Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Berdea hercege

, 244 olvasás, lonelywanderer , 0 hozzászólás

Ezerszín

Unottan bámultam kifelé az ablakon, miközben Nelly a mellettem lévő székből éppen papírgalacsin támadást hajtott végre gyanútlan áldozatain. A vonat gyorsan száguldott át a mesébe illő tájon, a nap sugarai lágyan melengették arcomat. Fáradtan dőltem hátra, és tizedszerre is elátkoztam a szüleimet, amiért elküldtek erre a kirándulásra. Engem valahogy nem hozott lázba a divattervezés, és a gondolat, hogy öt napot azzal fogunk tölteni, hogy végigjárjuk az összes boltot, és megtanuljuk a varrás művészetét sokat elvett így sem éppen felhőtlennek mondható jókedvemből. Ellenben velem, az osztálytársaim már alig győzték kivárni, hogy végre odaérjünk. Még csak két órája tartott az út, de én úgy éreztem, mintha már egy fél örökkévalóság óta ülnék a járműben.
- Annabell, minden rendben van? - Hajolt az arcomba barátnőm, mikor befejezte a szórakozást. - Sápadtnak látszol.
- Persze, nincs semmi baj. - Villantottam fel egy hamis mosolyt, majd keresztbe font karral az előttem helyet foglaló szék háttámláját kezdtem el bámulni.
- Figyelj, úgy örülök, hogy te is eljöttél velem. - Vigyorgott rám. Felkapta az ülése melletti hátizsákot, és hosszas kotorászás után előbányászott belőle egy üveget. Lecsavarta a kupakot, majd nagyot kortyolt a hűsítő folyadékból.
- Hát még én. - Morogtam bosszúsan az orrom alatt, de szerencsémre senki sem hallotta meg. Nagy nehezen álló helyzetbe tornásztam magam, és már indultam volna a mosdóba, mikor fémcsikorgás ütötte meg a fülem, s a következő pillanatban hanyatt vágódtam. Fájó fejem tapogatva hallottam meg az első sikítást. A vonat lassított, így volt időm feltápászkodni, és körülnézni. Legtöbben az ablakokon kémleltek ki, nem tudtam elképzelni mit nézhetnek.
- Mindenki menjen a helyére. - Bukkant fel az ajtóban Mr. Brauna, a kísérőnk. Manapság nehéz elképzelni, hogy egy férfit ennyire érdekeljenek a ruhák, de az is igaz, hogy a technikatanárunk nem is volt átlagos. Vörös haja a szemébe hullott, ahogy végigmért minket, miközben mi a kérését teljesítettük.
- Eddig tudtunk jönni. - Magyarázta, de hangjában idegesség bujkált, ami úgy látszik, csak nekem tűnt fel. Zavartan vakarta meg a tarkóját, és simította végig kék felsőjét. - Fogjátok meg a bőröndötöket, innen gyalog megyünk. Negyed óra és ott is vagyunk.
Értetlenkedve vettem fel a táskámat, önkéntelenül is a nyakamhoz nyúltam, és rémülten konstatáltam, hogy eltűnt a medálom.
- Siessetek, gyerünk! - Terelte lefelé a diákokat, akik vidáman csacsogva szálltak le a vonatról.
- Muszáj megtalálnom. - Guggoltam le és kezdtem tanulmányozni a padlót, hátha elszakadt mikor elestem, de nem volt szerencsém. Egyre jobban erőt vett rajtam a kétségbeesés. Nem akartam itt maradni, de a nyaklánc volt az egyetlen emlékem a bátyámtól. Tavaly, a tizenhatodik születésnapomra kaptam tőle, egy nappal azelőtt, hogy rejtélyes módon eltűnt. Soha nem voltunk elválaszthatatlan testvérek, de így utólag rájöttem, hogy igenis fontos volt nekem, és én is neki, még ha ezt nem is mutatta ki. Gyors ötlettől vezérelve átkutattam a zsebeimet, és megkönnyebbülésemre megtaláltam a szív alakú, zöld színű láncot. Fellélegeztem, és már követtem volna a többieket, mikor a szerelvény megindult. Odarohantam az ajtóhoz, rángattam a kilincset, de bezárták.
- Mindenki elment? - Hallottam meg a szomszéd vagonból. Érces férfihang volt, gazdája minden bizonnyal jól megtermett, tagbaszakadt ember lehetett. - Josh gondoskodott arról, hogy egyedül legyünk?
Josh volt Mr. Brauna keresztneve!
- Igen, most már nyugodtan elvihetjük a gépet a főhadiszállásra, senki sem akadályozhat meg minket.
- Hova rejtetted?
- A legutolsó szerelvényben van, letakartam egy ronggyal, nehogy ezek a pimasz kölykök kárt tegyenek benne. Ha minden jól megy, egy hét és miénk lesz a hatalom. - Nevetett fel hisztérikusan, mitől nekem a szőr is felállt a hátamon. - A gond csak az, hogy kétszáz évente töltődik újra, szóval több ilyen esélyünk nem lesz. Nem engedhetjük meg magunknak a múlt évi hibát, hiszen csak három készülék létezik.
- De kár, hogy nincs nálunk az összes. - Sóhajtott fel partnere csalódottan.
Visszafojtott lélegzettel vártam, míg a két ismeretlen hangja el nem veszett a motor zúgásában. Egész testemben remegtem, izzadságcseppek futottak végig a gerincemen. El kellett tűnnöm innen! Jobb ötletem nem lévén elhatároztam, hogy megnézem a szerkezetet, amiről az idegenek beszéltek. Próbáltam minél halkabban eljutni a célig, és szerencsére ez sikerül is, ha nem számítom bele azt, mikor orra buktam a cipőmben. Óvatosan húztam le a lepedőt a masináról, hisz nem tudtam, mire képes. Kisebb volt, mint gondoltam, leginkább egy órára hasonlított. Mutatói nagyon gyorsan forogtak körbe, miközben pityegett. Az egyik rajta lévő gomb pirosról zöldre változott, én pedig engedve kíváncsiságomnak hozzáértem. Világítani kezdett, azt hittem, a fény kiégeti a szememet. Perzselő fájdalom járt végig, felüvöltöttem, aztán elsötétült a világ.

***

Sajgott a fejem, keserű ízt éreztem a számban. Nagy nehezen résnyire nyitottam a szemem, és döbbenten láttam, hogy egy erdőben fekszem. Az avar ropogott alattam, ahogy nyögdécselve felültem, táskám mellettem hevert a földön, egyik pántja megperzselődött. Kezemet kis piros hólyagok borították, a látásom elhomályosult. Felálltam, ám a következő pillanatban megszédültem, így megint a talajon kötöttem ki. Elég szánalmas látványt nyújthattam, ám ez ebben a pillanatban cseppet sem érdekelt. Közeledő léptek zaja vegyült ziháló légzésemébe, egy arc nyomakodott a látóterembe. Ha nem lettem volna ilyen kába, minden bizonnyal halálra rémülök a jövevény fél arcát takaró fémmaszktól, vagy a kezén lévő hatalmas pengéktől. Fején macskafülek foglaltak helyet, és járása is éppolyan ruganyos volt, mint az említett állaté.
- Mit keresel itt? - Kérdezte cseppet sem kedvesen mellém guggolva. - Ha nem tudnád ez a terület a Bihotzák tulajdonához tartozik.
Ha lett volna erőm, most jól megmondtam volna neki a magamét, de így csak egy halvány "sajnálom" tellett ki tőlem. Félő volt, hogy megint elvesztem az eszméletem, ezért mozogni próbáltam, hogy elűzzem a jótékony ködöt.
- Maradj nyugton! - Parancsolta, majd szertefoszlott a levegőben. Felocsúdni sem volt időm, újból megjelent egy pohárral a kezében. - Idd meg! - Tartotta elém, ám én tagadóan megráztam a fejem.
Ki tudja, mi van benne, az is lehet, hogy méreg.
Dühösen emelte fel az állam, és bármennyire is ellenkeztem belém erőltette a folyadékot. Kellemes bizsergést éreztem, sebeim begyógyultak. Meglepetten mustráltam magam, nem értettem, hogy lehet ez.
- Ki vagy te? Miért segítettél? - Néztem bele smaragdzöld szemébe, és kihagyott a szívem egy ütemet. Féltem tőle.
- Nem tartozom magyarázattal. - Fordított hátat, és én döbbenten vettem észre, hogy még farka is van. - Tíz percet kapsz, hogy eltűnj innen, különben hívatom az őrséget. - Vált köddé. Vállamra kaptam a hátizsákom és magamban merengve indultam el. A rengeteg egyre ritkább lett, ahogy kifelé meneteltem. Mikor kiléptem egy facsoport mögül földbe gyökerezett a lábam. Repülő kocsik száguldottak a levegőben, de az autókat nem emberek, hanem különös lények vezették. Az egy métert sem érték el, óriási szemük volt, szőrük a szivárvány összes színében pompázott. A földön különféle robotok dolgoztak, épületeket építettek, és ami a legmeglepőbb az az, hogy az itt élők buborékokban laktak, amik különböző magasságokban lebegtek. Tátott szájjal bámultam, amíg valami őrült majdnem el nem gázolt. Egy kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy mindenki abbahagyja, amit csinál és meghajol. Épp meg akartam kérdezni, hogy miért, mikor egy otromba nagy szárnyas madár húzott el pár centire az arcom előtt. Sikkantva ugrottam hátra, így neki ütköztem valakinek. Zakatoló szívvel fordultam meg, és a meglepetéstől majdnem hanyatt estem.
- Annabell! - Kiáltotta a királyi öltözetben pompázó személy, s egyből ölelő karok közt találtam magam. A fiatal barna haja a vállára hullott, kék szeme vidáman csillogott, ahogy végigmért. Ujjain gyűrűk csillogtak, ám jobb lába furcsa mód fémből állt. - Leharapta egy rijai. - Adott magyarázatot, a hiányzó testrészéről, mikor észrevette, hogy mustrálom.
- Ryan. – Suttogtam. - Hogy kerülsz te ide? - Toltam el magamtól vigyorgó bátyámat, aki mit sem törődve értetlenkedő pillantásommal, belém karolt és maga után húzott.
- Menjünk, nálam mindent elmesélek. Úgy örülök, hogy megint látlak. Sok mindenről be kell számolnom neked.
Egész úton be nem állt a szája, de ami rosszul esett az az volt, hogy egyszer sem kérdezte meg mi van a szüleinkkel. Óriási, húszméteres ezüst kapu előtt álltunk meg. Testvérem közelebb ment hozzá, mire az ajtó sípolt egyet és kinyílt. Hatalmas buborék lebegett tőlünk vagy egy méterre, a napsugarak megtörtek felszínén. Mozgólépcső nyúlt ki belőle, ráléptünk, s egy perccel később már a belsejében voltunk. Belülről háznak nézett ki, a szobák hatalmasak voltak, és ennyi drágakövet még életemben nem láttam. A padlót szőnyeg borította, különféle, számomra ismeretlen készülékek sorakoztak a fal mellett.
- Vágjunk bele. - Dobta le magát a rokonom egy bőrfotelre, amiből két kar bújt elő és kezdte masszírozni a fejét. Elővett egy könyvet a zsebéből és átnyújtotta. - Ezt nemrég találtam, szerintem érdekelni fog.
Már nekiálltam volna tanulmányozni, mikor új alak tűnt fel. A bátyám egyből térdre vetette magát, homlokát a földhöz szorította.
- Kelj fel! - Parancsolta az idegen, mire megborzongtam. - És mondd meg a szolgádnak, hogy több tiszteletet várok el tőle. - Fordult felém. Nyeltem egy nagyot, ahogy a maszkos fiú végigmért.
- Annabell, bemutatom Kevint, Berdea hercegét. Ő a neves Bihotza klán vezetőjének egyetlen fia. - Mutatta be a jövevényt felállva.
A smaragdzöld szemek hidegen meredtek rám, minek következtében ökölbe szorult a kezem. Tudtam, hogy emlékszik rám az erdőből, így csak meghajoltam.
- Beszédem van veled. - Jelentette ki fagyos hangon, mire Ryan összerezzent.
- Igenis. Hagyj magunkra, kérlek. - Szólt oda nekem, ám én csak akkor mozdultam meg, mikor egy penge vágódott mellém a falba, és megláttam a trónörökös kegyetlen arcvonásait. Kisprinteltem a szobából, de nem jutottam messzire, a kíváncsiságom a felszínre tört, ezért visszasettenkedtem, és abban reménykedtem, hogy nem vesznek észre.
- Ma reggel jelentették, hogy megszökött egy gyermek a Kamrából. Mi a mentséged erre? - Kezdte a látogató. - Tudod jól, hogy meg kell szabadulnunk az alsóbbrendű faj összes egyedétől.
- Sajnálom uram, azonnal összeállítok egy nyomkereső alakulatot, még nem juthatott messzire.
- Ne okozz csalódást, annak a féregnek pusztulnia kell. Mennyi ellenálló maradt még?
- Már csak egy kis csapat van szabadlábon, a Vörös-erdő nyugati részén táboroznak. A gond az, hogy a katonáink nem léphetnek be oda, ugyanis mint Felséged is tudja, az az emberek területe. A Pajzs védi őket, amíg az meg nem szűnik, nincs esélyünk.
- Hogy lehet az, hogy téged tartanak a legnagyobb tudósnak egész Etxeán, de nem vagy képes megszüntetni? - A hangja egyre dühösebben csengett, attól féltem, a végén még megöli a bátyámat.
- Azt még maga Konrad készítette, én őhozzá képest senki sem vagyok. - Jött a szerény válasz. Ruhasusogás töltötte meg a termet, ajtó csapódott, majd minden elcsendesült. Erőt vettem magamon és kiléptem a takarásból.
- Nem tudtad, hogy a hallgatózás nem szép dolog? - Pillantott rám Ryan.
- Mi történt veled? - Engedtem el fülem mellett a kérdést. Keresztbe font karral nekidőltem a falnak, onnan méregettem.
- A születésnapod utáni napon pár barátommal elmentünk a Tudományok Múzeumába egy kiállításra. - Az egyik elhagyatott részlegen találtam egy ajtót, és amilyen kíváncsi vagyok, gondolhatod, hogy nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg, mi van ott. Furcsa szerkezetet találtam letakarva az egyik sarokban. Meg akartam tudni, mire képes, ezért hozzáértem, de már te is tisztában vagy azzal mi történt utána, nem igaz? - Mosolygott szomorúan.
Biccentettem egy kicsit, mire folytatta.
- Szerencsétlenségemre pont a királyi család asztalán kötöttem ki, miközben vacsoráztak. Ez súlyos bűnnek minősült, ezért meg kellett küzdenem egy rijaival. Az egy óriási génmódosított állat. - Magyarázta, mikor látta, hogy nem értem. - Te leginkább egy tigrishez hasonlítanád a csíkjai miatt. Megöltem, de a győzelmem ára a lábam volt. Ezután kineveztek a hadsereg vezetőjének, ami igen magas rangnak számít itt, szép házat kaptam, és az óta itt élek.
- És mi a hadvezér feladata?
Csönd.
- Az emberek kiirtása.
Felkaptam a fejem, de kerülte a tekintetem. Hányinger tört rám, azt hittem menten összeesem.
- Nem lehet igaz. - Haraptam be alsó ajkam. - Hogy ölheted meg a saját társaidat?
- Nézd. - Kezdte kimérten. - Ha nem teszem, engem is kivégeznek. Nem tudják, hogy ember vagyok, és nekem ez így meg is felel. Ha bárki kérdezné, te a rokonom vagy, ugyanúgy egy álmodó, mint én. Ez azt jelenti, hogy tízévente megálmodsz valami nagy jelentőségű dolgot, ami eldönti az itt élők sorsát. Mi a baj? - Ráncolta a homlokát, mikor szememből kibuggyantak az első könnycseppek.
- Hogy lehetsz képes képes ilyen érzéketlenül beszélni erről az egészről? Gyilkos vagy! - Ordítottam elrohanva mellette, s mire észbe kaphatott volna én már kinn jártam a szabadban. Futottam, ahogy a lábam bírta, csak az zakatolt az agyamban, hogy minél messzebb kerüljek tőle. A tudat, hogy a testvérem mivé vált, úgy marta a szívem, hogy azt hittem belehalok. Hogy tehette ezt? Térdre roskadtam és üvöltöttem, ahogy csak kifért a torkomon, de a fájdalom nem csillapodott. Ültem egyedül a földön és meredtem a semmibe. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de mire feleszméltem már besötétedett.
- Ha itt maradsz meg fogsz fagyni.
Felismertem a hangszínt, dühösen fordultam meg, majd álltam fel még mindig őt nézve. Kevin sötéten méregetett, mögötte őrök sorakoztak, közöttük egy kislány halálsápadt arca bukkant fel.
- Miért gyűlölöd így az embereket?
- Nincs olyan tulajdonságuk, amiért megérdemelnék, hogy éljenek. - Hangja csak úgy csöpögött a gúnytól és a megvetéstől. - Nem olyan gyorsak, mint a klánom tagjai, nem olyan erősek, mint a robotok és nem olyan jó a látásuk és szaglásuk, mint a többi itt élő fajnak. Be kell ismerned jelentéktelenek.
Nem volt időm visszavágni, mivel felbukkant Ryan és a csapattal együtt elment. Egy ideig még tébláboltam, de egy érzés hatalmába kerített, s minél jobban próbáltam elnyomni, annál erősebb lett. Megtorpantam.
- Nem! - Ráztam meg a fejem határozottan. - Nem fogom hagyni, hogy végezzenek vele!
Utánuk osontam, figyelve arra, hogy mindig széliránnyal ellentétesen haladjak, nehogy megérezzék az illatom. Vastag falú erődítményhez értünk, hatalmas ablakai úgy tátongtak, mint az éhes szájak, mik csak az áldozataikra várnak, és azok soha nem láthatják újra a napfényt. A menet megállt egy híd előtt, kikötötték a gyermeket egy fához és bementek az épületbe. Nem tétováztam, odasettenkedtem hozzá. Ijedt arccal, félelemtől reszketve próbált meg elhúzódni a közelemből.
- Nyugodj meg, segíteni akarok. - Rángattam a kötelet, de mikor nem szakadt el, inkább a csomó felé irányítottam a tekintetem. Nagy nehezen kibogoztam, bár nagyon sok erőmet elvette és sajgott tőle az ujjam is. Kézen fogtam, és gyorsan leléptünk, mielőtt még észrevehette volna valaki, hogy mi történt.
- Hogy hívnak? - Meredt rám nagy szemekkel, miközben egyre beljebb hatoltunk a rengetegben, magunk mögött hagyva a Kamrát.
- Annabell vagyok. - Mosolyogtam rá melegen.
- Irina. - Mutatkozott be ő is. - Hova megyünk? - Tudakolta már egy kicsivel bátrabban.
- A Vörös-erdő nyugati részéhez. - Feleltem egy kis gondolkodás után. - Ott biztonságban leszel. Csak az a gond, hogy nem tudom, az merre van. – Álltam meg.
- Én igen! - Kiáltotta vidáman. - Majd vezetlek.
Tovább meneteltünk az éjszakában, egy idő után viszont már jártányi erőm sem maradt. Mit mondhatnék, sosem volt jó az állóképességem.
- Már majdnem ott vagyunk. - Rángatta meg a pólóm szélét Irina. - Utálom, hogy ilyen közel van a menedék a Bihotza klán területéhez.
- Akkor Konrad miért itt emelte fel a Pajzsot?
- Szerette volna szemmel tartani az ellenséget, vagyis hát a legenda így szól. - Világosított fel.
Megreccsent egy faág, lélegzetvisszafojtva, dermedten torpantunk meg. Halk morgás szűrődött ki a bokrok mögül, lila szempár figyelte tetteinket. Hatalmas állat vált ki a sötétből, éjfekete bundáját vörös csíkok tarkították, homlokából három, narancssárga szarv meredt az ég felé. Karmai felszántották a fák kérgét, nyelvét apró, éles szegecsek borították.
- Egy rijai. - Suttogta útitársam halálra váltan. - Végünk van.
A lény beleszimatolt a levegőbe, vetett ránk egy utolsó pillantást, és amilyen gyorsan jött, úgy is távozott. A következő pillanatban egy nyílvessző fúródott a vállamba, felkiáltottam a kíntól, egyből odakaptam. Árnyak keringtek körülöttünk, végül az egyik kivált a többiek közül és Irina felé vette az irányt. A kislány először hátrált pár lépést, majd boldogan, tárt karokkal futott oda az ismeretlenhez.
- Papa! - kiáltotta boldogan. - Annyira örülök neked.
A meghitt pillanatot csak az én elfojtott nyögésem törte meg. A sebem nagyon vérzett, egyre gyengébbnek éreztem magam, térdre rogytam.
- Annabell! - Irina kétségbeesett tekintete volt az utolsó, amit láttam, aztán magába szippantott az örvénylő sötétség.

***

Forróság vett körül, melegem volt. Óvatosan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Kis fakunyhóban lehettem, a berendezés elég szegényes volt. Egy asztal állt az ágyam mellett, rajta egy pohár vízzel. Kintről nevetést és beszélgetést hallottam, de senki nem jött be megnézni, hogy vagyok. Ülő helyzetbe tornásztam magam, vállamba azonnal fájdalom nyilallt. Felszisszentem a kellemetlen érzésre, majd előbányásztam a zsebemből azt a kis könyvet, amit még Ryan adott nekem. Ez megfelelő pillanatnak tűnt arra, hogy megtudjam, miről szól. Fellapoztam és olvasni kezdtem: Messze innen egy távoli galaxisból származom, a bolygóm neve Föld. Szegény emberek fiaként születtem egy kisvárosban, ám hamarosan, még hét éves korom előtt megmutatkozott tehetségem. Híres feltalálóvá cseperedtem, a legnevesebb iskolákat jártam végig. Bekerültem egy szigorúan titkos intézménybe, ahol a teleportálással foglalkoztak. Ott ismertem meg az én gyönyörű feleségemet, akivel nemsokára össze is házasodtunk. Boldogan éltünk, szerettük a munkánkat, ám egy nap tragédia történt. Két gépet a háromból, amiken dolgoztunk elloptak. Nagy nehézségek árán megtaláltuk az elkövetőt, ám a szerkezetek nem kerültek elő. Akkor döntöttünk úgy, hogy nem engedhetjük át az utolsó birtokunkban lévő készüléket. Telepakoltunk egy űrhajót élelemmel, takarókkal, mindennel, ami az életben maradáshoz szükséges, és elindultunk keresni egy helyet, ahol elrejthetjük a masinát. Volt egy négyéves kisfiam, akit nem hozhattam magammal, ám valahogy felszökött a járműre, és én ezt csak akkor vettem észre, mikor átmentem egy paplanért a mentőkamrába. Míg vele voltam elfoglalva, nem figyeltem merre megyünk. Az én hibám volt az egész katasztrófa. Beszippantott minket egy féreglyuk, ám mielőtt meghallhattunk volna, a kütyü elteleportált minket. Csakhogy azon a napon a fiam megváltozott, nem volt önmaga többé. Utazott velünk egy macska is, és a génjeik valahogyan összekeveredtek. Az állat nem élte túl, Chris viszont igen. Egy idegen világban találtuk magunkat, ahol az ember üldözött volt, ahol úgy vadászták őket, mint a vadakat. Nekiálltunk felépíteni egy helyet, ahol nem kellett attól tartanunk, hogy megölnek. Így született meg a Pajzs, ahol mindenki új életre lelhetett, ahol az álmok valóra váltak. Boldog voltam. Egészen addig, míg el nem rabolták a nejem, és választás elé nem állítottak. Visszakaphatom őt, cserébe a fiamat kérik. Szörnyű volt az érzés, ami akkor rám tört, de tudtam, hogy nem lennének képesek bántani a gyermekem, hiszen ő már nem számított embernek. Belementem. Akkor, azon a napon meghalt bennem valami. Nem tudtam örülni semminek, lassan kialudt bennem a tűz, ami hajtott. Bár biztos voltam benne, hogy az ő leszármazottjai fognak uralkodni az elkövetkezendő időkben, a hiányát még most is érzem. A halálos ágyamban fekve írom ezt a könyvet, hogy az, aki megtalálja, soha ne feledje el a férfi történetét, aki százakat mentett meg, de cserébe le kellett mondania a legfontosabb kincséről. Fogy az erőm, de tudom, az áldozatom nem lesz hiába való. Nemsokára születik egy új világ, ahol nem lesz harc és háború. Most, hogy ezt már tudom, boldogan távozom az élők sorából.
Konrad Leokén 1899-1934
- Hát, az utolsó reményed nem teljesült. - Mormoltam az orrom alatt. - Forognál a sírodban, ha látnád, mi folyik itt.
- Felébredtél? - Közeledett felém egy öregasszony, hajában furcsa virággal. - Hogy érzed magad?
- Egész jól, köszönöm. - Feleltem udvariasan. - Hol van Irina?
A nő arca rándult egyet, majd újra betakargatott.
- Pihenned kell. - Nem nézett a szemembe, de kifelé menet hallottam, ahogy szipog.
Értetlenül meredtem magam elé, majd felkeltem és kidülöngéltem az épületből. Mindenfelé emberek dolgoztak, fát vágtak és főztek, s ahogy méregettem őket, megláttam azt a férfit, aki meglőtt. Éppen a ruháját vette le, kockás hasán hatalmas vágás húzódott végig. Látszott rajta, hogy észrevett, de nem szólt semmit, úgy tett, mintha ott sem lennék. Dühösen léptem elé, nem értettem, miért ilyen ellenséges velem. Már kérdőre akartam vonni, mikor egy idegen bukkant fel.
- Mit üzent Kevin? - Ragadta vállon a fiatalt.
- Ha vissza akarjuk kapni Irinát - Fogott bele idegesen szőke haját csavargatva a küldönc -, akkor át kell adnunk a Pajzs központi magját.
- Mi folyik itt? - Hápogtam halálsápadtan.
- Mikor tegnap a tábor felé tartottunk a katonák ránk találtak. A lányom elmenekülhetett volna, de ő helyette téged mentett. Az volt a kérése, hogy hozzunk ide, és gyógyítsunk meg. Ha te nem vagy, nem fogták volna el. - Az utolsó mondatod már szinte sziszegte a sebhelyes ember.
- Na de Elián! - Rótta meg az egyik nő. - Ne felejtsd el, ha nincs ez a fiatal, akkora gyermeked annyi ideig sem lehetett volna szabad, mint így.
- Mi lesz vele, ha nem teljesítitek a kérést? - Kapkodtam a fejem oda-vissza.
- Így is-úgyis megölik. Nem tehetünk érte semmit.
- Márpedig én nem hagyom magára! - Bokszoltam bele a levegőbe. - Ha igaz amit mondtok, tartozok neki ennyivel!
- Hát nem érted? A Herceg ellen nincs esélyed, te csak egy szánalmas ember vagy, úgy, mint mi!
- Miért szégyellitek ennyire azt, akik vagyunk? - Szörnyülködtem. - Semmivel sem többek nálunk.
- Annabell! - Sodort egy kiáltást felém a szél. A hang irányába fordulva megláttam Ryant, ahogy bőszen integetett nekem. Odafutottam hozzá, de megtartottam a tisztes távolságot.
- Kevin beszélni akar veled.
- Rendben. - Szólaltam meg kis hezitálás után. – Induljunk. - Visszapillantottam, majd követtem, egyre távolodva a biztonságot nyújtó helytől.
- Tudod, ekkora marhaságot, még életedben nem csináltál. - jelentette ki kis idő után Ryan.
- Ezt éppen egy gyilkos mondja, aki százakat ölt meg?
- Kérj bocsánatot tőle, amiért megszöktetted azt a lányt, és akkor megbocsát. Kedvel téged. - Kérlelt a bátyám könyörgő szemekkel. - Ha nem így lenne, nem mentett volna meg, mikor találkoztatok.
- Csakhogy előkerültél. - Vonta el a figyelmem róla Kevin. - Nem akarsz mondani nekem valamit?
Az előttem trónoló fiútól még most is kirázott a hideg, kezén a pengék vakítóan ragyogtak a napfényben. Fekete ruhája testére tapadt, fejét oldalra billentette.
- De igen. - Mély levegőt vettem, hiszen tudtam, innen már nincs, visszaút. - Engedd el Irinát! - Szemem sarkából láttam, ahogy a testvérem elsápad, majd a földet kezdi el fixírozni.
- Miért érdekel ennyire annak a féregnek a sorsa? - Tudakolta őszinte érdeklődéssel Kevin.
- Ne nevezd így! - Csattantam fel. Bár féltem, a dühöm erősebbnek bizonyult. - Az emberek sokkal többre képesek, mint hinnéd. Lehet, hogy nem vagyunk olyan erősek, gyorsak, vagy okosak, mint ti, de kiállunk egymásért, vannak érzéseink, amiket senki sem vehet el tőlünk. Képesek vagyunk álmodni, és az akaraterőnk messze lehagyja a tiéteket. Mit érnek azok a tulajdonságok, amiket régebben mondtál, ha nem tudsz küzdeni másokért?
- Ryan. Öld meg! - Parancsolta kis idő múlva, mire összerezzentem, majd hátrálni kezdtem a felém közeledő elől.
- Képes lennél végezni velem? - Már egész testemben remegtem, félő volt, hogy összeesem.
- Ez így nem tisztességes. - Fordult Ryan a Herceg felé.
- Igazad van. - Mosolyodott el kegyetlenül a trónörökös. - Adjatok mindkettőnek egy kardot, küzdjenek meg életre-halálra.
Kezembe nyomtak egy pengét, és akkor rájöttem, hogy nincs esélyem. Nem tudom használni a fegyvert, és nem tudok megölni egy embert. Főleg őt nem. Remegve nyeltem egyet, választanom kellett. Irina vagy Ryan.
- Engedd, el a lányt! - Próbáltam belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba. - Cserébe fogj el engem.
- Hízelgő ajánlat, de nem. Most meglátjuk, mennyi idő kell ahhoz, hogy az életedért könyörögve fetrengj a porban. - Nyalta meg a száját a macskafiú.
Testvérem nekiindult, és csak egy hajszálon múlt, hogy ki tudtam térni előle. Hárítottam a csapásokat, de olyan erősen sújtott le minden egyes alkalommal, hogy két perc sem telt bele és már patakokban folyt rólam a veríték. Egyre fogyott az erőm, a vállam piszkosul sajgott a megerőltetéstől. Még egy ütés, és a kard kirepült a kezemből. Megsemmisülten estem össze, sápadtan néztem a fel az előttem álló győztesre.
- Vesztettél! - Ahogy a hideg penge hozzáért a nyakamhoz összerezzentem. Nem mertem megmozdulni, csak abban reménykedtem, hogy rám való tekintettel gyorsan veszi el az életem.
- Látod? - Csóválta meg lesajnálóan a fejét a Herceg. - Még egy embert sem tudsz megölni. Hiába szónokoltál az előbb a kitartásról és a hűségről, nem ért semmit. Ráadásul, amit még jobban élvezek, az a tudat, hogy ezek után a saját testvéred küld át a másvilágra. - Ám az említett meg sem mozdult. - Mire vársz? - Kevin összeszűkült szemmel nézett minket. - Megtagadod a parancsot?
- Igen. - Fordult szembe vele a bátyám.
A trónörökös lassan elindult felénk, szemébe különös láng gyúlt, majd lesújtott. Ryan félrelökött az útból, így őt találta el a csapás. Felüvöltött a fájdalomtól, ahogy felszakadt a hús a kezén. Ellentámadást indított, de nem sikerült közel férkőznie ellenfeléhez, és tudtam, hogy fél kézzel lehetetlen, hogy legyőzze a Kevint.
- Annabell, rohanj! - Ordította nekem. - Menj a Pajzs védelmébe! – A következő pillanatban a földön landolt, felvágott mellkassal. Kevin maszkja pirosra változott, testvérem teste pedig megvonaglott a kíntól. Fájdalmas hörgései szívemig hatoltak, nem voltam képes magára hagyni.
- Ne! - Vetődtem rá a haldoklóra, mikor a trónörökös végezni akart vele. - Könyörgöm, ne! - Zokogtam.
Egy kéz ragadta meg a vállam és rántott fel, s szemben találtam magam a legkegyetlenebb lénnyel, akit valaha ismertem.
- Úgy gondolod, hogy nincsenek érzéseim? - Suttogta smaragdzöld szemével engem mustrálva. - Pedig vannak. Egyre közelebb hajolt, végül száját az enyémre tapasztotta. Dermedten álltam még akkor is, mikor elváltak ajkaink.
- Gyógyítsátok meg a hadvezért. - Adta ki az utasítást, még mindig engem tartva. - És engedjetek el mindenkit!
- Miért?- Néztem rá könnyes szemmel, míg a bátyámat elkezdték gyógyítani.
- Ahogy így elnéztelek, lehet, hogy van valami abban, amit mondtál. Ebben az öt percben többet vitatkoztatok azon, hogy ki haljon meg kiért, mint amennyit én hallottam egész eddigi életemben. Mindent megtettetek volna egymásért, és nem adtátok fel. Már az első találkozásunkkor tudtam, hogy van benned valami különleges. Úgy látszik, mégis csak van olyan tulajdonságotok, amiért érdemes, hogy éljetek. Az önfeláldozás és a tiszta szeretet, ami minden megpróbáltatást legyőz. Ez az, amiben különböztök a többi fajtól. Meg, mert a könyörgésedtől megsajdult a szívem. Mostantól az emberek is tagjai társadalmunknak. – Fejezte be komoran.
Belenyomott a kezembe egy óraszerű eszközt, odaterelt a bátyámhoz, aki újra egyben volt, megnyomott egy gombot, s hátralépett. Arcán eddig soha nem látott érzelmek tükröződtek. Szeretet, boldogság, öröm. Ugyanakkor a másodperc törtrésze alatt átsuhant rajta a szomorúság is, s fájdalmasan elmosolyodott. Egyre halványult a világ, és rájöttem, hogy most látom őt utoljára.
- Köszönöm. - Suttogtam, beharapott ajkakkal. - Köszönök mindent.
Belépve a házunk ajtaján apa és anya boldogan kiáltozva zártak a karjaikba, majd értesítették a rendőrséget, hogy előkerültünk. Kérdésekkel bombázták Ryant, aki magába zárkózva ült a kanapén engem nézve. Mikor látta, hogy mindjárt elsírom magam, elterelte a figyelmüket, én pedig felslisszoltam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, rádőltem az ágyra, magamhoz öleltem a párnát, és próbáltam elaludni, nem véve tudomást a mellkasomat szorító érzésről. Bármennyire is akartam nem jött össze, ezért odamentem az íróasztalomhoz, papírt és tollat vettem elő s írni kezdtem. Csak úgy tódultak belőlem a szavak, nem szabott gátat nekik semmi. Leírtam mindent, ami velem történt, a kalandokat és a fájdalmas véget is. Nem feledkeztem meg a férfiról sem, aki hősként halt meg, de egy világot veszített. Kevin pedig, a makacs, önfejű és egoista macskafiú még most is őrzi az álmaimat a sötét éjszakákban, úgy, mint egy láthatatlan fantom, a sötétség hercege. Felnézek az égre, ahol ezernyi csillag ragyog, s egy könnycsepp hull a földre. Egy emlék már csupán. Egy árny, mi az őrületbe taszít. Egy látomás, mi romba dönti az elmém. Csak látszat az egész.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Sci-fi
· Írta: lonelywanderer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 34
Jelenlévők:
 · legna
 · PiaNista


Page generated in 0.0654 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz