Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ismeretlen férfi levele

, 212 olvasás, Coffos , 0 hozzászólás

Ezerszín

Drága…!
Úgy érzem évszázadok teltek el, mióta nem láttam. Mintha sűrű fátyol leplezné a pillanatot, midőn kezét fogtam a budavári kisvendéglőben. Néha elmerengek, mármint annak a pillanatnak megtörténtén, merengek igen – lehet végérvényesen az öregedés útjára léptem…
Nem írom, hol vagyok, nem számít a hely, nem számít semmi, telnek a napok…
Ugyanolyan békés egyhangúságban sorjáznak, mint a rakparti sétány gesztenyefái, emlékszik?
Sokszor eszembe jut kedves. Elöntenek az emlékek, s az idő haladtával egyre többször, mert a napi történések olyanok, mint a szürkébe burkolózó városi macskakövek.
Emlékszem mikor megláttam, az egész addigi életem megrendült. Minden megváltozott egy szempillantás alatt, óóó a hangja érintése, azonnal vibrált körülöttem minden, mint nyári hőség idején a határbéli levegő…
A későbbi a csatáink, apró-cseprő zörrenéseink, a heves vitatkozásaink, melyekben szétcincáltuk létezésünk miértjeit, sőt még a tűzhely körüli, ölelkezős sertepertéléseink is, mind-mind olyan villanás volt, olyan emlék, amiért érdemes volt. Minden.
Óóóóó Lili!
Micsoda emlékek…
Emlékszem, mikor először érinthettem meg bőrét, a legtökéletesebb selyem is durva szövetként takarta bőre lágyságát, Az illat, az az illat, ami áradt, ahová csak csókjaimat adtam…
A haja. Gyönyörűséges, fénylő, koronája bájos arcának…
Bájos még akkor is, ha dacol, dacol minden ellen – ember, isten, önmaga ellen…
Karcsú kezei, mozdulatainak finomsága, teste hajlékonysága…
Gyöngyöző kacagása…
A jóllakottság, mellyel hátranézett reám…
Óóóóóhhhh…

Mind, mind belepte az idő homokja Lili. Csak a képzeletem küzd sivatagi káprázat ellen, csak a képzeletem dacol, a mindent elborító feledés homokszemeivel. S, időnként bármily hihetetlen is, már nem lobog bennem a vágy, hogy újra és újra átéljem az emlékeimben – magunkat.

Elsodorta az élet. Úgy kikapta a kezünkből az idő forgószele, mint egy szalmakalapot.
Elszállt, s már akkor sem volt bennem a tudás, hogy megállítsam az időt, nyújtsam a pillanatot, bármennyire is szerettem volna. Vénségemre úgy látom badarság volt abban hinnem, hogy az élet értelme egy másik ember, badarság…
Az élet értelme? Annyi élménnyel a hátam megett, mit is mondhatnék Lili?
Élni kell. Az élet van, s ha már van, élek vele, élek minden pillanatával. Amíg lehet.
Megélni a gyönyörűt és a fájdalmast, megélni az egyszerűt, s a cirkalmast, megélni a muszájt és a választottat, megélni az állandót, s a folyton változót.
Szeretek élni Lili. Már nem az emberekhez kötődöm, hanem az élethez. Az ember olyan, mit egy kósza pára pamacs a víztükör felett…

/Ismeretlen férfi levele, egy Lili nevű színésznőnek, a századforduló tájékáról/

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Coffos
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 4
Kereső robot: 12
Összes: 42
Jelenlévők:
 · bArthAKata
 · Destiny
 · Kavics
 · Tiberius


Page generated in 0.0482 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz