Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája - 14. fejezet

, 318 olvasás, mslucas , 4 hozzászólás

Fantasy

Eleinte csupán valami sötétséget érzett, valami hideg, lélekbe markoló szívóerőt, amely mintha minden melegséget, minden boldog érzelmet kiszívott volna a helyéről. Ahogy egyre mesélte a történeteit az úrnő szellemének, lelke egyre és egyre üresebb lett – mégsem volt képes ellentmondani az újra és újra felhangzó kérésnek: Mesélj még! Az úrnő hangja sosem volt követelőző, nem volt erőszakos – ennek ellenére érezte: nem mondhat ellent.
  Lelke hidegét lassan valami egészen más töltötte meg: színek, hangok, illatok, érzések, képek egy olyan világról, ahol még életében nem járt, s melyet mégis az otthonának érzett. Gyűltek és gyűltek benne az emlékek, hideg és meleg érzések kavarogtak lelkében. Látott embereket elesni, látta, hogy öleli magához anya a gyermekét. Érezte. Érezte azt a féltékenységet, amit valaki más érezhetett egykor. Hirtelen ő is gyermekre vágyott, hogy életet adhasson valakinek, hogy éppúgy a karjába zárhassa megpróbáltatásokból hazatért fiát, mint az a nő.
  Jól tudta, hogy ez lehetetlen.
  A feltoluló emlékek kavargó ködéből hirtelen egy arc került elő. Öreg volt, gondviselt, fáradt, ráncos, holott arckifejezése eltökéltségről, magabiztosságáról, tettrekészségéről árulkodott. Szakálla keretbe foglalta szögletes arcát, koronáján megcsillant a napfény. Egyetlen pillanatra látszott csupán, a lány ajkát mégis suttogva hagyta el a szó: Apám.
  Repültek is. Rengetegszer, az éjszaka leple alatt, a felhők között: repültek, mígnem tagjai teljesen elgémberedtek, tüdeje oxigénért kiáltott, szemhéja pedig ólomsúlyúvá vált.
  Fel-felvillanó képek és érzelmek ide vagy oda, lassan kezdte megérteni, miről is szól az egész: terve volt. Eleinte idegen terv volt, azonban az idő múlásával egyre inkább kezdte magáénak érezni, ami rossz érzéssel töltötte el.
  Lassan a megjelenő ismeretlen arcokhoz probléma nélkül tudott nevet, tisztséget, életutat párosítani. Látta maga előtt a palota népeit, a hippocampusokat, sellőket, az őrzőket, Hiromot, Schagall, Ragont, a levegő, a víz és a sziklák visszavonult őrzőit. Jeninát, a földet töretlenül vigyázó, egykor rettenthetetlen, most mégis kissé megtört asszonyt. Zoeyt, a száműzöttet, akit a közelgő veszélyek miatt annyiszor kitagadtak, annyiszor száműztek, és mindig visszatért, mindig visszanyerte a többi lény bizalmát, és Chizzyt, ahogy átöleli, hozzásimul, és lassan…
  Szemei hirtelen tágra nyíltak a döbbenettől, szaggatottan lélegzett, kapkodta a levegőt. Szokatlan volt a fény, ahogy a teste mozgása is meglepte. Fürgébb lett, s ezt már akkor érezte, ahogy az ágyon felült. Álltában magasabbnak érezte magát, lépései sokkal kecsesebbek, nyújtottabbak, fenségesebbek voltak, mint azelőtt. Teste egy olyan ritmusra hullámzott, melyet ő még nem ismert.
  A tükör előtt megtorpant. Vállig érő haja eltűnt, helyette hosszú, szinte fehér haja a derekát verdeste, tekintete elmélyült, mintha átlátna a dolgokon, fülei hegyesek lettek, ujjai hosszabbak, karja izmosabb…
  Halkan csendült benne a hitetlenkedő kérdés, csak első döbbenete elmúltával hallotta meg a halk suttogást valahol elméje mélyén.
  Ki vagy te? –kérdezte a vékony, szinte ismeretlen hang. A válasz, bár a torkából jött, sokkal mélyebb és parancsolóbb volt, mint az várta, ahogyan gyorsabban és magabiztosabban is jött, mint szerette volna.
  - Elektra vagyok, a Birodalom úrnője, kormányzója, az itt maradottak egyetlen védelmezője! – jelentette ki tükörképének.
  Másik világból hozott ruhadarabjai hirtelen szinte égették a bőrét, a faragott szekrényhez lépett hát, és keresett magának valami evilágit: a kedvenc hosszú, lilás, hasított ruháját választotta, hozzá puha csizmákkal, szárnyait finoman hátrahúzta, s jobb kezével puhán végigsimította a tollakat.
  Miközben a haját fonta, kezébe egy rendkívül vékony, szemmel szinte nem is látható lánc akadt, a medál a hátára volt csúszva – egy apró, fekete angyalkát ábrázolt. Az úrnő értetlenkedve nézte, sehogy sem tudta felidézni, honnan is kerülhetett hozzá.
  Egyetlen mozdulattal letépte, és a szekrény aljába hajította, majd magabiztosan lenyomta a kilincset, kilépett, és sietős léptekkel a torony felé vette útját.
  Rengeteg félbe maradt dolga volt még.

Autók suhantak el egymás mellett, türelmetlen emberek tobzódtak a zebrák előtt, várták, hogy a lámpa zöldre váltson, és folytathassák rutin-rohanásuk, legalább látszólag fontosnak érezve, amit tesznek. Egy öreg néni reszkető kézzel a táskájába nyújt, és ki tudja, éppen melyik zsebből, morzsákat kotort elő, és a bólogató madarak elé dobta. Fiatal diákok fülhallgatóval zárták ki magukat a külvilág zajaiból, észre sem vették az apró, vidám gesztust. Annál inkább egy csöppség, aki hangosan kacagott és tapsolt, mikor a madarak össze-össze balhéztak egy-egy nagyobb morzsa darabon. A néni cinkosan a kicsire mosolygott, s boldogan tapasztalta, hogy a csöppség kezét szorongató anyuka boldog, egyetértő pillantással nyugtázza az eseményeket. Füst vegyült a levegőbe, ahogy egy idősebb úr lépett a várakozók közé – cigarettája elegánsan kezébe lógott, igyekezett mindenkitől távolságot tartani, nehogy valakinek a ruhája bánja. Megjelenése elegáns volt, talán épp valamelyik hivatalból tartott hazafelé.
  A legkülönösebb mégis az a férfi volt.
  Magas termetű, szikár fiatalember, barna haja suhancosan a szemébe lógott, s bár már sötétedett, napszemüveget viselt – mintha csak amögé kívánta volna rejteni ködös gondolatait.
  Senki sem vette észre, mikor az a könnycsepp legördült az arcán, ő maga is csak későn eszmélt rá – ekkor gyorsan felkapta a kezét, és mintegy a fáradtságot elűzendő, jól megdörgölte az arcát, szemüvegét felemelve pedig a szemét.
  Ekkor tűnt fel neki a magán hordott szükségtelen kiegészítő, melyet most komótosan összecsukott, belepréselte egy apró bőrtokba, és a táskájába süllyesztette. A mozdulattal azonban felgyűrte a benne lévő papírköteg első néhány oldalát. Óvatosan, törődően kisimítgatta a szamárfüleket, s épp óvatosan behúzta a cipzárt, mikor a lámpa végre valahára zöldre váltott. Az alak elégedetten körbenézett, kezét oldalára simuló fekete aktatáskájára csúsztatta, és ügyesen szlalomozva kikerülte a felgyülemlett ember-masszát, folytatta útját egyedül, az egyre sötétebb városkában.
  Rohanó léptei apránként egyre komótosabbak lettek, s szinte már helyben járt, mikor egy romos házhoz ért. Beomlott tető, repedezett falak, néhol leomlott vakolat, az ablakok betörve, az ajtó csupán egy zsanéron függött.
  Lépni akart a romos ház felé, azonban ekkor valaki visszahúzta.
  - Bácsi, kérem! Nagyon veszélyes odamenni! – A férfi szürke tekintete egy aprócska fiú meleg, barna szemével találkozott, mely kérlelően, vigyázóan csillogva meredt fel rá. A gyerek alig ért a derekáig, mégis megállásra késztette a férfit. Álltak egy darabig némán, farkasszemet nézve, mikor egy nő rohant oda hozzájuk.
  - Mike, Mike, kicsikém! Mit csinálsz?! – hangzottak a feddő szavak. – Ne haragudjon, uram – címezte ezúttal a fiatalembernek szavait –, nem tudja még, hogy mi az illendő.
  A férfi döbbent arcán lassan mosoly terült szét.
  - Semmi gond. Azt hiszem, a fia most mentette meg az életem! – Mosolya láttán a nő megenyhült, Mike pedig büszkén húzta ki magát, s kézen fogva tovább indultak. A férfi még hallotta, ahogy a kisfiú büszkén ízlelgeti az élményt: Anyu, megmentettem az életét! Ám, ahogy befordultak a sarkon, a mosolya lehervadt, és ismét megindult a ház felé.
  Az ajtón kaparások húzódtak, mintha csak valaki levakarta volna a festéket. Körülnézett még egyszer, aztán belépett.
  Alig volt egy két szakadt, poros bútor a romok között. Ahogy oldalra fordult, egy nappaliszerű helységben találta magát. Szíve dobbant, ahogy az egykori fotelra tekintett, melyet barnás foltok tarkítottak. A nappali valaha tán üvegajtóban végződhetett, most azonban csak az üres keretek tátongtak, beeresztve az odakinti sötétséget.
  A férfi tett egy mozdulatot a kezével, mire világosság gyúlt: a plafonról csüngő lámpa pislákolni kezdett, majd meggyulladt, nem csak a nappalit, hanem a ház mögötti kert egy részét is megvilágítva.
Kilépve a kert közepén álló, kiszáradt fához vonult. Nem voltak többé rajta levelek, nemhogy azok a gyönyörű virágok, melyek szirmaiba a kis lény fúrta magát.
  Merengéseiből halk nyikorgás ébresztette. Az egyik alacsonyabb ágról dróton egy kis tábla lógott.
  "Végeztél." – Ez állt rajta. A férfi beletörődötten bólintott, kezébe vette a táblát, és megfordította.
  "A Vatikán vár. Új feladatunk van a számodra."

A torony magasabb volt, mint amilyenre emlékezett, meg kellett állnia pihenőt tartani félúton, s bár megfordult a fejében, hogy repülhetne is, először mindenképp vele akart találkozni. Más nem láthatta meg, még nem volt itt az ideje.
  Menet közben szépen újra felépítette magában terveit, s elégedetten állapította meg, mindenre emlékszik belőle.
  Néha be-bevillantak képek odaátról, a másik világból, de olyankor csak megrázta a fejét, elhessegetve a gondolatokat; nem tudta elhinni, hogy valaha azt gondolta igazi életének. Az úrnőnek hála, végre felnyílt a szeme, és részese lehet az igazi, a valódi életének, vigyázhat a népére…
Elhúzta száját, mikor eszébe jutott, mire is készül.
  Felérve a hatalmas csarnokot üresen találta, ami csöppet elkeserítette. Végül úgy döntött: várni fog, és körbejárta a termet. Nem igazán voltak bent bútorok, Gilraen mindig is az erdőben szeretett aludni, ellenben hatalmas könyvek tucatjai feküdtek sorokba rendezve a padlón. Egy-egy könyv csupán akkora volt, mint Elektra, a java része azonban még nála is nagyobb volt, s bár az ember azt hinné, hogy ennek megfelelően a betűk mérete a hatalmas és az óriási nagy között van valahol, mégis: mintha csak emberek írták volna tele a nagy lapokat: apró betűk katonás rendben követték egymást a lapokon.
  Elektra az egyik nyitva heverő könyv fölé hajolt – inkább ráhajolt – és megpróbálta kiolvasni a furcsa egyenes vonalakból álló betűket.
  Sok mindenre számított, de amit talált, meglepte. Tisztában volt vele, hogy a dolgok megváltoztak, mióta visszavonult, de hogy ennyire?!
  Az ősi misztikus írás ugyanis a következő tartalmat hordozta: végy egy nyaláb mogyoróvesszőt, s azon pörköld pirosra a tetemet. Árnikával, bazsalikommal ízesítsd, az ínyencek locsolhatnak rá rózsaolajat, így elérve a keserédes íz hatást.
  A nő hitetlenkedve hajolt vissza a könyvről, fejét rázva járt tovább a teremben.
  Egy eldugottabb helyen könyvekből épített kis kuckó feküdt, pokrócokkal és kisebb párnákkal kibélelve.
  - Az volt Zoey helye, egy darabig – bődült fel a mély hang a háta mögött, Elektra azonban még csak össze sem rezzent. Leguggolt, és lassan kinyúlt, hogy kezébe vegye a pokrócok egyikét.
  - Át sem változott, mióta ő elment, ugye? – kérdezte halkan. Lemondó sóhaj volt a válasz.
  Az úrnő megrázta a fejét, és visszatette a szövetet addigi helyére. Mikor megfordult, az öreg, fehér sárkány épp vékony, vesszőszerű gallyakkal foglalatoskodott, és Elektra esküdni mert volna rá, hogy a kérdéses gallyak tulajdonképpen mogyoróvesszők. A sárkány észrevette az úrnő értetlen, választ váró pillantását, és, mintha csak szégyellné, óvatosan letette a köteget, mellső lábával a háta mögé tolta.
  - Tudod – kezdett a magyarázatba – hosszú volt ám az idő, amíg nélkülöznünk kellett. Hosszú, és eseménytelen. Egyszerűen semmi sem történt, érted?! Jaj, dehogy érted, akkor nem néznél így… Kellett egy hobbi és… Jobb szakács vagyok, mint hinnéd!
  - Gilraen, kedves barátom – kuncogott Elektra -, semmi kifogásom, ha egy ilyen nagyszerű hobbit találtál magadnak. Csak tudod, az a soványka öt tonnád megmosolyogtatja az embert, ha elképzeli, amint a serpenyők fölé hajolva kóstolgatja a főztjét. – Az öreg sárkány is elmosolyodott.
  - Ne aggódj, senki sem fog meglátni.
  - Még én sem?
  - Még, bizony, te sem! – Azzal farkával a terem másik végébe lökte a vesszőnyalábot, majd megindult az úrnő felé.
  - Hát, akkor jöjjön a szokásos rituálé – mondta, és lehajtotta a fejét.
  Elektrának szüksége volt egy kis időre, mire fel tudta idézni, mit is ért ez alatt az öreg sárkány.
És csakugyan: ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ásott egyelőre idegennek tűnő, mégis: a saját emlékeiben, látta, ahogy a sárkány körberepül vele a birodalom fölött, látta a népe boldog, elégedett, megnyugodott arcát, ünnepelték őt, szerették őt.
  Az emlék mosolyt csalt arcára, s bár minden vágya volt, hogy most is megnyugtassa népét, előbb mindenképp beszélnie kellett öreg barátjával. Megköszörülte hát torkát:
  - Gil, a szokásos előtt… Beszélhetnénk valami szokatlanabbról? – A sárkány, mintha csak várta volna a kérdést, sokatmondóan felemelte fejét, mélyen az úrnő szemébe nézett.
  - Már szinte hiányoltam a kérdést. – Ha lehet mosoly egy sárkány hangjában – márpedig ha egy sárkány főzni tud, mosolyogni is -, Gilraen hangjában mosoly csendült.
  - Tudod, elgondolkodtam a dolgon. És… Nem vagyok olyan biztos benne, mint azelőtt. Én…
  - Ez várható volt – vágott közbe az öreg sárkány. – Ilyenkor mindig meginogsz egy kicsit. De, és bocsáss meg, hogy nem hagyom végigmondanod, történt itt közben miegymás. Emlékszel, milyen volt, mikor Zoey közvetítette nekünk az apja terveit? – Gilraen hangjából eltűnt a mosolygás, sokkal mélyebb, elgondolkodóbb, majdhogynem aggódó volt. - Látomásokra hivatkozott, azt mondta, egyszerűen csak tudja, hogy mit fog tenni az apja, valahogyan érezte, hogy mit fog tenni. Most is hasonlók elé nézünk.
  - Emlékszem, persze. Az apja mágiájának hála, olyan kapcsolatot épített ki kettejük között, amely végül nem vált előnyére.
  - Így van – bólintott amaz. – Na, mármost…
  - Megint ez történik, igaz?
  Az öreg sárkány némán bólintott, az úrnő arca pedig egy pillanatra eltorzult.
  - Akármilyen nevetséges is, most mégis szívesebben beszélgetnék a szakácstudományodról, Gil… - sóhajtott lemondóan. A sárkány erre elmosolyodott.
  - Én is, hidd el, én is.
  - Hol van? A pincében?
  - Úgy ám, a rácsok mögött.
  - Beszélek vele!
  - Nem tanácsolom. – Az ellenkező hangra az úrnő felhúzta a szemöldökét.
  - Nem tanácsolod?! Mégis miért nem?
  - Nem vagy még teljesen önmagad. Két élet kavarog benned, hagyd ülepedni kicsit a dolgokat, várd meg, míg tiszta fejjel tudsz gondolkodni. Elhiszem, hogy mindennél fontosabb, hogy biztosak legyünk Dramagon szándékai felől, de egyelőre nem tartom okos ötletnek odamenni. Alig néhány napja vonult le oda, és azóta senkit nem akar látni, semmiről sem akar hallani… Megviselték őt ezek az idők.
  - De hát béke volt! – tiltakozott az úrnő.
  - Ó, persze. Ám mindketten tisztában vagyunk vele, hogy neki kire lett volna szüksége az utóbbi kétszáz évben… És azt az embert valaki elküldte.
  Elektra nem merte biztosra venni, de öreg barátja és bajtársa hangjából mintha rosszallást, helytelenítést hallott volna ki. Ez meglepte őt, hiszen a hosszú idő alatt, amit bajtársként együtt töltöttek, az öreg mindig előre jelezte neki rosszallását, sosem utólag. Mentegetőzve hebegni kezdett hát, hozzá hevesen gesztikulált, de egy fia értelmes szót nem bírt kinyögni. Mikor a sárkány arca még feddőbb kifejezésbe torzult, az úrnő magát megadva leeresztette kezeit, és lesütötte a szemét.
  - Igazad van, most már én is látom, hogy hiba volt.
  - Erről majd később csevegünk. Még mindig nem mondtad el, miért is kerestél fel ilyen korán, nemde?
  - De igen… Arról szeretnék veled beszélni, amiről a legutóbb vitatkoztunk.
  - Á, a nagy terv! Emlékszem már. Remélem, változott azóta a véleményed!
  - Nem. A világnak békére van szüksége, és én, én elfogom hozni neki.
  - Nagyot álmodni szép dolog, csak, tudod, nagyot lehet ám onnan, a magasból esni. Azt ajánlom, hogy pihentesd a dolgot egy kicsit. – Az öreg sárkány ismét lehajtotta a fejét, hogy Elektra fel tudjon mászni rá. Az úrnő azonban halvány mosollyal arcán megrázta a fejét.
  - Most nem, barátom. Most nem lesz nagy ünneplés, csak csöndben beszivárgok majd közéjük. Mintha el sem mentem volna.
  - Ahogy kívánod – bólintott Gilraen. – Ez esetben, ha nem bánod… akkor… esetleg… - Az öreg sárkány zavartan krachácsolt egyet, és jelentőségteljes pillantásokkal illette a nyitottan heverő könyvet, illetve a terem másik végébe söpört vesszőnyalábot. Elektra mosolyogva megrázta a fejét, tekintetét az égbe emelte, és drámaian megfordult.
  - Aztán legalább egy falatot hagyj nekem is belőle! – kiáltotta még vissza az ajtóból.
  - Estére a szobádban lesz! – kiáltotta vissza Gilraen. – És Elektra! – Az úrnő neve említésére megfordult és kérdő tekintettel várta a választ. – Ne felejtsd, hogy már nem egy gondtalan tini lány vagy, hanem egy birodalom úrnője.
  - De hát miért felejteném el? – értetlenkedett Elektra.
  - Csak ne felejtsd el – kérlelte amaz. Az úrnő erre csak bólintott egyet, majd homlokráncolva folytatta útját kifelé a teremből, majd lefele a lépcsőn. Gyomra különösen liftezett, ahogy az udvar felé haladt: izgult és talán egy picit félt is a fogadtatástól, és bár még nem volt benne biztos, de hamarjában visszatért emlékei mintha fakultak volna hirtelen.

  - A beszállókártyáját, uram! – A hölgy hangjára az addig szórakozottan tekintgető férfi összeszedte magát, maga elé húzta vállán lógó fekete aktatáskáját, és kivette belőle a beszálláshoz szükséges papírokat. A hölgy, miután átnézte, bólintott és kellemes utazást kívánt. A férfi szórakozottan lépegetett tovább a kint várakozó repülő felé – mehetett volna busszal is, de jól esett neki a reggeli hűvös levegő és az arcába csapó szellő.
  A gépen mosolygó, vidám személyzet köszöntötte, még egyszer megnézték a beszállókártyáját, majd a megfelelő nyelven köszönve továbbengedték. A gép legvégében keresett magának egy helyet, beült legbelülre, összekuporodott, mindeközben szórakozottan dudorászgatott, néha fütyült is, mintha csak a természetesség látszatát kívánná fenntartani. Valójában azonban olyannak tűnt, mint aki menekül valami elől, mint aki nem akarja, hogy megtalálják őt.
  Egyre csak özönlöttek be az utasok, mindenki kereste a neki megfelelő helyet – a gép végéig senki sem ment el. Még a felszállásnál is egyedül ült a háromüléses sorban, s ekkor már némileg nyugodtabb volt. Eddig megfeszült izmai elernyedtek, levette kabátját, és féltve őrzött táskájáért nyúlt. A benne lévő akták még szinte érintetlenek voltak: sehol egy gyűrődés, szamárfül, folt, vagy akármi jele annak, hogy bárki is hozzányúlt volna. Márpedig ő átnézte, nem is egyszer. Keresett benne valamit, bármit, ami emlékeztethette volna őt arra, de nem talált.
  Újra nekiveselkedett hát, de akárhogy csűrte-csavarta elméjében a dolgokat, nem tudta kitalálni, miért is kapta ezt a feladatot.
  - Szabad lesz?
  A férfi lassan felemelte tekintetét a papírokból, és döbbenten meredt a mellette álló alakra: arra az alacsony, őszbehajló hajú férfira, akinek reverendája meg-megrezzent a gép apróbb rezdüléseire. A férfi zavarodottan megrázta a fejét, mintha csak egy látomást akarna elűzni, majd, mikor látta, hogy a pap még mindig ott áll, engedelmesen elvette maga mellől kabátját és a nyitva hagyott táskát, helyet engedve az egyházi embernek.
  - Szabad, persze – motyogta mindeközben.
  A pap szeme sarkából a papírokra sandított, elhúzta száját, majd, mintha mondani akarna valamit, megköszörülte a torkát – mégsem szólt semmit. Csak sandítva nézett a mellette egyenes háttal ülő férfira, aki kínosan ügyelni látszott arra, hogy tekintetük még véletlenül se találkozzon többet. Ez keserű örömmel töltötte el.

  Halk susmorgásként kelt útra a hír: az úrnő visszatért, előmerészkedett csendes elvonultságából, a betegsége véget ért, a birodalomban pedig végre minden visszatérhet a rendes kerékvágásba! Vidéken élők siettek újra a palota kertjébe, hogy saját szemükkel is láthassák: igaz a szóbeszéd! Sárkányok hada lepte el az eget, s egy magas, kékhajú tünde a szeméhez emelte a kezét, úgy hunyorgott fel az égre.
  - Megjött a légierő, végre – sóhajtott Amuria, és tovább rótta útját, vállán régen látott barátja karjával, s ahogy valaki megrovó hangon utánuk kiáltott, nevetve futásnak eredtek.
  Az udvar valósággal kivirult: a vízi sárkányok a tó közepén ünnepi táncot jártak: egymást kergetve ugráltak ki a vízből, kergették egymást, sellők úsztak a partra, komótosan kikönyököltek a puha fövenyre. Hamarosan megérkeztek a hippocampusok is, nagy vizenyős szemük büszkén csillogva meredt arra az egyetlen pontra.
  A föld furán megmozdult, ahogy egyre több manó dugta ki fejét járatából: vakondtúrásszerű kupacaikra ültek, és érdeklődve térdükre könyököltek. A tündék közül sokan törökülésben, mások kihúzott háttal és állal várakoztak, arcukon széles mosollyal. Tüzes madarak szálltak le a gallyakra, apró szőrpamacsok pattogtak csipogva közelebb, s nemsokára hatalmas, hófehér lények jelentek meg hárman: az elbarangolt custositák visszatértek, hogy üdvözöljék vezetőjüket.
  Valahol fent, egy magas torony tetején a mogyoróillatú füstön áttekintve egy öreg fehér sárkány rázta mosolyogva a fejét:
  - Haj-haj, Elektra kedves… Nem akartál felhajtást, mi?! Na, most nézd meg magad! – azzal kellemesen kuncogva egy csipet árnikát szórt a füstölő parázson piruló húsra, ám félúton valami pukkanó ütközött a kezének: a kis tündér megrázta a fejét, és egy jó adag varázsport hintett a húsra, mire az halványzölddé vált. A sárkány mérgesen felmordult, és a betévedt, kergetőző tündérek után hajította a rózsaolajos üvegcséjét. – Odakint van a műsor, nem idebent! – dühöngött. A tündérek kacarászva kirepültek az egyik keskeny ablaknyíláson, amíg az öreg sárkány magát szitkozva összeszedte utolsó rózsaolajos üvegcséjének maradványait. – Ennyit az ínyenc estémről… - sóhajtotta letörten és fejcsóválva a tündérek után nézett.
  Azok odakint folytatták a kergetőzést, majd, ahogy egyre több társukkal találkoztak, egyre nagyobb bandában folyt a játék, mígnem egy tüzes tollú madár rájuk nem ripakodott, és akkor csöndesebben, egymást bökdösve egy fa vékony ágacskájára telepedtek, de csak nem bírták ki, hogy ne nevessenek hangosan.
  A tekintetek az unikornis-háton érkező Öreg felé fordultak, ahogy az halkan morogva adta a világ tudtára, mennyire is fáj minden porcikája. Auróra mögött egyre több és több egyszarvú jelent meg, nimfák és faunok érkeztek velük, énekelve-dúdolva, s a tóparton henyélő najádok bekapcsolódtak a dallamba. Hamarosan az egész népség ugyanazt a dalt zengte: a dallam egyszerre erősödött majd halkult, s nem tellett sok időbe, a Föld vénájaként lüktetett, vibrált a levegő az összegyűlt, örömdalt zengő lények körül, tekintetüket egy élőlényként a kastély ajtajára tapadt, s nem is sejtették, milyen régóta is áll ott az, akit várnak.
  Elektra már csakugyan percekkel korábban leérkezett az udvarra nyíló ajtóhoz, s csak várt – várta, hogy elmúljon az a különös érzés, a szorongás a mellkasában. Még sosem érzett ilyet; annyi meg annyi testcserét követően egyszer sem vesztett méltóságából, egyszer sem aggódott azon, hogy kilépjen-e népe elé.
  Most mégis tétovázott.
  Nem emlékezett mindenre.

  - Összegezve tehát úgy néz ki, hogy hamarosan igencsak nagy háború kerekedik itt újfent… Azt mondja, Petsurra átpártolt hozzájuk, és visszatérte után átadja neki a kulcsot, ami a kaput nyitja. És akkor nekünk – nyikk, húzta el Amuria kinyújtott hüvelykujját a torka előtt. A férfi kihúzta magát.
  - Petsurra átadná a kulcsot? Lehetetlen!
  - Ó, igen, mi is azt hittük, de képzeld el! Vissza sem kellett jönnie, a kémeink szerint már hónapok óta nincs nála a kulcs…
  - Kémek?! – A férfi arcát düh festette rózsásra, szemei hirtelen lángokat szórtak. A tündelány, mintha csak egy ütéstől félne, behúzta a nyakát.
  - Nos… igen. – Amuria kerülte a férfi vádló tekintetét. – Az úrnő úgy látszik nem bízott annyira a… megbízottjában. Talán. De, persze, ezt csak én gondolom! – sietett a magyarázattal, mikor látta, barátja egyre inkább felpaprikázódik. – Az is lehet, hogy csak féltette őt. Gondolj bele! Egyedül kellett lennie kétszáz évig abban a szörnyű világban!
  A férfi megcsóválta a fejét, megdörgölte a szemét és az épp mellette levő vastag fatörzsnek dőlt.
  - Szóval azt mondod, hogy a kulcsok már hónapok óta nincsenek annál az árulónál? – hangja rekedtes volt, homlokát összeráncolta, tekintete a tervezgető ember merengésével a távolba meredt. Amuria óvatosan szólalt meg újra.
  - Igen. Ezt állítják.
  - Remek. Horatius még a házi sárkánynál van?
  - Valószínűnek tartom. Miért?
  - Van egy tervem.

Az úrnő homlokát a fa ajtónak nyomta, szemhéját összeszorítva igyekezett elhessegetni a feltoluló emlékképet egy hasonló tétovázásról: egy ajtó előtt állt, kéz a kézben egy férfival. Akaratlanul is a nyakához kapott, ám hiába tapogatta végig, nem talált semmit. Pár pillanatig felemésztő üresség töltötte el, ám végül csupán megrázta a fejét, s az emlékkép már tova is illant. Nagy levegőt vett, s ahogy a kintről áradó dal kicsapongása alábbhagyott, átadva helyét valami édes, fennkölt dallamnak, az úrnő kilépett a fénybe.
  Az ének nem maradt abba, sőt, még fenségesebb, még dicsőítőbb lett. Elektra bármely alattvalójára emelte tekintetét, azok boldogan, büszkén, elismerően mosolyogtak rá, s hamarost saját döbbent arckifejezését is valami efféle öröm váltotta fel, büszkén állt és tündöklött a nép dicshimnuszát hallgatva. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és csak szívta magába a lények örömdalát, az elfogadást; magának sem vallotta volna be, de boldog volt. Ahogy kinyitotta a szemét, a dal elhallgatott, s ő mosolyogva, magabiztosan, de lágyan, kedvesen, mégis jól érthetően annyit mondott:
  - Üdv néktek!
  Az összegyűltek ujjongásban törtek ki, köszöntések, üdvrivalgás, éljenzés keveredett egymással, más lények a maguk nyelvén csipogtak, morogtak vagy épp gurgulázó hanggal kísérve kiáltották örömüket az ég felé. Voltak, akik kinyúltak az úrnő felé egy érintés reményében, ám az úrnő távolságtartóan rájuk mosolygott, arra intve őket, maradjanak a helyükön. Legalábbis, ezt szerette volna, keze azonban önkéntelenül megmozdult, és közt érezte egy földi manó apró kacsóit, aztán egy másikét, guggolva haladt sorfaluk előtt, s az ámuló nép egyik döbbenetből a másikba esett, ahogy világosság vált számukra, hogy az úrnő, az ő kedves, de szigorú úrnőjük megérintette őket. Elektra először lassan, szakadozottan haladt, aztán már csak állt egy helyben és a lények körbevették: apró érintéseket érzett a karján, a hátán, az arcán, a lábán, s ahogy ott állt, érezte, ahogy elméje kinyílik, ahogy összekapcsolódik minden alattvalójával, hallotta a gondolataikat, de nem érthetetlen masszaként, hanem egyesével, megértve mindet – mintha az ember egyszerre három emberre beszélgetne, és mindet megértené.
  A felemelő érzés elillant, mikor a köré gyűlt tömeg kettévált, hogy utat adjon a három közeledő alaknak. Bár egyikőjük sem viselt fegyvert, páncélt vagy akár sisakot, katonás járásuk, a válluk mozdulatlansága, büszkén magasba tartott állunk elárulta, csakugyan katonákról van szó. Elektra halványan elmosolyodott, ahogy felismerte a trió közepén lépkedő férfit, aki ezt hálás biccentéssel nyugtázta. Mikor egészen elé értek, egyszerre hajoltak meg, nem túl mélyen, éppen csak egy kicsit megbillentették törzsüket.
  Az úrnő végignézett a három alakon.
  A bal szélen álló nő ekkor előrelépett, és térdre ereszkedett – hosszú haja vizesen tapadt a bőréhez, hajában gyöngyök csillogtak, karjain különböző rúnák és motívumok cirkalmai húzódtak, ágas-bogas, tüskés növények füzérei díszítették karját, s ha jól megnézte az ember, pikkelyeket talált elvétve a törzsén. Ruhája mindössze egyetlen fehér lepel volt, ám ez csupán egy olyan kiegészítő volt, amire földre lépésekor vette hasznát.
  - Úrnőm, én, Dorothea, a vízi lények vezetője, tanácsadója és szóvivője, ezennel társaim nevében köszöntelek újra köztünk!
  Elektra kissé zavartan, de töretlenül mosolyogva biccentett egyet, s megköszönte és viszonozta a köszöntést. Dorothea ekkor újra felállt, s most a másik, magas, karcsú, kékhajú tünde borult térdre előtte. Amuria a levegő lényei nevében köszöntötte az úrnőt, Horatius a "földön ragadtak" nevében fejezte ki örömét. Az úrnő mindhármukkal kezet fogott, majd nézte, ahogy a három alak egybeolvad az őt körbevevőkkel. Ám a tömeg nem zárult vissza az úrnő köré: négy alak közeledett felé, ezúttal. Az úrnő agyában emlékképek villantak fel, képek a fehérbundájú lényekről, a három visszavonultról, és arról a háromról, aki még a palota körül élt…
  Schagall, a levegő, Hirom, a víz, és Ragon, a sziklák custosa előlépett, hogy köszöntse az úrnőt, és biztosítsa őt arról, hogy bár elszigeteltségüket megtartani kívánják, továbbra is az első hívásra fognak érkezni. Jenina karba tett kézzel várakozott a jövevények sorában, majd, ahogy szólásra nyitotta a száját, testtartása megváltozott: kihúzta magát, s magabiztosan, majdhogynem ragyogó arccal köszöntötte ő is az úrnőt. Elektra mosolyogva nyugtázta megjelenésüket. Kezet fogott velük is, azonban mosolya mögött zavartság rejtőzött: emlékezett rájuk, az arcukra, a történetükre, de a nevüket nem tudta felidézni; nem tudta elmondani az összes őrző nevét, így hát a találkozás után, amíg amazok köszöntötték őt, ő magában egyre mantrázta: Schagall – levegő, Hirom – víz, Ragon – sziklák, Jenina – föld… Újra és újra elmondta magában, mígnem kellemetlen csönd támadt. Ez a csönd neki is feltűnt.
  - Tudtommal a custosok hatan vannak. – Hangja bezengte a teret.
  - Nem volt elég, ha négyen elmondták ugyan azt? – A makacs hang furcsa, kihívó éllel csendült, s bár páran felháborodtak, a tömeg java része csak mosolyogva csóválta a fejét. Egy ruganyos léptű fiatal férfi bukkant fel, minden mozdulatában egy csipetnyi nemtörődömséggel, s bohócként, hogy orra majdnem a földet seperte, meghajolt az úrnő előtt, egyik kezét mellkasához húzva, másikat kitartva a levegőbe.
  - Ó, úrnő, fogadunk hát ismét köztünk, és reméljük, még sokszor elmondhatjuk ugyanezt magunkról, hiszen úgyis örökké élünk. Kérjük, vesd ezentúl is figyelő tekinteted porszemnyi voltunkra, s ne hagyd, hogy néped a pusztulás martalékává legyen! – Akik eddig felháborodottan morogtak, most elkuncogták magukat, ahogy felismerték az alakot.
  - Chesario! Mégis mit képzelsz magadról?! – tajtékzott Jenina.
  - Chesario?! – Az úrnő nem akarta kimondani hangosan, mégis elcsodálkozott a néven. Sosem hallotta még, a férfi viszont rettenetesen ismerős volt számára. Most is, ahogy arcán pajkos mosoly terült szét, és szemében huncut fény villant, az úrnő biztosra vette, hogy ismeri.
  - Ja, én lennék Chesario! Remélem, hallotta mindenki, mert az özönvíz óta anyámon kívül senki sem hív így. Most komolyan, tegye fel a kezét, aki így ismer! – Kezek százai lendültek a magasba. A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Most komolyan?! Ez esetben felejtsétek el gyorsan!
  - Miért – kérdezett közbe az úrnő – mégis hogy kéne szólítanunk téged, ha nem a neveden?
  A fiatal férfi megrántotta a vállát, tekintete pedig győzedelmesen villant, ahogy észrevette, az úrnőnek fogalma sincs, ki is ő igazán.
  - Arra az esetre, ha elfelejtetted volna, ó, drága úrnőm, tedd azt, amit anyámon kívül mindenki tesz: szólíts csak Chizzynek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 32
Regisztrált: 1
Kereső robot: 39
Összes: 72
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1227 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz