Navigáció


RSS: összes ·




Vers: És tavasz lett örökre

, 1396 olvasás, bcermidoff , 3 hozzászólás

Misztikum

Már nem tudok szenvedni.
Feszüljön papírra más.
Mit bánom én, kövezzetek meg,
tudom, hogy árulás.
Egyszer már meghaltam.
Nem temetem el magam.
Nem csüggök a semmi ágán,
hiszen szívemnek trónja van.
Jajongjon északi széllel
tépázott viharmadár,
akire saját vak tükre néz
és csak árnyéka vár.
Rágja le csontig körmeit.
Bolyongjon meddő tájakon.
Hajszoljon ködös álmokat.
Hajoljon rá a fájdalom.
Vagy kövüljön hallgatásba,
mint az a pillanat,
amely változhatatlanná lett
immár a sír alatt.
Nekem ezt nem szabad.
Elszéledt rajtam az élet.
Lobognak bennem vér-szavak.
Pipacsmezőként égek.
Illat-tornádóval tört rám a kikelet
dübörögve.
Bennem a tél elveszett
és tavasz lett örökre.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Vers
· Írta: bcermidoff
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15
Összes: 34

Page generated in 0.0394 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz