Kis sikolyként születtem,
Majd nőttem egyre hangosabbra,
Mígnem néma lettem,
S hangom senki sem hallotta.
Majd valami elátkozott,
Rút szellemmé téve,
Szavam démonivá változott,
Festve körém mindent vörösre.
És korbács szavak sebezték lelkemet,
Testemet inkább én magamnak,
Éjszakánként volt hörgésemet,
Fájdalmasan ordítottam a világnak.
De vérem nem teremtett életet,
Hangom beleveszett a sötétbe,
Szemem könnye a holdra nézett,
Egészen fel a mennyekbe.
Ott galambszárnyú lények,
Csak megvetve méregették szívem,
Maradék tisztaságaim még könyörögtek,
De fejüket csóválták, hogy nem.
Most régi sikolyként minden éjszaka,
Vonyítom bánatomat,
De egyedül, sötétbe burkolózva,
Senki sem hallja magányomat.