Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ahol a sötétség lakozik…

, 325 olvasás, Adelheidis , 4 hozzászólás

Misztikum

A félelem. Ha körül kellene írnom, azt mondanám, hogy a legtorokszorítóbb érzés, amit valaha átéltem. A hűvös kezek érintése, mely felkúszik a gerincen, hogy aztán forró cseppekként üljön ki a bőrre. Ujjak, melyek összeszorítják a szívet, hogy az gyorsabban pumpálja a vért minden porcikánkba. Igen, a félelem, aki ellátogat hozzám minden éjjel, pontosan hajnali háromkor.
A legelső alkalommal nem vettem komolyan a dolgot. Azt hittem, valami egér kaparászik a padláson, ezért hallok éjjelente különös dolgokat. De a nyikorgásra nem találtam magyarázatot. Kerestem különböző, ésszerű okokat a hangra, miközben a fejemre húztam a takarót, hogy ne halljam a zajokat, de nem találtam megoldást.
A szívem hevesebben vert, a légzésem felgyorsult, és kezdett nagyon meleg lenni a takaró alatt, de rettegtem kidugni a kezeimet. Tudom őrültségnek hangzik, hiszen mi bánthatna a… a sötétben…
A rémisztő hangok hosszú percek után sem múltak el, én pedig már rég feladtam a reményt, hogy el tudok aludni. A félelem magához ölelt, és nem engedett el…
Tudnom kellett, hogy mi okozza a zajt, addig nem találhattam nyugalmat. Mélyen beszívtam a levegőt a tüdőmbe, majd lassan kieresztettem az elhasználódott oxigént. Be, és ki… Be, és ki… Szépen lassan megvártam, hogy csillapodjon a pulzusom, közben átgondoltam, hová kell nyúlnom ahhoz, hogy pontosan eltaláljam a villanykapcsolót.
Mire gondolatban végigjátszottam a mozdulatsort, addigra már ki is dugtam a karomat a takaró alól, és maximális sebességgel ugrottam a kapcsolóhoz.
Felgyulladt a lámpa, és meleg, narancssárga fény töltötte meg a szobát. A bútorok jól ismert vonalainak látványa simogatta a lelkemet, és édes megkönnyebbülés árasztott el. Valami azonban nem stimmelt mégsem… Egy egészen különös dolog… A szekrényajtó nyitva volt.
Zavartan pillantottam rá, hiszen jól emlékeztem, hogy bezártam. Elgondolkodtam egy percre, majd szinte eufórikus állapotban ugrottam ki az ágyból, és a szekrényhez siettem. Megvolt a magyarázat! Minden bizonnyal elromlott az ajtó, és ezért nyílt ki! Miközben visszazártam, elhatároztam, hogy másnap megnézem, mi a probléma, és meg is olajozom a nyikorgó részeket.
Boldogan feküdtem vissza, és reggelig nem hallottam többet a furcsa hangokat. Másnap éjszaka azonban minden kezdődött elölről.
Tulajdonképpen ez volt az a pont, ahol igazán félni kezdtem. Pár órával lefekvés előtt megvizsgáltam az ajtót, és semmi hibát nem találtam rajta, és amikor kinyitottam, egyáltalán nem nyikorgott. Nem értettem a dolgot, s lassan kezdtem azt hinni, hogy az éjjel csak a képzeltem játszott velem. Minél tovább vizsgálgattam a bútordarabot, annál inkább erősödött az a megérzésem, hogy csupán álmodtam az egészet, s így nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem. Egészen hajnali háromig, amikor újból fájdalmas nyikordulásra ébredtem.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a veríték azonnal átnedvesítette a hálóingemet, s a reszketés átvette az uralmat a testem fölött. Tisztában voltam vele, hogy ez már nem lehet véletlen, s hogy kétszer ugyanazt álmodni igencsak ritka és szokatlan jelenség, ám nem kizárható. Sajnos nem álmodtam.
Attól az estétől fogva minden éjjel, amint a digitális ébresztő órán fordultak a számok, és eljött a rettegett perc, a szerkényajtó kinyílt. Nem volt benne semmi és senki, csupán kitárult, mintha csak arra várna, hogy foglalkozzak vele. S én minden áldott éjjel felkeltem, és szépen visszazártam.
Az utolsó éjszakákon már lefekvés előtt vaskos könyveket és táskákat pakoltam elé, de ez nem tűnt akadálynak, csupán még nagyobb zajt keltettek, mikor leborultak vagy eldőltek az ajtónyitódás közben… Nem tudtam, mit tegyek… Sokszor már akkor sírtam a rettegéstől, mikor még órák választottak el az elkerülhetetlentől.
Végül eljött az éjjel, mikor utoljára nyílt ki az a bizonyos szekrényajtó…
Aznap elhatároztam, hogy nem fogok félni többé. Dühös voltam, mert egy ostobaság miatt nem aludtam már hetek óta, és teljesen abszurdnak tartottam az elgondolást, miszerint valamilyen természetfeletti erő irányít egy értelem és érzelem nélküli bútordarabot, csak azért, hogy felverjen legédesebb álmaimból. Nem… Ennek véget akartam vetni örökre.
Természetesen tettem néhány óvintézkedést… Egy vastag lánccal tekertem körbe a szekrény fogantyúját, és egy lakattal rögzítettem. Ismét tornyot építettem válogatott lexikonokból az ajtó elé, és egy elemlámpát dugtam a párnám alá. Minden készen állt arra, hogy álomra hajtsam a fejem, és végre lezárjam ezt a horrorisztikus fejezetet. Persze a dolgok sohasem olyan egyszerűek, mint ahogy eltervezzük…
Már akkor éreztem, hogy a dolgok kicsúsznak a kezem közül, mikor a láncok hangos csörömpöléssel a padlóra hullottak. Tovább fokozta aggodalmamat a könyvek tompa puffanása, ahogy egymás után földet értek, kivéve a legalsót. Az csöndesen csoszogott az ajtó előtt, ahogy egyre tágabbra és tágabbra nyílt.
A félelem már akkor megmarkolta a torkomat, mikor a lakat felmondta a szolgálatot. De nem gondoltam volna, hogy képes annyira szorítani, hogy ne kapjak levegőt… Könnyek szöktek a szemembe, s már csak egy reményem maradt arra, hogy véget vessek a rémálomnak.
Remegő ujjakkal kezdtem tapogatózni a párnám alatt, s beletelt pár másodpercbe, mire kezembe akadt a zseblámpa. Egy szempillantás alatt kihúztam, és hüvelykujjammal megnyomtam a bekapcsoló gombját. Azonnal a szekrényre irányítottam a kékes fénysugarat, és elfojtottam egy sikolyt, ahogy megpillantottam, hogy az ajtó ismét nyitva áll.
De úgy döntöttem, hogy nem kelek fel… Meg akartam várni, hogy mi történik… És akkor… abban a percben, mintha a gondolataim valósággá váltak volna… Valami megmozdult az ajtó mögött. Valami halk és sötét…
A lámpa fényét továbbra is arra a pontra irányítottam, de a csóva mozgásán látszott, mennyire remegek, s ezt csak a fokozta a tény, hogy a szekrény mélyéről egy alaktalan árnyék kúszott ki. Testetlenül kúszott fel a szoba falára, s amit csak megérintett, feketévé vált, szinte magába szippantotta a fényt. Szépen haladt végig a tapétán, magához ölelte a könyveket, a láncot, a lakatot, és mind eltűnt a szemem elől. Hiába világítottam rájuk, a helyükön csak az üresség, a mélységes sötétség maradt. Követtem az árnyat a lámpával, de ahogy a rémisztő lény magáévá tette a szobát, a fénycsóva egyre kisebb és kisebb lett…
Be kellett volna zárnom az ajtót, tudom… Fel kellett volna kelnem, odasétálnom, és becsuknom. Ehelyett csak néztem, ahogy a szellemszerű árny felfal és eltűntet mindent. Egy utolsó kísérletet tettem arra, hogy felkapcsoljam a villanyt, de addigra eltűnt a kapcsoló. Nem maradt semmi, csak a rettegés, immár kézzelfoghatóan.
Éreztem, ahogy jeges ujjai elhúzzák tőlem a zseblámpát, és elaludt a fény. Már semmi sem védhetett meg tőle… Nem éreztem semmit, csak a szívemet, ahogy át akarja szakítani a mellkasomat, és a könnyeimet, ahogy lecsordulnak az arcomon. Aztán már azt sem… Csak a sötétséget, melyhez hasonlót még ember sohasem látott…


*****

A nő az ágyon ült, és az izzadtságtól nedves takarót markolászta, a másik kezében egy könnyektől súlyos zsebkendőt szorongatott. A rendőrök már 20 perce ugyanazokat a kérdéseket tették fel:
- Voltak a lányának lelki gondjai? Voltak ellenségei? Volt oka megszökni? Félt valamitől?
Nem tudott felelni ezekre. Csodálatos kapcsolata volt a gyermekével, aki imádott otthon lenni a szüleivel és a testvérével, és semmi oka nem volt arra, hogy egy szó nélkül elhagyja őket.
Nem értett semmit… Csak a lányát akarta visszakapni, és megkérdezni tőle azt, hogy hol járt, miért ment el, és egyáltalán miért van egy szétszakadt vaslánc a nyitott szekrény elé dobva?
Csak bámult maga elé a gondolataiba merülve, s csupán a felügyelő kezének érintése térítette vissza a valóságba.
- Hallotta, amit kérdeztem, asszonyom? – kérdezte a férfi, s megpróbált egy barátságos mosoly erőltetni az arcára.
A nő megrázta a fejét, és próbált koncentrálni.
-Azt kérdeztem, hogy félt-e valamitől a lánya.
Az asszony elmerengett, majd szórakozottan csak ennyit mondott:
-A sötétségtől… De az nem tüntethette el, igaz? – a nyomozók nem válaszoltak, csupán feljegyeztek még egy-két észrevételt, majd távoztak.
Talán ha egy pillanatra visszanéznek, még láthatják, ahogy egy láthatatlan kéz lassan bezárja az ajtót. Az ajtót, mely mögött a sötétség lakozik…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 14
Összes: 36
Jelenlévők:
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.04 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz