Havas táj fölött siklik a szél,
Fütyülve fontos titkokról beszél.
Elmondja a fagynak, a kopasz fáknak,
S a téli álmot alvó mormotáknak.
Befúj az ablakon, a függönyt igazítja,
A kandalló parázsló tüzét szítja,
Átsüvít a szobán, jégcsillámot szórva,
A medveszőr szőnyeg szálait borzolja.
Nekimegy a falnak, majd megáll egyhelyben,
Aztán testet ölt egy szálló hópehelyben.
Végül nekiindul, kisurran az ajtón,
Átszáguld az erdőn, a hegyen és a parton,
Majd eléri a célját. Körbejárja szépen:
Nagyapa ül ott az öreg hintaszékében.
Örökre alszik már, nem érzi a szelet,
Nem láthat többé már sem nyarat, sem telet.
Így búcsúzik az élettől a megfáradt test,
Melyre az idő közben mély ráncokat fest.
Ám a vég egyben kezdet, hisz a lélek szabad,
A halál a születés, melyben Te vagy Önmagad.
A lélek tovább áll senkitől sem félve,
Rábízza magát a jeges, téli szélre.
Felrepül a székből, lassan eléri az eget,
Onnan nézi a havat és a csillogó jeget.
Üzenetet küld a vándorló téli széllel.
Vigye a hírt gyorsan, zúgja szerte széjjel:
Nem számít a pénz, s hiába keresed Istent!
A Szeretet mi összeköt semmit és mindent!
Havas táj fölött siklik a szél,
Fütyülve fontos titkokról beszél:
Nagyapa üzent, hogy a széllel száll kettesben,
Míg újra itt lehet egy újszülött kis testben.
Megjegyzés: Bp., 2010.01.22.