A csöndes éjszakában
színes köntösű rétek fölött fú
a gyönge tavaszi szellő.
Ezer csalóka képet
és rajzot, csodaszépet,
hintenek rejtett-arcú árnyak.
Világtalan az éjjel,
és halkult szenvedéllyel
dúdol a madár.
Lásd, felettünk könnyen
elfut már vigaszunk,
és ha dereng is majd,
ha ébred a hajnal,
aztán a nap is sarkába lép,
és lángözönnel önt el,
ha oda az ifjúság,
ezervirágú tövistányér
lapul a test ízeiben,
többé nincs ami pírt ad,
úgy mint régen
újra sohase virrad