Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Szélfútta lélek

, 421 olvasás, Szucs_Imre , 1 hozzászólás

Elmélkedés

Havas táj fölött siklik a szél,
Fütyülve fontos titkokról beszél.
Elmondja a fagynak, a kopasz fáknak,
S a téli álmot alvó mormotáknak.

Befúj az ablakon, a függönyt igazítja,
A kandalló parázsló tüzét szítja,
Átsüvít a szobán, jégcsillámot szórva,
A medveszőr szőnyeg szálait borzolja.

Nekimegy a falnak, majd megáll egyhelyben,
Aztán testet ölt egy szálló hópehelyben.
Végül nekiindul, kisurran az ajtón,
Átszáguld az erdőn, a hegyen és a parton,

Majd eléri a célját. Körbejárja szépen:
Nagyapa ül ott az öreg hintaszékében.
Örökre alszik már, nem érzi a szelet,
Nem láthat többé már sem nyarat, sem telet.

Így búcsúzik az élettől a megfáradt test,
Melyre az idő közben mély ráncokat fest.
Ám a vég egyben kezdet, hisz a lélek szabad,
A halál a születés, melyben Te vagy Önmagad.

A lélek tovább áll senkitől sem félve,
Rábízza magát a jeges, téli szélre.
Felrepül a székből, lassan eléri az eget,
Onnan nézi a havat és a csillogó jeget.

Üzenetet küld a vándorló téli széllel.
Vigye a hírt gyorsan, zúgja szerte széjjel:
Nem számít a pénz, s hiába keresed Istent!
A Szeretet mi összeköt semmit és mindent!

Havas táj fölött siklik a szél,
Fütyülve fontos titkokról beszél:
Nagyapa üzent, hogy a széllel száll kettesben,
Míg újra itt lehet egy újszülött kis testben.

Megjegyzés: Bp., 2010.01.22.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Szucs_Imre
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 326
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.1809 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz