Navigáció


RSS: összes ·




Kritika: aron: rejthetetlen

, 1260 olvasás, szabadalom , 4 hozzászólás

Kritika

Előszó

A költő kérésére írott elemzésem közlöm a fenti versről, ami a teljesség igénye nélkül készült, s próbálja visszavezetni a mű esszenciáját. Remélem, sokaknak segítséget és irányvonalat nyújthatok ezzel az értelmezéssel, s a költő nagysága és szeretete azokat is eléri, akik eddig a vers megértésével sikertelenül próbáltak megküzdeni.

Értelmezés

Súlyos vers egy súlytalan, mégis pont ezen tulajdonságánál fogva tonnányi terheket cipelő valóságba kiáltva. A költő nem törekedett formai egységre: a forma és a költői képek nem játszanak főszerepet az egyébként sem gyönyörködtetni, elkápráztatni hivatott versben. A hangzás és a tökéletesség is háttérbe szorul a mondanivaló mögött. Azt hiszem, a tartalom megértése nélkül a verset elemezni nemhogy értelmetlen, de teljességgel fölösleges és lehetetlen.

A biblia és a gereblye, mint olyan itt kettős jelentéstartalmat hordoz: egyrészt egyre foszladozó összekötő kapocs a lírai én és múltja, ősei között, másrészt jelkép: a biblia a hitnek, a gereblye pedig a munkának. Ezeket a morális normákat valami a pusztulásba látszik taszítani. Először gondolhatnánk arra, hogy a romboló hatású idő a tettes, viszont ha belehelyezkedünk a lírai én gondolatvilágába, a csalódás, a megcsalatottság érzés, az elértéktelenedés jelentik a megoldást.

A "ti mi" személyes névmások egymás mellé, egymással ellentétbe állítása egy belső, mégis kollektív szembenézésre utal: az én, mint a társadalom része (mi) és mégis feketebáránya (ti), kénytelen szembenézni a közakarattal. A költő és környezete, lelki színterének szereplői által alkotott világ szegül szembe a többivel, mert mindketten másfelé törekszenek, ha törekszenek ugyan egyáltalán. Itt következik a versben egy ideológiai fordulat: a többesszámú személyes névmások után megjelenik a te és az én, az individu. A te kiválik a mi gyűjtőneve alól, s már ő sem érti a költőt teljességében: csak bináris, tehát igenekre és nemekre leegyszerűsített ítélettel áll a költő felett – és nem mellett –, csalón átpártolva egy másik oldalára a létnek, ahol a minden-vagy-semmi drákói elve érvényesül. Óriási harc feszül itt az öntudatok között: az éntudat és kritikája, a te-fogalom és bírálata, a kollektív tudat és csoportosulás, az érdekek ütköznek meg egymással ebben a szakaszban. A vagy-vagyok ellentét nem csak az igealakok mögött rejtőző személyeket állítja egymással szembe, hanem az ítéletet általánosítja: ha én semmi vagyok, te is semmi vagy, ha én vagyok a minden, te is minden vagy, illetve, ha fölöttem ítéletet mondasz, te is ugyanúgy megítéltetsz. Tehát a TE és ÉN kölcsönösen definiálják konstruktív vagy destruktív értelemben egymást. Mondhatni egymás alapfeltételei.

A következőekben pusztulás újra szem elé kerül: a hányásszag a megemészthetetlen táplálék visszaöklendezéséből következő érzet. Vajon mi az, amit a költő valójában nem tud megemészteni, ami újra és újra előjön amikor éjjel magára marad gondolataival? Az hogy létezik és nem él? Mindannyian tudjuk, hogy élet és létezés között egy óriási minőségbeli különbség van: az élet aktív, míg a lét passzív kvantitás. Felrója-e a költő, hogy neki csak a léte van? Megadja-e az indokokat? Azt hiszem, igen. "BENNE VANNAK A VERSBEN". Tehát az előbbi gondolatok és a rákövetkezőek, valamint az egész életműben feltárt vesződések ide az orrunk elé vannak írva. Most konkrétabban, mint bármikor. A költő életművét ismerve, követve, azt kell, hogy mondjam, hogy egy szépelgő-elfogadó stílusból indul, elérkezik egy minden téren uralkodó lemondásig (ez késői verseiben látható), most pedig felrója mindezt, kimondja, leírja, s elénk tolja a papírt: tessék, ez az ami hibádzik, ez az amire nincs felelet, ez az amitől nem lehet élni és szabadulni.

A szavakkal történő döfés képe kegyetlennek és ellentmondást nem tűrőnek tünteti fel a lírai ént. Ő maga is hangoztatja, amit elemzésem elején kiemeltem: a szó már nem hangok egymásutánja, hanem elsődlegesen és kizárólagosan a JELENTÉS. S a jelentés az ami öl, s kivérzik a papírból. A papír egy küzdőtér: minden ami eddig fontos lehetett és papírra kívánkozott, most egy versbe tömörül bele. Ezek az értékek mint fent említettem, már nem hangzatos szavak csupán: jelentések. Signifiant et signifié. S költőnk szerint előbb volt a szó, aztán jött a jelentés. Ezt magára vonatkoztatja: elmondani akart, most viszont megértetni vágyik. A lélek legmélyéből. A papírt átdöfve és átvérezve. Nem hangokkal, hanem a JELENTÉSSEL.

Azt hiszem a "levegőt kellene már lassan venni" sor az előzőekben egybeírt értékek után, között szeretne szünetet tartani, mint ahogy fellélegezni kíván ezzel a verssel, úgy, hogy minden fontosat beletömörít. Csak szükség lenne már egy kis nyugalomra. Egy kis csendre… Ahol a szavak nem jól vagy rosszul hangzanak, hanem kijelentenek. Ahol az értékek nem kényszerítenek, hanem tenni hagynak.

Az archaizmusok megtanítása szerintem a régi értékek megőrzésének vágyára kíván összpontosítani. Hogy zárójelben van, egy dolgot jelenthet számunkra: ez nem annak szól, aki a szót érti, aki a verset felfogja és érzi, hanem azoknak, akik nem. Ezt a következő sorokban ki is kiáltja a költő. Viszont kijelentését pontosítja: Akik Mindig Félnek. Egy csoport. Akik értik, mire utal a három pont a verssor végén. Viszont mi lesz, ha ez semmi más, csak "balladai homály", ködösítés és a "hárompont" csak "pont"? Mi lesz, ha az utalásoknak, a hangtalan kiáltásoknak semmi értelme és jelentősége? Mi van ha csak ÉN hallom és senki más nem? S ha már ÉN SEM? S ha a "hárompontot" agyonhasználják? Úgyhogy már semmit sem jelent?

Ezekkel a kérdésekkel zárja a költő a verset. Felénk kiált, majd magába néz, s végül újra hozzánk fordul, s belénk tekint. MIÉRT a vers? Miért ez az egész? Honnan jön és hová tart? Van-e jövője és célja, jelentése az irodalomnak? Van-e egyáltalán irodalom? Nem az én feladatom ezeket a felvetéseket megválaszolni. Ehhez túlságosan elfogult és gyenge vagyok, én sosem tudnék ebben a témában pártatlanul ítélni. De tudom, legalábbis szeretném tudni, hová tartozom. S ez a hovatartozás, az értékek el- ill. el nem ismerése, a nézőpontok és a gyengeségek, a mi a fontos és a miért: ez az, ami a verset uralja. Mert sokan nem tudják már hová tartoznak, miért, s hová tartanak. A kérdés marad: MI tudjuk?

Utószó

A költő rámutatott elemzésem néhány hiányosságára. Ez az előnye annak, ha az ember kortárs verset elemez: a mű alkotója képes helyreigazítani, kiegészíteni az elemzés visszásságait. Tehát a költeményben a dőlt betűs részek nevek, a költő életében fontos szerepet játszó személyek nevei, az archaizmusok tanítása a tanítóság problematikáját vetik fel, a három pont a befejezetlenségre utal, a pont pedig a befejezettségre, az egybeírt részek az egybeírások által hangsúlyossá válnak, a jelentéshordozók pedig üzenik az olvasóknak, nem csak a sorok között, hanem magukban az írott jelekben kell a lényeget keresni. A költő szüleihez fűződő ellentmondásos kapcsolatára utaló első szakasz fölött is elsiklott a figyelmem. Tehát ezen helyreigazítások fényében az olvasónak már nem sok dolga marad a vers értelmezésével. Remélem, így, a teljességet megközelítő elemzést sikerült nyújtanom a vershez.

Köszönettel és tisztelettel,
Kóbor Adriána

Megjegyzés: A szóban forgó mű ide kattintva nyitható meg új ablakban

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kritika
· Kategória: Kritika
· Írta: szabadalom
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 7
Kereső robot: 23
Összes: 46
Jelenlévők:
 · BFanni
 · Divima
 · galamboki
 · Kavics
 · PiaNista
 · Ravain
 · Sutyi


Page generated in 0.046 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz