Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Szájharmonika

, 405 olvasás, mslucas , 10 hozzászólás

Ezek vagyunk

- A novella írója arra kéri tisztelt olvasóközönségét, hogy legyen kedves felállni, és az elkövetkezendő betűhalmazokat állva figyelemmel kísérni. Ennek megfelelően az író igyekszik történetét épp csak annyira nyújtani, mint egy olasz szakács a pizza tésztát. –

Történetünk egy viszonylag forgalmas helyen játszódik, ám, a félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy forgalom alatt a nyüzsgő gyalogos tömeget értjük, nem pedig a különböző széndioxid kibocsátásra alkalmas gépek akármelyikét. Képzeljük el, ahogy különböző erkélyes barokk épületek között lépkedünk, melyek közé itt-ott egy-egy üvegépület szorul, tükörfelületükkel megtörve a stukkók, kovácsoltvas erkélyek, fali szobrok hangulatos egyvelegét. Térköveken lépkedünk: a fekete-szürke-fehér rombusz alakú kövek geometriai formákba rendeződve maradnak le mögöttünk. Az út végén balra fordulunk, és mosolyogva meredünk az elénk táruló látványra: egy széles sétálóutca, középen kupolaként összezáródó lombú fákkal, a fák között padokkal – mind tele van. Aprónép totyog a galambok felé, és nagyot kacag, ahogy azok továbbrepülnek, mire anyukák egyre csak csóválják a fejüket. De közben mosolyognak. Mari néni – tételezzük fel, hogy így hívják – épp a piaci vásárlását ecseteli Juszti néninek – rá is érvényesek az előbbi feltételek.

Az egyik padon egyetlen öregember ül – kezében nagy szájharmonika, melyből egyre nosztalgikus dallam száll a hosszú utca minden irányába. Azt hinnénk, a nyüzsgés egészen elnyeli a hangját, de nem: még nem is látjuk őt, de már halljuk is, hogy "A szív olykor nem tudja, mit akar…"
Mikor közelebb érünk, akkor látjuk csak igazán, kivel is van dolgunk: a barna-fekete-fehér kockás flaneling és a fekete franciasapka az első, ami feltűnik. Aztán egy pillanatra végigsiklik rajta a tekintetünk, és látjuk a viseletes, vastag farmernadrágot, és a bácsi-cipőt, aminek egyik párja a nóta ütemére halkan dobbantgat – feltételezzük, hogy a lába is mozgott benne, ellenkező esetben ugyanis már egy egészen másfajta történettel állnánk szemben.
A bácsi arcát télapósan hosszú szakáll fedi, és valószínűleg szemüveges lehet, orrnyergén ugyanis két piros folt jelzi az említett tárgy helyét. Szeme kedves, kék, bár csak ritkán nyitja ki – a zene ugyanis magával ragadja, ráncolja a homlokát, dülöngél jobbra-balra, az erősebb részeknél háta kiegyenesedik, és fejét morcosan rázza az ütemhez. Már nem is ismerjük a dalt, amit épp ujjai táncával elővarázsol, mégis – már nem suhannak tova a térkövek, nem bántja szemünket a foltokban betűző Nap, hiszen egyetlen pontra nézünk. Észre sem vesszük, de mosolygunk, és dülöngélni kezdünk a dallam ütemére.
Még egy utolsó, hosszan kitartott hang – és a muzsika abbamaradt, de nem lesz csend, taps tölti be a sétálóutcát. Jutalom-érmék koppannak a bácsi elé kitett kalapban, lelkes gyerekek rohangálnak a bácsi körül. Van köztük egy igazán nagy kópé, egy igazi rossz kisfiú – kócos barna haja és szeme csillogása akkor is elárulná, hogy igazán kivételen alkalmakkor marad egyhelyben, ha öltözékét nem tarkítanák ilyen-olyan frissen szerzett foltocskák…
Ez az igazán nagy kópé egészen közel megy, és bátran, jó hangosan, hogy mindenki hallja, arról kérdezi a bácsit, hogy kitől tanulta ezt a "csudálatos" tudományt. Az anyukájától talán? A bácsi nem szól, csak a fejét csóválja, és mosolyogva a szívére mutat.
A jelenetet mindannyian a szívünkbe zárjuk, a tömeg pedig lassan-lassan oszladozni kezd, mi is odébbállunk hát, boldogan magunkba szívjuk a tavasz illatát – mert ugye épp tavasz van, ha ezt esetleg az író elfelejtette volna említeni. Késő tavasz, amikor már épphogy egy vékony pulóverre van szüksége az embernek, ha nem akar indokolatlanul lúdbőrös karral sétálgatni.

Képzeljük el azt is, hogy visszatérünk ide. Lelki szemeink előtt újra megjelennek az összeboruló lombok, talán még dúsabbak, mint legutóbb, a Nap pedig mosolyogva süt le ránk a magasból. Nosztalgikus nóta száll végig az utcán, hagyjuk, hogy hasson ránk.
Ám a dallam hirtelen megszakad, és épp halljuk a kötekedő hangokat. Lezser ruhát viselő fiúk állnak a bácsi állnak – valamit mondanak, aztán nevetnek, el lehet ezt hinni?

A történet innen felgyorsul, de az író azért szépen lassan elmeséli.
Az előbb még boldogan mosolygó alak hirtelen a földön találja magát, és értetlenül mered a felette állókra, akiknek arcán gúnyos mosoly húzódik. Fenyegető kiáltások harsannak, lefitymálóan "öreg"-nek nevezik azt a kedves embert, aki nem is olyan rég még annyi embert mosolyogtatott meg, rángatják a kockás inget, és tovább kacarásznak. Utolsóként a harmonikát – amit az idős ember még mindig szorongatott – kapják ki a kezéből, undorító kárörömmel a fejéhez vágják, ahonnan a térkőre pattan. Jól hallhatóan elpattan benne valami, oldala behorpad, fájón sír a boldog hangszer kínjában. A bácsi előtt fekvő kalapból kikapják a papírpénzeket, összeszednek néhány aprót, majd hangos kurjantással szétszórják.
- Keresd meg a pénzed, öreg!
A tömeg mozdul, ahogy a fiatalok tovatűnnek az utca forgatagában. Az idős ember riadt tekintete egyik arcról a másikra vetődik, de egyre kevesebben állnak már mögötte. Forgolódik, mintha csak segítséget akarna kérni, de nem mond semmit.
Arca fordul – először csak a fülét látjuk, aztán bozontos szakálla egyre nagyobb teret kap, s látjuk, egészen magunk előtt látjuk könyörgő tengerkék szemét, remegő ajkát, sárga fogait. A szeme alatti ráncos bőr vékony redőkbe gyűrődik, ahogy mereszti a szemét, azt a nagy, kéket…
Hol voltunk mi mindezidáig? Hol voltunk és mit csináltunk?

Végig ott voltunk – még most is ott vagyunk, de csak állunk, és meredünk a riadt szemekbe, meredünk a segítséget kérő óceán mélyére. De hiába mozdul meg bennünk valami kicsi, apró szikra, elfordulunk tőle, valamiért nem tudunk segíteni neki.
Csak állunk.
Talán, ha megkért volna, hogy segítsünk.
Ha szólt volna.
Állunk, és meredünk.
Az idős ember remegve a földre szegezi tekintetét, darabos mozdulattal az egyik érme után nyúl. Feltornássza magát, a padra könyökölve, könnyes szemmel nézi a ráncok közé simuló apró százforintost. Ujjait ökölbe szorítja, szemhéjait összepréseli, és kigördül egyetlen nagy könnycsepp a bal szeméből. Mikor újra felnéz, végtelen szomorúság, elveszettség tükröződik vissza tekintetéből. Bocsánatkérőn mered a behorpadt hangszerre. Érte nyúl. Mielőtt azonban ujjai hozzáérnének, megint ökölbe szorítja őket.
A szájharmonika már használhatatlan.
Még mindig ott állunk.
És várjuk, hogy segítséget kérjen. Makacsul állunk, hátha végre meg mer szólalni.


Nem tudhattuk, hogy néma volt.
Az író ezt elfelejtette említeni.
Természetesen.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 184
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 209
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 1.3195 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz