őt, a bátyám volt. Meghalt. Autóbalesetben egy nyári alkonyaton. Azonnal meghalt és örökre elvette tőlem az ég. Egyszer csak halott volt ő, aki mindig volt nekem, akit születésem óta ismertem… aki az őrületbe idegesített állandóan csak azért, hogy jobb ember váljon belőlem… hogy több legyek, mint egy hisztis kislány. A húga voltam. A gyerek, akit próbált felnevelni. Akit szeretett és akire próbált vigyázni. A halálával bennem él tovább… az emlékével élve jobb emberré lettem…

… vagy tél volt és csend és hóillat… Tiszta, nemes acélos fehérség. Pelyhedző, hűs tél-könnyek a vércseppeken. Könnyű lehelet, óriás-fenyő sóhajok…

… vagy én haltam meg…

A plafonon John lógott. Bronz színe volt. Epe, gyomorsav, vér és szájüregi nyál keveréke. Csordogált a habos ürülék, a mély-arany színű húgy, egybe ölelkezve, megállíthatatlanul. Eltűnt az élet. Nincs több John-illat, nincs mozgás, John nincs többé. Az apám volt, aki nélkül egy napot sem bírtam végigélni a mély-depressziótól övezett étkezési zavaraim mocsarában. Az egyetlen volt, akinek értettem a szavait, az egyetlen, aki igazán hozzám szólt, aki igazán ismert, és most már soha nem ismerhet meg senki. Sosem ismerhetsz meg… mert nem mutathatom meg azt a fájdalmat, amelyet nem tudnál elviselni. Vele haltam aznap és sosem fogok élni többé.

… vagy a nagybátyám volt… és apa lógott a plafonon…

… vagy én haltam meg…

S most babaház… és lámpafény… és csak Ő…

"A lét egy végtelen álom."

- Itt vagyok… - mondta és átölelt.
- Azt álmodtam, hogy meghaltál… - zokogtam a nyakába -, hogy Nate is meghalt…
- Semmi baj, vége van… - szorított még jobban. - Csak álom volt… a rossz álmokból mindig felébredünk, tudod… - zengett mély hangja a mellkasában, majd eltoltam magamtól, hogy láthassam az arcát.
- És mi van a jó álmokkal? Mi van, ha most is álmodom, ha az egész életem egy végtelen álom… és tényleg meghaltatok? - ziháltam sípoló tüdővel.
- Én mindig veled leszek. - arca alig láthatóan megrándult, szemei tengerén sírni kezdett a szél…

Majd pirkadat. Püspöklila, alvadtvér-szagú gyászízű nyelv. Sikítva ébredek, mély-lila koporsóból ülök fel.

Mindenűtt édes-rózsák lepik el a szobám, másvilági csendet mélyítve a falakban.

Az ajtó csukva. Az ajtó, amely John és az én szobámat választotta el. Az ajtó, ami mindig nyitva állt.

Odarohanok… a kilincs nem nyitja… megfordulok és kirohanok a másik szobaajtón, de nem találom az óriás ablakos nappalit… helyette végeláthatatlan avas-sárga folyosóra lépek… reszkető lábaim egymásba gabalyodnak egy pillanatra, majd sietve elindulok… a fal mentén a szekrény… elszaporodva… megsokszorozódva végig, ameddig csak a szem ellát - horkolva szuszognak.

Fuldokolva osonni kezdek… de könyököm bőre mégis hozzáér a nyálás fához. A szekrények horkolása visszahőkölésbe morran. A szobaajtómtól kezdve sorban kezdik kicsapni ajtajaikat.

Rohanni kezdek. Rohanok órák óta, aztán napokat rohanok át, amikor megsejtem, hogy nincs már hova futnom. Halott vagyok. Halott, egy a félelmeimmel.

Megállok. Megvárom, míg rám nyitja torkát az előttem álló szekrény. Testembe szúródva hányja felém a fekete-fehér fólia lapokat. Hátralépek, John neve áll a páciens-fejlécben.

Ava hangja vinnyog a szekrény gyomrából:

"Reed? Mint a Reed-sejtek? A daganatsejtek a non-Hodgkin lymphomában?"

A szekrény kiürült. Elfordítom a fejem, s a nappalinkban találom magam, az egyetlen szekrénnyel szemben. Lassú mozdulattal nyulok az ajtaja után, hogy végre bezárjam… s egyszerre újszülött-sírás csapja meg a fülem, hátraugrok. A szekrény mélyén pillantom meg a tíz centis abortumot – vérben ázva, saját haláláért reszketve.

Nyakamban Anya-hang:
"Az álmok nem hazudnak."

Sikítva ébredtem. Előttem halottak ültek. Villám- mozdulattal kapcsoltam fel az éjjeli lámpát. Az ajtó nyitva állt. A lelkek láthatatlanná váltak. Kiugrottam az ágyból és besiettem John szobájába. A fekete sötétség homlokon taszított. A szobában halottak ültek. Sikítottam.

- Mi az, mi a baj? - ugrott ki John az ágyból, s felkapcsolta a villanyt.

Meg akartam ölelni, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy valóban felébredtem-e. Nate futott be a nappaliból nyíló ajtón.

- Mi történt? - kérdezte egy bagettel a kezében, amelyet támadóeszközként tartott a feje fölé.

- Dee… mi a baj? - lépett felém John. - Ha betörtek a lakásba, Nate majd jól elveri őket a kiflijével… - nevetett fáradtan unokaöccse felé.

Nate felnézett a kezében tartott bagettre, majd ledobta azt az előtte álló íróasztalra.

- Jól van már, a sodrófa mellett volt…
- Nincs is sodrófánk… milyen más rúddal keverhetted össze?! - somolygott John.
- Látom, Bátyó, csak hatott a fájdalomcsillapító… és egyébként sem kellene ugrálnod most…

A világ a feje tetejére fordult bennem.

- Értettem, Doktor bá… - válaszolta és visszamászott az ágyba.

Megkövült lábaim gyökeret eresztettek a küszöb körül.

- Dee, mit sikítozol az éjszaka közepén? - kérdezte Nate és belépdelt a szobába, majd az éjjeli szekrényen lévő hőmérőt nézegette.

John beteg. John meg fog halni. Láthatatlanul sírni kezdtem. A torkomban tövisbokor kezdett burjánzani. Nate lerázta a hőmérőt, majd türelmetlenül szusszant felém.

- Dee? - fordult felém John is.
- Öhm… mi bajod van? - nyögtem ki végül, s Nate odaadta John-nak a hőmérőt.
- Juj, de hideg… - sziszegett John.
- Persze, hogy hideg, mert lázas vagy. - válaszolta a bátyám. - Van itt még…? - kutatott Nate az éjjeli szekrényen. - És hozok egy másik pohár vizet is…
- Öcsikém… nem hoznál inkább kólát? - John kérésére Nate feje elvörösödött.
- A sejtek hatvan százaléka víz. És nem kóla. Tehát nem!
- Igazán köszönöm, Nővérke… - mormogta John.

Nate felkapta a poharat, majd elindult kifelé, amikor ismét megfordult és hozzám lépett.

- Neked mi bajod van? - kérdezte, majd észrevette a könnyeket az arcomon. - Mi… a baj? - hangja ellágyult.
- Hm, semmi. - vágtam rá és megtöröltem az arcom.
- Látom… a hasad fáj?
- Nincs bajom, hagyjál…
- Jól van már… Hisztipiszti… - vakkantotta és elhagyta a szobát.

- Fáj a hasad? - kérdezte John, miután Nate kiment. Bólintottam. - Ettél?
- Igen. - hazudtam, s a könnyek újra elárasztották az arcomat. - Neked mi bajod?
- Jajj, semmi… csak a vesém… beszedem pár napig a bogyókat, és… Te sírsz? - kérdezte és kezdett kimászni az ágyból.
- Nem. - vágtam rá és újra megtöröltem az arcom, és leültem az ágyra, hogy ne keljen fel megint.
- Szóval nem ettél és sírsz. -
- Igen… nem… nem… igen… - dadogtam.
- Ezen még dolgoznod kell… - mosolygott. - Mi van a kajálással, húgom? - kérdezte, miközben visszaért Nate.

Az ölembe dobott egy zacskó kekszet és valami gyógyszert, John-tól meg elvette a hőmérőt, megnézte, szörnyűlködött, és a tenyerébe nyomta az ő gyógyszerét is.

- Öt perc és villanyoltás. - közölte és elindult kifelé.
- Köszönjük, Nővérke, csengetünk, ha kell valami! - szólt utána John.
- Most már ne legyen több rendetlenkedés! - kiabálta vissza öntelt Nate-hangon.

Néhány pillanatig farkas-szemet néztünk. Vajon ő is hazudik-e? Vajon tényleg csak ennyi… hogy néhány napig gyógyszer? Vagy komoly a baj… az övé tényleg az?

Végül elmosolyogta magát.

- Lássam, hogy eszel! - mormogott rám mély hangján.

Kinyitottam a zacskót és torkon harapott a hányinger. A keksz morzsái mint kora-született, hulla-merev kukacok… fém-szagú zacskó-koporsóba zárva. Elzöldült az arcom.

- Mire gondolsz? - kérdezte John.

Értetlenül néztem rá, majd automatikusan odébb tettem a zacskót. Hirtelen megragadta a csuklóm.

- Egyél… - suttogta kérlelve, s újra fájdalom-görcs rázta meg a testem.
- Nem bírok, fáj a hasam.
- Egyet… hogy meggyógyuljak…
- Jól van.

Újra a kezembe vettem a zacskót, s mielőtt belenyúltam volna, láttam, hogy habos sötét-zöld penész telepeken kövér vajszínű lárvák hempergőznek. Felsikoltottam és ledobtam a földre a zacskót.

- Romlott! - mutattam a földre. - Tele van kukacokkal…
- Dehogy van! - nevetett fáradtan és nyögve lehajolt a zacskóért. Kivett belőle egyet, amin három kukac tekergett, majd felém nyújtotta. - Látod?! Semmi baja…

Átszorított az émelygés. John a szájához emelte.

- Ne! - sikítottam torkom szakadtából… és eltakartam az arcomat. Mire újra kinyitottam a szemem, Nate gyűrödt, szeplős arcát pillantottam meg, s mögötte a plafont.

Nem szólalt meg. Kihátráltam mellettem támaszkodó karjaiból. Az én szobámban voltunk, nem John-éban. Felültem, s Nate is leült a padlóra.

Az ajtó zárva volt.

- Hol van John? - kérdeztem rémülten.

Nate szeme könnybe lábadt és rátette kezét az enyémre, majd megszorította azt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 284
Regisztrált: 2
Kereső robot: 34
Összes: 320
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.6269 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz