Táncba fogódzik a nappal,
csipkéi fénytől verettek,
köntöse ékkő,
ezernyi égő,
talárja küzd a hadakkal.
Hegytetején a palástja,
függönyét köd kifeszíti,
téli a szoknya
jég fedi újra,
már zúdul hólavinája.
Megborzong a csupasz bőre,
gőzölgőn gyötrik a vágyak,
szikrák keresték,
titkon a testét
napfénytől izzad a pőre.
Kibuggyant egynéhány könnycsepp,
borzas madárka szeméből,
adta a jégarc,
téli éj, mély harc,
röpte már könnyebb és könnyebb.
Kandikál már a ravaszdi,
eltűnik messze a felleg,
bár még az éjjel,
hasogat késsel,
már lassan rügyet fakaszt ki.
Földszagot érez az élet,
felpezsdül a tavasz vére
illata vár majd,
mindenen áthat,
perdül a zöld köpenyében.