Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Bakonyi Andrásné, élt 84 évet

, 356 olvasás, mslucas , 16 hozzászólás

Ezek vagyunk

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal, s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke."



Először odamenni volt a legnehezebb. Nyugodt, mégis kissé szomorkás arccal odaállni az ismeretlen emberekhez, és megszólalni. Állni gyertyával a kezemben, és remegve valami közhelyet rebegni. "Jó ember volt" – emlékszem, ez volt az első, amit mondtam. Utána könnyebb lett.

Ahogy az ember elszakad hazulról, akarva akaratlanul egyre és egyre több dolgot kell a háta mögött hagynia: a felszínes barátokat – akik mindig ott voltak, de sosem egészen - a megszokott helyeket, a gyakran taposott útvonalat, a kedvenc péksütit, de idővel már az igazi barátokra, a családra, és egyéb, addig fontos dolgokra sem jut idő. Végül kis kollégiumi lakásod négy fala közt ér az első ünneped. Mondanám, hogy furcsa volt, frusztráló, idegen – de valójában az egész annyira természetes volt, hogy engem is meglepett.

Mindenszentek egy különös ünnep. Alig páran tudják, hogy nem ez az a nap, mikor a családunk halottaiért kéne gyertyát gyújtanunk – ez lenne az a nap, mikor minden egyes emberről megemlékezünk, aki életében boldogan tükrözte vissza minden cselekedetével Isten akaratát, de akik ennek ellenére mégsem kerülnek említésre sehol sem. Halottak napja tulajdonképpen másnap van.
Természetesen nem azt mondom, hogy én csupán november másodikán fordulok a kisvárosi temető felé – ugyanúgy elsején ünnepeltem a családommal együtt, mint mindenki más.
De most más volt. Egyedül voltam, távol a családi temetőtől, egy nagyváros kellős közepén.
Temető azonban minden városban van.

Nem volt bonyolult a tervem: bevásároltam, az egész táskámat megtöltöttem apró mécsesekkel, és elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen idegen emberek emléke előtt tisztelegni.

Épphogy csak egy árnyalattal lett sötétebb, mikor kiértem a hatalmas temetőbe – de már akkor is gyönyörű volt. Színes mécsesek világítottak itt-ott, apró lángocskák táncoltak a csendes szellőben. Mint már mondtam, elkezdeni volt a legnehezebb. Kiválasztani a megfelelőt, az elsőt, ami majd erőt ad a folytatáshoz. Percekig róttam hát a márvány sorokat, bőszen olvastam a neveket, és kerestem az elsőt.
Persze, tudjuk, hogyan kezdődött. Alig mertem odaállni – pedig nem volt ott a sírnál senki, csak a rengeteg hátrahagyott gyertya. Elővettem a kis öngyújtómat a zsebemből, az szikrázott, ahogy elfordítottam, és már ott is pihent a kezemben a picike fényecske. Épp lehajoltam, és már majdnem, majdnem leraktam a gyertyát a márványra, mikor egy egész család tódult oda körém, és értetlenül néztek rám – hiszen még sosem láttak. A lehető legtermészetesebben fejeztem be a mozdulatsort, majd, mint már említettem, nyugodt, kissé szomorkás tekintettel csak annyit mondtam: "Jó ember volt". Bár azt vártam, ettől majd oldódik a dolog, csak még feszültebb lett a hangulat, rosszallás áradt felőlük. Iszkoltam is, amilyen gyorsan csak lehetett.

További hosszú percek és hosszú sorok következtek, mígnem a szívem újra a megszokott ritmusában vert, és már nem izzadt a tenyerem. Saját magamat leptem meg leginkább a gondolattal, hogy talán Isten segíteni akar, és ezért nem is lépdeltem tovább: elégedetten mosolyogtam az előttem álló márványtáblára. Bakonyi Andrásné, élt 84 évet. Béke poraira!

Alig pislogott még egy-két fehér-piros mécses a tetején, így hát táskámba nyúltam – nem kellett mélyre kotorni – és egy újabb mécsest vettem elő. Meggyújtottam, és rátettem. Valami pedig megmozdult odabent, bennem, meggyújtottam hát a következőt is. Épp a harmadikat akartam lerakni, mikor valaki megköszörülte a torkát, és a vállamra tette a kezét. A mécses a kezemben maradt, két tenyeremet egybesimítva tartottam az apró lángocskát, és meredten néztem a ráncos arcot, az összehúzott szemeket, melyekből most a féloldalas mosoly miatt épphogy egy csík látszott.

- Szervusz! – csak ennyit mondott. Aztán ellépett mellőlem, zörögve kutatni kezdett a magával hozott nejlonszatyorban, és elővett egy üvegmécsest. Sercent a gyufa, és ő ügyetlenkedve meggyújtotta a mélyen lévő kanócot. Kapkodott – nem lehetett nem észrevenni, ahogy mintha igyekezett volna minél hamarabb túl lenni a mozdulatsoron. De amikor letette a sírra a pici, táncoló lángocskát, lassú lett és törődő, ujjai hosszan időztek a mécses üvegfalán, majd megsimították a csiszolt márványt. Az üvegek egymásnak koccantak a szatyorban. Azt hittem, meg fog még gyújtani párat, ugyanúgy: előbb kapkodva, majd gyöngéden, de nem tette. Kezét a márványtáblára tette, és mint egy barátot, megpaskolgatta.
- Mindig is nagyon szerette a gyertyákat – szólalt meg. Összerezzentem – nem számítottam rá, hogy tudja, még mindig ott állok. Még jobban megijedtem, mikor felnézve tekintete az enyémbe fúródott. Meg sem tudtam szólalni, de arca valamilyen kedves-groteszk mosolyba torzult, szemei pedig melegséget árasztottak, éreztem hát, hogy nem kell félnem. – Mondtam is neki – folytatta a fejét csóválva -, hogy kész szerencse, hogy meghalt, mert már nem volt hova tenni azt a sok gyertyát, amit összegyűjtött. – A hangja nyugodt volt, nem zaklatott. Vagy talán inkább beletörődött. – Ha mondanod kellene valamit róla – nézett ekkor megint rám –, mit mondanál?
Benn tartottam a levegőt egy darabig, és próbáltam felvonultatni magamban az összes agyoncsépelt közhelyet, amit ilyenkor mondanak – de mindegyiket bántónak éreztem. A végén mosolyogva csak annyit mondtam:
- Azt, hogy ez a sok gyertya biztosan nem ér fel azzal a fénnyel, ami őt most körülveszi.
A bácsi elmosolyodott, sőt, helyeselve nézett rám.
- Sose láttad őt, igaz?
- Nem. – A válasz gyorsan, természetesen bukott ki belőlem. Nem érte meg hazudni, és nem is láttam rosszallást az arcán.
- Tedd csak le azt is a többi közé – mutatott a kezemben lévő picinyke lángra, én pedig engedelmeskedtem. Követte minden mozdulatomat, aztán kotorászni kezdett a kis nejlonszatyorban. Egy gyertyát vett elő – nem mécsest, nem olyan kis üvegkalodába zárt gyertyácskát, mint a többi, hanem egy öntött gyertyát, aminek a közepébe egy egész képet faragtak. Egy kislányt ábrázolt, állatokkal körbevéve, kezében virágcsokorral, haja eltakarta az arcát. Nagyon szép volt.
Sokáig néztem, mire felfogtam, hogy a bácsi – Bakonyi András? – felém nyújtja, és épp arra vár, hogy elvegyem tőle. Nem akartam elfogadni, tiltakoztam, de hajthatatlan volt. Annyi időre eresztette le, hogy meggyújtsa, és már nyomta is a kezembe.
- Vannak, akiknek sokkal inkább szükségük van fényre és útmutatásra a mai estén, mint nekünk. Ez a feleségemé volt. Minden évben kihozok neki egyet a gyertyái közül, de ezt most szeretném neked adni. Vidd szeretettel! - A két kezem közé nyomta a gyertyát, s érdes tenyere az enyémre simult. – Isten vezetni fog! – mondta teljes meggyőződéssel. Azt hiszem, megköszöntem, talán még beszélgettünk is pár szót, de csak homályosan emlékszem.

Továbblépkedtem a sírok között – mindenhol sűrű embertömegen kellett átpréselnem magam, miközben vigyáztam, nehogy kialudjon a vastag, öntött gyertya lángja. Nemsokára mégis ritkulni kezdett a tömeg – már egészen besötétedett akkor -, én pedig egy sötét sarokra lettem figyelmes. Az utcai lámpa messziről ugyan megvilágította valamicskét az apró dombokat, de hunyorítanom kellett, hogy ki tudjam venni az apró kőtáblák körvonalait.
Kiléptem a közeli sírok mécseseinek fényköréből, és ahogy sétáltam, lassan az egyetlen fényforrás a kezemben táncoló lángocska volt. Csak néztem, ahogy minden egyes léptemmel közelebb és közelebb viszem a fényt a sötétséghez, a körém vont fénykör pedig egyre torzult, ahogy már nem a sík földre, hanem az apró dombokra esett. Nem álltam meg az elsőnél – tovább bóklásztam, csak figyeltem, ahogy a fény elárasztja azokat az apró halmokat, melyeket már senki sem látogat. Hogy mire gondoltam?
Lucifer jutott az eszembe. A neve azt jelenti Fényhozó, mégis a lehető legsötétebb oldalra került, távol attól, aki mindenkit szeret. Azon gondolkodtam, vajon miért került oda? Azzal, hogy világosságot gyújtott, tán olyan dolgokat látott meg, amiknek jobb lett volna sötétben maradniuk? Vannak a Földön olyan helyek, ahová nem kéne világosságot vinni?

Leguggoltam a kis halom mellé. A kőtábla alig volt fél méter magas, közepén egy nagy, ötágú csillag mélyedt a csiszolt felületbe, felette cirill betűk sorakoztak katonás rendben. Katonás rendben. A kis halmok is: ugyanakkora távolságra egymástól, egy sorban.

Katonák.

- Néni! – Édesen csilingelő gyermekhang, akinek az én húsz évem már olyan sok, hogy néni lettem. Mosolyogva felnéztem – épp az egyik apró sírkövön simítottam végig. – Néni! Ide nem szabad jönni! – Kurta lábain botladozva egészen közel jött, és aggódva nézegetett. – Anyukám azt mondta, hogy ezek csúnya bácsik sírjai.
- És mitől olyan csúnyák? – kérdeztem halkan. A kislány zavartan kinyitotta a száját, de azzal a lendülettel be is csukta, és édesen csücsörítve, morcosan nézett vissza.
- Nem tudom. Azt mondta, háborúztak.
- Tudod, mi a háború?
- A-a. – Szőke fürtjei, amik a kis kötött sapka alól kilógtak, követték feje mozdulatát, ahogy megrázta.
- Tudod, régen, a sok-sok bácsinak mind el kellett mennie otthonról, hogy olyan dolgokat tegyenek, amiket nem akarnak, és még nem tudták, hogy hiába ígérik meg nekik, nem fognak hazatérni.
- Soha?
- Soha. Látod: itt kellett maradniuk. – Rámutattam a sírkőre, őt pedig legyőzte a kíváncsisága, és odatotyogott mellém.
- Mi az a sok vonal?
- Az egy katona neve.
- Akkor nem voltak csúnya bácsik? – Leguggoltam a kislány mellé, és egyik karommal magamhoz húztam. Megráztam a fejemet, ő pedig próbálta elfogadni, amit mondtam.
- Ezek olyan bácsik, akiknek ma este senki sem gyújt gyertyát, pedig vannak, akiknek nagyon is hiányoznak. Csak ők messze élnek innen. Mit szólnál, ha most mi gyújtanánk? – Lelkesen bólintott, én pedig letettem az előttünk lévő sírhoz a faragott gyertyát.
- Nézd csak, ezt… egy angyal küldte nekem, hogy világítsak vele. Mit szólnál, ha te lennél az én kis szárnysegédem?
- Jó! – suttogta halkan, de mégis kitörően. Hirtelen azonban lelappadt a lelkesedése, és félrefordított fejjel, kérdőn nézett rám. Levettem vállamról a táskám, és a gyertya fényénél megmutattam a sok-sok pici mécsest. Cinkosan rám mosolygott.
Minden egyes meggyújtott, elhelyezett gyertya után megfogtuk egymás kezét, és halkan, suttogva megkértük Istent, vigyázzon rájuk, a lelkükre. Hamarosan a temető kis dimbes-dombos sarka is megtelt kicsiny, fénylő pontokkal, s bár a fújdogáló szélben több környéki síron kialudtak a lángok, azok egyre csak táncoltak, és kacagva tovább égtek.

A kislány anyukája a járda szélén várt minket – jól öltözött, magas, csinos asszony. Fel voltam készülve a legrosszabbra, és gyorsan végiggondoltam, mi mindent mondhatnék magyarázatként, de nem volt rá szükség. Ahogy a kislány odafutott hozzá, az anya rám nézett, és megköszönte. Igazán megköszönte, boldogan, mosolyogva.

****

Először odamenni volt a legnehezebb. Annyi év után ismét ott állni, és belevágni elölről az egésznek – felnőtt fejjel, egyedül, ráadásul alig pár mécsessel a táskámban.
Sötét volt, de a többi égő gyertya megvilágította az utamat – mégsem értem el a sötét kis sarkot: már messziről láttam a kis kőtáblákat, ahogy árnyékot vet rájuk a lángok vidám tánca. Egy húsz év körüli lány állt ott, a kis halmok közepén, kezében egy faragott gyertya – messziről is láttam a csokrot tartó kislányt, akit állatok vesznek körül.
A lány szőke fürtjei megrebbentek, ahogy érkezésemre felkapta a fejét, és ahogy meglátott, mosoly terült szét az arcán.

- Vigyáztam rájuk, minden évben – mondta büszkén. Aztán megölelt.


"Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak."


Megjegyzés: A novella maga az egyik C-s tárgyamra készült, beadandónak.
A versek pedig Ady Endre Imádság háború után c. verséből származnak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 40
Jelenlévők:
 · aron
 · szabadalom


Page generated in 0.0402 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz