Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Pacemakerrel fejen állva

, 1119 olvasás, secondEduard , 20 hozzászólás

Ezek vagyunk

Olvastam valahol, hogy nekem nem lehet célom az izomnövelés, mert 50 év felett már hiányzik hozzá a tesztoszteron. Mégis megnőttek az izmaim, így hát biztosan valami átlagostól eltérő szervezetem van, ami nem csoda, hiszen a beültetett pacemakerrel más vagyok, mint a többi ember. Vagy azért izmosodtam meg egy kicsit, mert nem voltam még 50 éves, mikor elkezdtem sportolni. Inkább nem veszem figyelembe azt az 50 év feletti tesztoszteron hiány dolgot, már csak azért sem, mert nem célom az izomnövelés. Úgy értem, most már nem az. Ha meg nem ez a célom, akkor miért vagyok itt, miért írom ezt a cikket, miről akarok mesélni így kerek 50 évesen? Igazából csak arról, hogy én mennyire beteg "öregember" voltam és most meg nem vagyok se öregember, se beteg.

Tíz éve kétoldali lágyéksérvem volt, amit megműtöttek, volt hozzá egy jó nagy köldöksérvem is, az úgy maradt. Elmondták, nem emelhetek nehezet és majd a köldöksérvet is megoperálják. Négy éve egy szép napon arra ébredtem, hogy az átlag 80-as pulzusom lement 40-re és úgy maradt. Amikor bekerültem a kórházba, egyfolytában azt kérdezgették tőlem, hogy sportolok-e, és mit sportolok, és hiába mondtam el, hogy nem, meg azt se tudom, mi az a sport, meg utálom is, csak megkérdezték még vagy ötször, mint kiderült, azért, mert a sportolóknak nagyobb a szívük, és emiatt alacsony lehet a pulzusszámuk. De én nem voltam sportoló, soha életemben nem sportoltam, igaz, 16 évesen bringáztam, meg futottam is vagy fél évig. Azóta azonban eltelt jó 30 év, és én már elfelejtettem, mi az a mozgás, mi az az egészséges fizikai fáradtság, és mi az az összes problémát elfeledtető iszonyatosan felpörgető érzés és nagyon vidám hangulat, amit éppen ez a fizikai fáradtság okoz.

Kicsit sajnáltam a műtös srácot, mert a több mint 90 kilómat nem lehetett könnyű emelgetnie. Elmondta, hogy az egész műtét nem tart tovább 30-35 percnél, és hogy ne féljek, nem fáj, meg ilyesmi. Ránéztem a műtő falán lévő órára, hogy lássam, mikor telik el a 35 perc. Voltak körülöttem vagy nyolcan, elmondták, mi, mikor és hogyan következik, egyszerű lesz az egész, ne aggódjak. A Xanaxomat persze még műtét előtt be kellett vennem, mert hogy pánik beteg is voltam. Feküdtem a műtőasztalon, helyi érzéstelenítést kaptam, felvágták a bal vállam alatt, majd elkezdték betolni az elektródákat a vénámba le egészen a szívemig. Időnként a műtős srác fölém tolt egy falra szerelt karon forgatható monitort, amin a doki azt nézte, hogy mennyire vannak bent a drótok a szívemben. Én is láttam. Két drót, két elektróda benne a szívem közepében. Aggódtam, pedig nem szúrták át. Aztán maga a kis készülék, a pacemaker beültetése, az elektródák csatlakoztatása hozzá, majd próbálgatták a pulzusszámot, hol 130 volt, hol 60, nekem meg közöm nem volt hozzá, csak azt éreztem, hogy néha ezerrel ver a szívem, néha meg tök lassú. Aztán beállították, összevarrták és mondták, hogy kész vagyok. Feküdtem, és néztem magam elé, arra gondoltam, itt ez a nyolc ember együtt, tökéletesen összehangolt munkával megmentette az életemet. Nem sírtam, nem ziháltam, csak elkezdtek potyogni a könnyeim, aztán ömlöttek, mint a záporeső, de hangtalanul. Az altatóorvos megkérdezte, mi a probléma, miért sírok. Mondtam neki, hogy örömömben. Azért sírok, mert élek. És ekkor még nem tudtam, hogy 3 év múlva fogok igazán újjászületni.

Tekerem ezt a rohadt ellipszisgépet és arra gondolok, hogy addig tekerem, amíg le nem megy rólam vagy két kiló. Nézem magam a tükörben és azt látom, hogy olyan vagyok, mint két napja, mint egy hete. Kövér vagyok, még mindig kövér, de nekem ebből már elegem van! Nem, azért se hagyom abba, csak azért is megcsinálom. Most kinyuvasztalak, gondolom, és tekerem, taposom tiszta erőből. Nézem a számlálót, már 45 perc. Oké, nem hagyom abba, most megcsinálom a 60 percet, nem sok van hátra. Nyomom, taposom, ahogy bírom, már 55 perc. Megcsinállak, azért is meglesz a 60 perc, ha beledöglök is! A számláló már a 60. percen, na még egy kicsit, most nyomd neki, még, nem kell sok, még egy kis ráadás. A 67. percnél járok, oké, legyen meg a 90, az másfél óra. Már nem érzek fáradtságot, csak nyomom, taposom, szinte ki akarom végezni a gépet, a teremben kezd egybeolvadni a hatalmas falitükrök képe a valósággal, minden zaj messziről jön, lassan olyan félálmos monotonná válik a mozgásom, a gép ugyanazt a sebességet mutatja, pedig sokkal lassabbnak érzem, és közben érzem és hallom, ahogy lüktet a pulzusom a halántékomban. Már csak egy perc és megvan a másfél óra, mindjárt eléri, csak még egy kicsit, most szedd össze magad, a monotonitás újra iszonyúan nehéz megerőltetéssé válik, de hatalmas erővel nyomom a pedált és látom a számlálót, mindjárt eléri, folyik rólam a víz, a gép körül tócsában áll az izzadságom, azt se tudom már, hogyan veszem a levegőt. Ekkor a számláló elérte a 90 percet és most, most kéne abbahagyni. De nem tudom. Nem, nem megy és nem is akarom. Hajt a kiváncsíság, mit csinál a számláló a 100. percnél? Hiszen csak két számjegyet tud kiírni. Most már azért s megcsinálom, megvan a 90 perc, jöjjön a 100. Pacemakerem van, na és? Kit érdekel? Engem most csakis a számláló érdekel. Már nem érzek fáradtságot, most már tényleg semmit nem érzek, csak azt, hogy meg fogom csinálni a 100 percet. A számláló biztosan kiírja majd, hogy gratulálok, Ön az első, aki eljutott a 100. percig. De nem így történt. Nem volt 100. perc, mert 99-nél átváltott nullára. Na, a francba, ennyit a rekordról. Aztán ugyanazzal a pulzusszámmal, ugyanazzal a tempóval, ugyanazzal az erővel rádobtam még vagy 10 percet… Pontosan már nem emlékszem, hogy 110 vagy 115 volt-e, mert a századik percnél már tudtam, hogy nem a gépet győztem le, hanem saját magamat.

A pacemaker beültetés után egy ideig kíméltem magam, azaz próbáltam diétázni, például töltött csirke zsemléből készült töltelékkel, meg kevésbé zsíros kaják fehér kenyérrel, és igyekeztem nem emelgetni semmi nehezet, ami nem volt nehéz, mert előtte sem emelgettem soha semmi nehezet. Így telt el három év, sikerült is 96 kilóra felhizlalnom magam. A cipőfűzőmet nem tudtam megkötni, mert a hasamtól nem bírtam lehajolni, csak ha nem vettem levegőt, de ha meg nem lélegeztem, akkor meg elszédültem, szóval kész szenvedés volt egy sima cipőfűző megkötése is. Aztán kikészült a gyomrom, totál begyulladt, gyomortükrözésem is volt, nem is fájt, mikor lenyeltem a csövet, majd nem tudtam megemészteni a kaját, volt egy anafilaxiás sokkom is, aztán valahogy szép lassan elmúlt ez is. Közben csak úgy véletlenül elkezdtem sokat sétálni, aztán egyre többet és egyre gyakrabban, és éreztem, hogy ettől jobban érzem magam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már csak 90 kiló vagyok. Ez erőt adott és utána olvastam, hogy kell diétázni. Ráálltam a teljes kiőrlésű kenyérre. Próbáltam olívaolajjal főzni, egyre több diétás oldalt látogattam a neten, és mivel a mozgásról is írtak, vettem magamnak egy bringát. Emlékszem, 2012. augusztusában sikerült letekernem úgy két kilométert egyszerre. Gondoltam, csinálok fekvőtámaszokat és felüléseket, attól majd lemegy a nagy hasam. Nem felejtem el soha, hogy legelőször 9 fekvőtámaszt tudtam megcsinálni, az utolsónál ott is maradtam a földön. (Azóta már megvan az egyszerre 50 is!) 2012 szeptember 19-től elkezdtem naplót vezetni a házi edzéseimről, és olyan bejegyzések vannak benne, hogy fekvőtámasz 12, 10, 13, meg felülés 10, 25, 30. A legnagyobb házi sikerem az volt, amikor október 25-én 264 fekvőtámaszt csináltam, persze húszasával. De ehhez nagyon sok idő kellett, bárhol voltam, 15-20 percenként ledobtam magam a földre fekvőtámaszozni. Október 26-án elmentem az edzőterembe, életemben először. Ez egy pénteki napon volt. Hétfőn visszamentem, aztán kedden is, majd utána is…

Egy hónapig általános edzésem volt, gépekkel, sok kardióval. Közben megtanultam, hogy kell diétázni. Reggelente kiszámoltam, hány gramm fehérjét, szénhidrátot kell ennem, hányszoros elosztásban és összesen hány kalória legyen. 2013. március 1-re 70 kiló voltam, és már nem volt köldöksérvem. Egyszerűen elmúlt. Hihetetlen élmény volt számomra az is, amikor egy napon, a hasamat nézegetve, furcsa "hiányérzetem" támadt… aztán csak úgy véletlenül eszembe jutott, hogy nekem itt régebben egy jó nagy kidudorodó köldöksérvem volt… Most meg nincs. Emlékszem, akkoriban határoztam el, hogy rá egy évre, az 50. születésnapomra kockás lesz a hasam. (És bár azóta tényleg kockás, már túl vagyok azon, hogy ezzel foglalkozzam.) Folyamatosan edzettem és diétáztam tovább! Igaz, a 70 kilós súlyomat csak pár napig tartottam, na, nem azért mert nem bírtam volna tovább, hanem mert a zsírvesztés mellett elkezdtem felszedni az izmokat is. Szépen, egyenletesen, mindenhova. Ugye, azt meg tudjuk, hogy az izom nehezebb, mint a zsír. Hát így lettem -mostanra- ismét 78 kiló, ám ez a 78 kiló közel sem azonos a régi 78 kilóval. És már nem is lesz az soha. A Xanaxot meg elfelejtettem, mert gondoltam, egy sportoló minek legyen gyógyszerfüggő.

Valamikor egy éve lehetett, hogy egy srác az edzőteremben megmutatta nekem a hasizomkereket és megkérdezte, tudok-e vele bánni? Azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, de megmutatta, hogy kicsit hasonlóan a fekvőtámaszhoz, térdelő helyzetből előre kell gurulni a kerékkel, majd vissza. Már nem emlékszem, mennyire ment a legelső, arra sem emlékszem sajnos, milyen volt az, amikor először próbáltam megcsinálni a haskerék gyakorlatot álló helyzetből… de az még bennem van, amikor úgy 2-3 gyakorlat ment csak, és azt mondtam magamban: na, akkor ebből is négyszer tizenkettő, mint a súlyzós gyakorlatokból. Aztán nekiláttam, már szinte megszállottan csináltam minden nap, először csak négyet egyszerre, aztán sikerült a hat is, és azt mondtam, ebből el kell jutni arra szintre, hogy menjen egymás után a négyszer nyolc. És egy napon, egyszer csak sikerült a négyszer nyolc! Ekkor már nem voltak határok, ha voltak is, csak minden át kellett lépnem, és tudtam, hogy képes vagyok rá.

Bevallom, a mai napig kissé türelmetlen vagyok, és egyszerre, nagyon hamar akarok mindent. Ezt a mindent a szívemmel, a lelkemmel akarom, de rájöttem, hogy ez nem baj, mert így az álmokból célok lesznek, a célokból pedig konkrét részletesen kidolgozott tervek. Ez utóbbit már az eszemmel írom, mivel edzésnaplót vezetek, és bár minden nap arra gondolok, hogy ma azonnal meg akarok csinálni mindent, a józan eszemmel nagyon is tudom, hogy mindez még hosszú-hosszú hónapok, évek munkája lesz. Hát így egyeztettem össze a türelmetlenséget a türelemmel, a végtelen nyugalommal, amit az edzések adnak, és a kitartással. Mert a kitartás a legfontosabb, ha tényleg el szeretnék érni valamit. Másfél éve még csak fogyni szerettem volna, aztán meg sportosabb akartam lenni, majd erősebb is, míg egy napon azt vettem észre, hogy már nemcsak akarom, már nemcsak célokat akarok elérni, hanem a sport és a helyes táplálkozás az életem mindennapi része lett. Nem kell azon gondolkodnom, mit egyek, mikor egyek, mikor edzek és mennyit, hiszen mindezek már alapvető mindennapos rutinná váltak. No persze, azért sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene például fejen állni, hiszen gyerekkoromban soha nem sikerült, aztán később már meg se mertem próbálni, mert féltem tőle. Nemrég azonban azt mondtam magamnak, hogy ezt is megtanulom, aztán fogtam magam és fejen álltam. Fizikailag semmilyen nagy erőkifejtés vagy különösebb ügyesség nem kellett hozzá, azonban lelkileg egy iszonyú nagy korlátot kellett ledöntenem magamban, de sikerült. Hatalmas eredmény volt ez nekem, bátran mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb sikerélménye.

Tudom, különösnek, talán kivételesnek hangzik az én átalakulásom története, már csak azért is, mert pacemakerem van, I. és II. fokú AV blokkom, vagyis erős szívritmuszavar, és néha a pulzusom lemegy (vagyis lemenne) 38-40-ra percenként, ha nem lenne a pacemaker, kétoldali lágyéksérvem volt, meg köldöksérvem is, és elvileg nem is emelhetnék nagy súlyokat… mégis sikerült pár napja fekvőpadon kinyomnom a 90 kilót. És azért csináltam meg a fejenállást, és azóta naponta fejen állok, hogy majd egyszer megpróbáljam a kézenállást is. Nem, se a fejenállásban, se a hasizomkerékben, se a 90 kilóban nincs semmi különös, és nem vagyok kivétel. Egy vagyok a sok közül, aki egészségesen akar élni. Így ötven évesen úgy érzem, hogy újra kezdődött az életem, és most van csak igazán értelme mindennek. Eszembe sem jut, hogy nekem pacemakerem van, sőt, még a lumbágóm se, pláne azért, mert mióta sportolok, csak egyszer jött elő, és "érdekes módon" nem a Mydetontól vagy reumatológus kezelésétől szűnt meg nagyon gyorsan, hanem az egyik fegyencedzés alapgyakorlattól, amit gyógytornaként is lehet alkalmazni.

Tudom, sokaknak nagyon nehéz átállni a "fogyókúrás" étrendre, a mozgásra, ha addig soha nem csinálta. De nem kell azonnal szigorú diétába fogni, nem kell rögtön nagy súlyokat emelgetni, és nem kell, mert nem is lehet egy nap alatt megváltani a világot. Nem igazán a testmozgás reklámozása az, ha azt mondom, amikor elkezdtem edzőterembe járni, még eszem ágában sem volt fejlődni, vagy "sportemberré" válni. Diétáztam, lejártam a terembe és néztem a sok izomagyú nagydarab fickót, hogy mit akarnak ezek itt, és biztosan másra sincs eszük, csak gyúrni, közben arra gondoltam, ha én egyszer szép vékony sportos lehetnék… Aztán valahogy lassan és fokozatosan tudatosult bennem az, hogy az izomagyú állatok nagyon rendes, értelmes srácok, akik rettentően sokat segítettek nekem és segítenek a mai napig is. Fokozatosan szokott hozzá az agyam, a lelkem, a szívem ahhoz, hogy most már nincs olyan célom, hogy fogyjak le, nincs olyan célom, hogy izmos legyek, hanem maga az összes cél lett az életem mindennapi része. Nem kellet elhatároznom, hogy na, majd mostantól én másképpen gondolkodom és másképpen élek: ez jött magától. Az edzés, a mozgás, a sport valahogy mind belém épültek és megszerettették magukat, enélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Tudom, minden kezdet nehéz, sőt, ebben a műfajban vannak nagyon keserves, megerőltető időszakok, és kell hozzá akaraterő, kitartás, de ha ez egyszer kialakul, onnantól kezdve már nincs visszaút. A pacemakert és a vénámba beültetett két elektródát már nem fogják tudni kiszedni belőlem soha, mint ahogy azt se tudja elvenni tőlem senki, hogy tudok fejen állni, és fekve nagy súlyokat nyomni. Van jó pár gyakorlat, amit még meg kell tanulnom, ez is hónapok, évek munkája lesz, és talán megkérdezhetem magamtól, hogy mi a végső cél? Mindennapos célok vannak, edzés van, kitartás van, új élet van, de főleg maga az élet, az egészséges élet a cél, ahogy Madách is mondja: "A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja a küzdés maga."

Megjegyzés: (Ez az írás eredetileg nem "ide" készült, de talán itt sem lesz haszontalan.)
2014. március 25-én sikerült életem első kézenállása. Azóta minden nap gyakorlom.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Blog
· Írta: secondEduard
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 216

Page generated in 0.1433 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz