Ülök az ágyam szélén, csend van. Olyan nehéz csend ez, olyan, amit soha nem szerettem.
Mert csend is van sokféle. Van olyan, amit nagyon szeretek.
Ilyen az éjszaka csendje. Puha, sötét és még dallama is van. Itt-ott belesóhajt valaki, máskor megnyikordul az ágy, vagy távolról beleugat egy kutya. Az a beburkoló, átölelő csend, ami párna és takaró érintésével, ringat álomba, ha hagyom.
Aztán van a hajnali csend, az új nap, a kezdet csendje. Kakaskukorékolással, lassan elcsituló békanótával. Mezítelen talpak puha lépteinek hangjával. Lágy szellő lopódzásával a nyitott ablakon.
És jön a reggel csendje kávéfőző kotyogásával, csésze és kanálcsörrenéssel, víz csobogásával a zuhany alatt. Majd egy kicsi ábrándozó, napbanéző, kávé és dohányfüst illatú csend. Rigófüttyel a kertben és cipőkoppanásokkal a ház előtti járdán.
A Nap sugarai aztán előhívják a hangokat, erősödnek a zajok, sokszor fület bántó, hangzavar vesz körül. Elfáraszt. Várom a csendet olyankor.
Az otthon csendjét. A kulcszörgetős, ajtónyitós, hűvös csendet, ami minden nap fogad.
De nem szeretem ezt a csendet, amit most hallok.
A viccelődés és nevetés nélküli csendet. A titokba bújt szomorúság csendjét. A néma fájdalom, a búcsúzkodásmentesség csöndjét.
Szeretem a hangotokat. Mindig is szerettem. És mindig is szeretni fogom. Ezt megfogadtam.
Hangos gyerekek voltatok. Néha olyan lármát csaptatok, hogy kértelek csak egy napig legyetek csendben! Egyszer. Régen, amikor még nagyon kicsik voltatok.
Aztán betegek lettetek. Egész álló nap aludtatok, hasmenés, hányás, láz és alvás. Borzalmas csend volt. Járkáltam egyik ágytól a másikig, hogy igyatok, ébresztgettelek, hogy csak egy szót halljak tőletek. Fájdalmas csend volt. Na akkor fogadtam meg, soha nem kérem, hogy legyetek csendben. Soha! Szeretem, mikor nevettek, mikor zenéltek, beszélgettek, egymás szavába vágtok.
A mostani némaság majdnem olyan rossz, mint az a régi. Mert érzem, hogy valamit tennem kéne. Odamenni és megölelni, vagy egy filmet nézni veled. Beszélgetni arról, amiről most hallgatsz. Amitől ez a rossz csend tépi a dobhártyámat.
De tudom, ez a csend most az én csendem is kell legyen. Az a fajta "megértlek", "szeretlek", "segíteni szeretnék", "hagylak", "itt vagyok" csend.
Nemsokára itt az este csendje. A mai nem jó csend lesz, mert egy picit mellém ül a magány. A vasárnapi búcsúzos csend. Papír zsebkendő-zizegős, kicsit szipogós, orrfújós. Ágynemű susogós, békabrekegős, esőkoppanós.
Hát rákészülök inkább az éjszaka puha csendjére. Rátok gondolok és felidézem a tegnapok hangjait. A nevetős, élcelődős, csitítós, kacagós, zsájos estékét.
Szeretem a hangotokat! Jobb, bármelyik csendnél!
|
Online látogatók:
Látogató: 44
Regisztrált: 5
Kereső robot: 15 
Összes: 64
Jelenlévők:
