Akkor mondom. Vagyis írom.
Egy szuszra: soha ne engedd, hogy műanyag golyókat köpő pisztoly kerüljön a házadba!
Reggel kikászálódsz az ágyból, elönti a fejed, hogy ma mennyi mindent kell intézned, megcélzod a lakás másik végét, ahol a túlélőkészlet legfontosabb darabja vár, a kávéfőző.
Látni nem látsz ugye, mert vénségedre elfelejtettél villanyt kapcsolni, meg úgyis csipás-kócos vagy, szóval toronyiránt belövöd magad a konyha felé, és akkor jön az első halk sikkantás. Mezítláb rálépsz egy pisztolygolyóra.
Megtántorodsz, a másik lábaddal próbálsz visszabillenni, egyensúlyozol, erre még egy golyó.
Bevillan az agyadba, hogy ilyen nincs!
Rövid habozás után - mivel úgy sem lát senki - elkezdesz gólyalábazni alvós pendelyben - naná, hogy vaksötét van - lassan eléred a konyhát, lankad a figyelmed, gólyaláb alábbhagy, mikor hirtelen rájössz, este alvás előtt ott is láttál elrohanni egy sziluettet pisztollyal a kezében.
Mire ez átsiklik a szőke hajad alatt: későőő!
Összesen 11 golyóra lépsz, mire eléred a kávéfőzőt.
Midőn (ezt a kifejezést ne guglizd ki, csak én használom, esetleg Nyári Krisztián, de ő is csak egy levéltári anyagban olvasta) a konyhapulton ülve, láblógázva hallgatod a kávéfőző csendes, de annál vonzóbb hörgését, halkan kuncogsz, úgy se hallja senki, de közben megfogadod: ha felébrednek olyan balhét csapsz, hogy egy szál magad is eljátszod a tizenkét dühös embert.
Simán.