Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Göröngyökbe zárt gyerekkor

, 535 olvasás, Pacsirta , 20 hozzászólás

Sajgó lélek

– Anya, van kedved holnap kimenni a tanyára? – kérdeztem egy kora nyári napon édesanyámat, amikor még nála töltöttem két hetet nyaranta, hogy rendezzem ügyes-bajos dolgait, bekészítsem a tüzelőjét, s amikor végre úgy éreztem, hogy egy szabad napot talán megengedhetnék magamnak.
– Milyen tanyára?
– Hát a miénkre!
– Jaj kislányom, nincs ott már semmi, minek mennénk oda?
– Ha kölcsön vehetem a biciklidet, én kikerekezem – mondtam, s titokban örültem, hogy nincs kedve jönni, talán már fárasztó is lenne az út számára.
Még egy ideig évődött velem, ugyan minek mennék, úgysincs ott már semmi, meg messze is van, minek fárasztanám magam, de én hajthatatlan voltam, látni akartam legalább a helyét, újra élni azt a hangulatot, érezni a föld szívdobbanását…

Így hát másnap biciklire pattantam és elindultam. Madarat lehetett volna velem fogatni, végre viszontláthatom gyermekkorom helyszínét, négy évtized után.
Mindjárt kiérek a falu szélére, s ráfordulhatok a széles országútra, amin annyiszor végigmentem gyerekként, gyalogosan, biciklivel, vagy éppen szekéren…
Amikor elértem, a falu végét, megtorpantam. Csak két keréknyomnyi keskeny, poros út vezet a vágyva-vágyott irányba. Sebaj, gondoltam, majd kiszélesedik bizonyára. Ráfordultam az útra, jó vastagon por borította, még a kerékpárt is jócskán lefékezte. Tekertem, de alig haladtam. A nap egyre melegebben sütött, éreztem, hogy kipirult az arcom, sehol egy fa… Hol vannak a fáim? Itt valamikor széles út vezetett, két oldalt fasor, ismertem minden fáját, de most sehol egy régi ismerős…
Már-már azt hittem, nem jó úton járok, de csak ez az egyetlen vezet ebbe az irányba. Az út mindkét oldalán búzatáblák hosszú sora, azaz két búzamező között evickéltem a keskeny, poros úton.
A jókedvem is elszállt már, amikor hirtelen kiszélesedett az út, s megpillantottam az útszéli keresztet. Igen, ez az, a régi kereszt, itt a semmiben, az Isten háta mögött. Itt a kereszttel szemben két tanya állt régen, rengeteg fával. Mindig megálltam, elrebegtem egy imát… Most is leszálltam a kerékpárról, belegázoltam a poros útszéli fűbe, s egészen közelről vizsgálgattam a keresztet. Talán a keresztet is lecserélték, de a rá szegezett Krisztus a régi. Ráismertem. Sokszor néztem tövissel megkoszorúzott, fájdalomtól elgyötört arcát. Bádogból tető is készült föléje, talán nem is olyan régen újították fel. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán itt van még, hiszen, nem jár erre egy lélek sem. Nincs itt már sehol egy tanya, még egy fa sem, csak a kereszt a múltból. Hihetném azt, hogy csak úgy itt felejtették, de fel van újítva, egészen meglepett.

Folytattam az utam, hiszen még a felénél sem tartottam. Aztán azon gondolkodtam, honnan tudom majd, hol kell elfordulni a dűlőútra. Hiszen egyetlen dűlőút sincs, erre nem is figyeltem fel eddig, csak végeláthatatlan, összefüggő búzatáblák vannak… Kezdtem kétségbeesni, ezen a poros, keskeny, egyenes úton akár a világból is kimehetek. Honnan tudhatom hol kell lefordulnom az útról, amikor másik út nincs is, csak ez, ami a végtelenbe visz. Fák! Régi jó barátok, hol vagytok? Csak egyet látnák közületek, rátok ismernék, s ti utat mutatnátok!…
Hirtelen villant be a vasútállomás, ami olyan három kilométer távolságra volt, de éppen szemben a tanyánkkal, s azt mindig lehetett látni. Emeletes épülete kimagaslott, meg az őt körülvevő óriásfák, és ha csak a távolból is, de sokszor csodáltam az ott elfüstölgő vonatokat. Balra tekintettem, vajon megvan-e még? Kissé távolabb láttam valami épületfélét, néhány fával… Talán az lesz az, tehát még előre! Amikor az épület irányába értem, akkor vettem észre a dűlőutat, ami odavezetett. Megvan! Óriási. Az az épület viszont, mintha összement volna, vagy csak én láttam óriásnak, én voltam nagyon kicsi? Jobbra nincs út. Minek is lenne? Ugyan hová vezetne? A semmibe? Pedig nekem arra kell mennem. Sebaj, most már tudom, hol volt egykor, tehát elindulhatok. Az a bökkenő, hogy a búzán át kell gázolnom, tehát gyalog tudok tovább menni, mi legyen a kerékpárral? Láttam rajta egy számzárat. Igen ám, csakhogy nem kérdeztem meg édesanyámtól a nyitját, nyilván ő sem tudja már, ki tudja mikor használta utoljára. Nem maradt más hátra, becipeltem néhány méterre a búzába és ott lefektettem. Csak reménykedhettem benne, hogy visszafelé jövet is ott találom. A szemközti dűlőúthoz beállítottam az irányt, s elindultam.

A búza jó magas volt, legalább a derekamig ért, szép dús kalászokban végződött, nem volt könnyű átverekednem benne magam. Elértem a kis dombtetőt, amott lenn a völgyben volt a kis gyepes út, ami a tanyához vezetett. A domb tetején megálltam, lábamban az erő elfogyott, éreztem talpam alatt, mennyire ismerős ez a föld, éreztem a szeretetet, mi belőle jött. Álltam a dombtetőn, nézelődtem, van-e valami ismerős? Szemben velem, az egykori dűlőút végén, egy nyárfa nyújtózott az égbe, ugyanúgy, mint ahogy gyermekként csodáltam régen. Sikítottam örömömben, már biztos, hogy jó helyen járok. Lementem a völgybe, ott balra fordultam, láttam a kis utat, min gyermekként futottam… Gázoltam a búzában, sehol egy emlék… Itt kell lennie a három akácfának, arrább a tanya, az istálló a kút… kezdtem elérzékenyülni, innen nincs kiút… Nincs itt semmi, ami megfogható, ami megmaradt, a földre rogytam, cserép, vagy tégladarab után kutattam… csak egy göröngy, mi kezembe akadt, egy száraz göröngy, ez az enyém, az én földem, a gyerekkorom, a szüleim, Apa már a föld alatt… nem bírtam tovább, elsírtam magam… csak ez a göröngy, a göröngy, mi megmaradt!…

Erősödött a szél, hűsítette arcom, bárányfelhők kúsztak, mint egykoron. Akkor figyeltem csak a búzamezőre, hullámzott, ringott körülöttem, a szél gyengéden játszott vele, kizárólag az én gyönyörűségemre. A kalászok együtt hajlongtak a szélben, mintha a tenger hullámzását látnám éppen… kár, hogy nem vethetem magam a habokba, talán itt lelhetnék örök nyugalomra… de eszembe jut, valaha mennyit gyönyörködtem benne, ez volt az én tündérkertem, a napfény játszadozott a kalászokon, pillangók röpködtek, színesek, szépek, tücskök ciripeltek, a zenét csakis nekem szerezték… S ebben a hullámzásban kábán álltam a szélben, port kavart, lassan belepte a szívem… nem fájt már semmi… ideje hazamenni…

Akkor megláttam Apát. Jött ki az istállóból, kezében hozta a halott madarat. A macska megfogta az egyik fecskét, a másik meg párját gyászolta a fészekben, amíg meghalt. Sírtam, zokogtam, eltemettem, kis keresztet faragtam, azt írtam rá: Itt nyugszik a hűség maga!
Most felrémlett hol a sír, kapartam ki az elporladt madarat, majd Anya szólt, kínálta a bögre friss tejet, kinyújtottam érte a kezemet… sóvár álom, délibáb játszott velem… nem volt semmi, csak a göröngy a tenyeremen…

Elült a szél is, oly szép volt az alkony, mint egykor, ismerős, bársonyos, otthonos. Alkonyodott, jó ízű volt az alkony, mint régen. Átölelt, nem eresztett engem… pedig tudtam, még haza kell mennem… Ott messze a Nap a horizonton, most bukik le éppen… de sokszor néztem…
Aztán észbe kaptam, ideje mennem, még sötétedés előtt a falut elérjem.

A göröngyöt ma is itt őrzöm a tenyeremben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 201
Regisztrált: 0
Kereső robot: 31
Összes: 232

Page generated in 0.1459 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz