Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A bádoglemez párkány zenéje

, 460 olvasás, Gabalyog , 10 hozzászólás

Ezek vagyunk

Az élet kezdetén még bármi lehet. Bárhogyan alakulhat a napok összefonódásából, évek kusza szálaiból szőtt történet, amit életútnak neveznek a felnőttek.

November elején, egy szitálóan szürke hajnalon született a család harmadik gyermekeként.
-"Kislány."- hallotta az orvos fáradtságtól kopottas hangját az anya. Szemét könny töltötte meg. A születés öröme és fájdalma keveredett tekintetében, amikor először megérintette bőrét, érezte apró testének súlyát, légzésével felvette a kislánya légvételének ritmikáját. Percekkel ezelőtt még egyek voltak és elválaszthatatlanul eggyé váltak a kettészakadás pillanatában. Talán már ekkor eldőlt kettőjük kapcsolata, az a kötődés, ami a két nagyobbacska fiútestvér mellett meghatározta egymással, egymáshoz való viszonyukat.

A szokásos rutinvizsgálatok közben csak a műszerek fémes zöreje törte a csendet, majd a bádoglemez párkányon koppanó kora reggeli eső hangja, ahogy mosta már hosszú percek óta a porral borított, elnyűtt fakeretes, tágas ablakot, amelyen keresztül az andalgón araszoló járművek fénye beszökött a szülőszoba linóleum padozatára.

Szüntelen biztonságban, testvérbátyai szinte szakadatlan figyelmével cseperedett a lányka aprócska óvódássá, hiszen kortársaitól törékenyebb, vékony alkatú gyerek volt, de annál mozgékonyabb. Lehetetlent nem ismerő. Már kétévesen veszélyt megtagadó lendülettel tekerte a rozsdásodó lila biciklit, amit természetesen a nagyoktól örökölt. Ritkán esett el, de ha megtörtént a baj, akkor sem engedte, hogy a fájdalom hatására sírással reagáljon a történtekre. Konok módon szorította össze szája szélét, mímelve a "minden rendben van" életérzést az őt figyelők számára. Kipróbálta mindazt, ami egyre szélesedő spektrumú gyermeki világában az útjába került. Még a fiúkat követve a fára mászással is megpróbálkozott, de be kellett ismernie önmaga előtt, hogy az effajta erőt próbáló fizikai munkához még bizony neki is segítségre van szüksége.

A támogatás védelmében járta ki az iskola betűkkel, számokkal tapétázott fokait, a családja biztató szavaival kísérve javította az ellenőrzőbe néha-néha rossz jegy formájában beköltöző számokat, törölte le szeméről az első szerelmek miatti gyöngyöző könnyeket. Soha nem volt egyedül, amikor szüksége volt rá, termett mellette valaki, aki szeretetével erősítette őt.

Időnként lomha nehézkességgel, olykor szédítő gyorsasággal teltek a napok, évek, miközben elszakították a családhoz fűződő mindennapos összeköttetést a fiúk, miután munkát, szerelmet leltek az otthon illatától távol. Csak ő maradt. Most már egyedüli pátyolgatható gyereklányként a két idősödő szülő mellett. Ő nem ment el, nem hagyta magára gondviselőit, inkább vállalta a mindennapos utazás nyűgét a főiskola terhei mellett. Jól tanult, vágyott a tudásra, amellyel néhány év múlva már ő maga kápráztathatja el a keze alá kerülő kamaszokat. Tanítani vágyott.

A srácok hiánya őt is megviselte, de kárpótlásként ott volt az internet segítségével látható és hallható távoli, majdnem érinthető kép, a fiúk mosolya, segítő figyelme. A mindenható monitor. Esténként, amikor fáradtan lerogyott íróasztalához, izgalommal várta jelentkezésüket. Ilyenkor még olyan dolgokat is megbeszéltek, amit talán anyjával illett volna, de valahogy nem volt ínyére kiteregetni legbensőbb gondolatait előtte. A fiúk persze többnyire suta tanácsokat adtak, de kedves mosolyával mindig csak azt mutatta feléjük, hogy a lehető legjobb megoldás felé segítették őt.

Beszélt élete első, igazi szerelméről is. Persze igyekezett a lelkében izzón létező érzelmet fékezve mesélni a randikról, a csendes esti sétákról a barna, magas, kisportolt vállú sráccal, aki évfolyamtársa volt a főiskolán. Elhallgatta azonban előttük, hogy időnként feljár a fiú albérleti szobájába. A szíve mindig hangosan kalapált a torkában, amikor a lestrapált lépcsőket szedte hatalmas iramban, hogy senki meg ne lássa a régi függőfolyosós házban. Gondolataiban élte át újra és újra az érintés hatalmát, amit bőrén érzett a sárgából szürkébe nyúló délutánokon. Ezekről a pillanatokról a világért sem szólt volna senkinek. Csak az övé volt minden perc megtapasztalt töredéke.

Félhomály lézengett a szobájában, behúzta a függönyt, hogy az utcai lámpa fénye se jusson be a szűkös térbe. Eldőlt az ágyán, csak úgy, ruhástól és a halántékának ütemes lüktetését figyelte. Nem kapcsolta be gépét, nem vágyott most még testvérei társaságára sem. Csukott szemhéja mögött lepörgő jelenetekre összpontosítva kereste kérdéseire a választ. A pozitív terhességi teszt lavinát indított el az előre jól megtervezett életében. A fiú arcát már nem látta, csak széles háta távolodott az elme által teremtett képen. A rozoga párkányon huncut játékba kezdtek a rideg esőcseppek.

December közepén, egy latyakos forgatag hajnalán adott életet egy kislánynak szótlan könnyeit törölgetve szeméről. A műszerek fémmel telt hangja szakította meg időnként a csendet és a párkányon koppanó téli eső. Azon a délutánon a szülein kívül senki nem látogatta meg őt. Testvérei csak hétvégén értek rá, de nagyon készültek a találkozásra. Nem volt mit tennie, türelemmel ki kellett hát tartania. Mást már nem várt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Gabalyog
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 5
Kereső robot: 9
Összes: 29
Jelenlévők:
 · fenytores
 · léna
 · Magyar Anita
 · Napsugár
 · Öreg


Page generated in 0.0442 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz