Soha nem kellettek a saskarmok…
Magamat égbe kaparni? –
Ó, nem. Nem vagyok ön-zsarnok!
Földszürke homlokomon fény-nyomok,
összeforrt szemhéjam felett:
levájhatatlan könny-romok…
(Közömbös volt: káprázat és mámor,
mégis rettegésben tartott
a tüzes családi hámor!)
Nyitott lélekkel, szív-kapuk alatt
hű érzelmekért bóklásztam…
- életreményem így haladt;
de az utat álló rosszakarat
mindenekelőtt legyőzött,
s ölébe zárt, mint egy lakat.
Mit mennynek véltem, pokolnak maradt.
Kristály-csilingelő hitem,
mint bűn-lánc: nyakamba szakadt!
Szüntelen szerettem, de hallgatag…
pillanatok vonzásában,
az igazság volt ingatag.
Akkor szaladtam, mikor orv űzött.
Rettenetes büszkeséggel –
erkölcsösségem nem küzdött.
Volt, hogy alázattal menekültem;
volt, hogy hajléktalan tértem,
de mindegyre: üdvözülten…
Üdvözülten és örömmel kértem
a jóindulatú Atyát:
- fiánál jobban ne féltsen!
Se az ellenséget szülő anyát,
se az öngyűlölő apát –
csak hírt adjon… s béke gyanánt(!)
Önálló jelkép a használt kereszt.
Szent ítélet. Ős viselet.
Kereszténység. Cél. Elereszt.
Többé nem kísért a "legyél halott".
Maradok az, aki vagyok,
kit a sors magára hagyott…
Vétek. Eredet. Érdem. Kegyelem.
Élet-jogarral kezemben,
a királyság csodáját keresem.
Megjegyzés: "Ignoti sumus invicem ego et fortuna"
Nem tudom, ki vagyok, s azt sem, hogy a sors mire szánt. (Latin közmondás)