Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A hely, amely az enyém lett…

, 580 olvasás, Kosztolányi Mária , 34 hozzászólás

Megemlékezés

Akkor is május volt,
s a pőre ablakon
úgy hajlott el a táj,
mint lusta alkalom.

Fehér fodrú házak
a nap felé délre,
majd bújtak nyugatnak,
Őshegyek ölébe.

A vonat sípolt, és
átszelte keresztbe,
a sín csak nevetett,
ezt nagyon szerette…

A partoldal alatt,
majd az utcák között
szaladt a kis folyó,
mely hozzám öltözött…

Egy csoda hely van itt,
talán a mesében…
és én a peronon
elámulva néztem.

Fenyvesek álltak fel
szemem hol földet ért,
kövek csipkéjéből
fontak köré karéjt,

sziklától keményre,
vihartól szikárra,
Bakonyi-legényem
szívem megtalálta…

Évek szőtt szalagján
a fennsík már enyém,
őrizem szememben,
mint téli éj a fényt.

Tudom, minden Tavasz
a születés hite,
az új sarjadását
énekkel vonja be.

… s fönt a Templom-dombon,
hol kék a boltozat,
magunknak adjuk majd
a legszebb bókokat.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Vers
· Írta: Kosztolányi Mária
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 4
Kereső robot: 13
Összes: 42
Jelenlévők:
 · Alicce
 · engs
 · Jakab Tibor
 · PiaNista


Page generated in 0.0428 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz