Navigáció


RSS: összes ·




Kritika: vargaistvan: Hol?

, 1405 olvasás, Szalesz , 12 hozzászólás

Kritika

Vargaistvan: Hol?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Tűzben, ha rakunk magunknak máglyát,
hol elsőként lobban el a félelem,
ölelj, izzó szemünk egymásba mélyed.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Kertben, hol rózsa ontja illatát,
és tövis-szöges oszlop a védelem,
csókold véresre szám, én ennyit kérek.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Füvek közt réten, mit folyó szel át,
hol a víz fölött pára leng reggelen,
hol tű-smaragdoktól szivárvány ébred.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Ott, hol dagály követi az apályt,
hol mozdulatlanul fekve egy helyen,
a kék víz talpunktól szivünkig érhet.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Hol a gáttalanság maga a gát,
hol életet éltető eső terem,
felhőpaplanban égi teritéken.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?

Szerelmesem, hol is aludnék véled?
Hol gyönyörré fakaszt gondolatod,
hol kakukkfű, ánizs, bársony és selyem
benned örök szolgád képeként éled.
Szerelmesem, te hol aludnál velem?


Azzal kell kezdenem, hogy a címválasztás nem éppen szerencsés. A rövid kérdés, amit a szerző éppen csak odavág az olvasóhoz, nem sejtet, nem csigáz fel, nem utal a vers további mondanivalójára.

Pedig az első sor már könnyed hangvételben adja meg a hangulatot: " Szerelmesem, hol is aludnék véled?". Már a mindennapos "szerelmem" szó becézéséből, a "szerelmesem" kifejezésből következtethetünk, hogy egy nagyon gyengéd verset fogunk olvasni. A kérdést egy nyitó, egy szótaggal rövidebb gondolat követi, ezzel "lökve" át bennünket a többi sorra, amely - a kérdéssel ellentétben - nem alvás színterét írja le, hanem az alvást megelőző, szerelmes ölelés helyszínét: a tüzet. (Nem tartom véletlennek, hogy ezzel a képtelen képpel nyit a vers; máris megdolgoztatja a fantáziánkat.) A versszaknyitó kérdésre tehát három sorban válaszol, majd megkérdezi a címzettet, és tökéletes időzítéssel zárja a strófát; hagyja, hogy egy picit elgondolkozzunk: vajon ilyen vallomásra mit is lehet válaszolni. A versszakonként visszatérő első kérdés funkciója tehát a figyelem visszavonása a címzettről a szerzőre.

A második versszakban figyelhetünk föl a szerkezeti különlegességekre: a szótagszámok szabályosságára (11/10/11/11/11) és a szerkezetileg mereven kötött formába játékosságot és incselkedést lopó rímképletre (a/b/c/a/c). Különlegességét adja, hogy a rímképletet nem oldja fel a versszak vége, hanem végigköveti a verset, még jobban összefűzve a "térben szétszabdalt" vallomást.

Azért beszélek térben szétszabdalt vallomásról, mert a második versszak új helyszínre csábítja a fantáziánkat: egy rózsakertbe. Itt sem alvásról ír a szerző, de mintha már csitulnának a vágyak. Egy biztonságos helyen adott (talán szeretkezést záró?) csók képe szorul a két kérdés közé. Itt figyelhetünk föl rá, hogy az első versszak narancssárgás-pirosas színét a vörös (rózsa, vér) szín váltja fel. Meg kell jegyeznem, hogy az eléggé fantáziátlan "ontja illatát" kifejezés elvesz a megfogalmazás eredetiségéből.

A harmadik helyszín egy rét, színe a zöld, melyet aztán összemos a szivárvány színeivel. Itt figyelhetjük meg a legnagyobb színpompát, azzal az elégedettséggel tudnám azonosítani, amit a testi gyönyör után érez az ember, színesben látja a világot.

A negyedik versszak apró képzavarral küszködik; bár az előbb folyóparton voltunk, mintha most tengerparton lennénk. A szín a kék, melyet most először mond ki a szerző. Lehet, hogy csak véletlenszerű a kapcsolat, de pont ez az utolsó versszak, amikor az általam feltételezett szeretkezéshez, tehát a testiséghez kapcsolódik a vers. A mozdulatlan fekvés az apály-dagály ideje alatt a békét, a végleges megnyugvást, az időtlenséget sugallja.

Az ötödik helyszín és szín - fehérrel foltozott kék - már csak az utolsó sorban jelenik meg, talán azt hangsúlyozva, hogy innentől nem ennek van jelentősége. Általánosabban, a testiségből az élet felé fordul a szerző, s versre eddig nem jellemző alliterációk halmozódnak (gáttalanság a gát és életet éltet az eső). Valójában ennek a versszaknak az átvezetésen kívül nem sok értelmét találtam. (Eső terem paplanban a terítéken? Ágy, asztal, gyümölcsös?)

A záró versszak egyértelműen a lélekről szól, elég a másikra gondolni, már az is örömet okoz. A rímképlet itt a második sorban megtörik, de ez a vers tetőpontján teljesen természetes. A harmadik és negyedik sor értelmezése feladta a leckét. Végül arra jutottam, hogy a kakukkfű, ánizs (ízlelés, látás, szaglás) és a bársony, selyem (látás, tapintás) a szerzőt, vagyis örök szolgáját juttatja eszébe a címzettnek. Így szinte minden érzékén keresztül a szerzőre emlékezik, a szerző elérte célját. A záró kérdésnek itt már semmi jelentősége, sem mint összekötő, sem mint kérdés. A gondolat anélkül is lezárult.

Összességében tehát jól felépített és élvezhető verset olvashattam.

Tudnotok kell, hogy nem vagyok műkritikus. Azért osztottam meg itt Veletek a véleményemet, hogy hátha Ti is fellelitek ebben a versben azokat az értékeket, amelyeket én.

Megjegyzés: A szóban forgó mű ide kattintva nyitható meg új ablakban

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kritika
· Kategória: Kritika
· Írta: Szalesz
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 6
Kereső robot: 23
Összes: 46
Jelenlévők:
 · BFanni
 · Divima
 · galamboki
 · Kavics
 · PiaNista
 · Sutyi


Page generated in 0.045 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz