Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ok.

, 406 olvasás, mslucas , 6 hozzászólás

Szerelem

  Kislányom, boltba mentem, a csirkét tedd be a hűtőbe, ha kihűlt! Köszi!
    Ok, a kintibe vittem, bent tele van.
  Édesem, ne várj, későn végzek.
    Ok, szeretlek.
  Hali, reggel ne ébresszetek fel, nincs első órám! Puszi!
    Ok! Kaja a hűtőben!
  Én csak… Szeretném, ha megbocsátanál.
    Ok.


Van valami édesen keserű a dolgok törvényszerű előfordulásában, ahogy a hátborzongató érzés hatalmába kerít: de hiszen tudtam, hogy ez lesz.
  Kezdhetném akár egy rövid összefoglalóval is: próba péntekenként, előtte-utána közös buszozás, egyre több együtt töltött idő, és aztán – hogy Kosztolányit idézzem: "Valami nagyon keserű".
  Ám inkább korábbról venném fel a történet fonalát, mikor is szeles időben egy fiatal pár halkan, szomorúan, mégis boldogan búcsúzkodott…

Szeles idő volt, az emberek szorosan összehúzták maguk előtt a kabátjukat. Voltak, akik már kétrét görnyedve jártak, ahogy próbáltak szembefordulni a természet sóhajával. Az őszi levelek vadul kavarogtak valahol fent a magasban, a szárazabb részeken homok kavargott szemmagasságban. A pályaudvaron egyre többen gyűltek össze, fázósan, dideregve várták a következő vonatot. Egy kisgyermek sírva fakadt, mikor a szél egy nagyobb homokadagot fújt a szemébe, a mellette álló nő, többek szerint az anyja, bődülve adott hangot neheztelésének. Mások csak sáljukba fúrták arcukat és csendben szidták az egész világot – az emberek nyűgösek voltak, fáradtak, és fáztak. Egyik sem tett jót nekik.
  Voltak ott sokfelől. Családok, rokonok, barátok, szeretők, sokan bőrönddel, kevesebben csak egy-egy kisebb-nagyobb oldaltáskával. Lehetett látni babakocsit, de még egy ketrecbe zárt csirkét is. Lányok fúrták arcukat szerelmük ölelésébe, így vártak a vonatra.
  A szél zúgását valahol félúton finom zümmögés töltötte meg: egy fiú halkan dúdolt, miközben az ölelésében elvesző lány haját simogatta. Nem telt el sok idő, és már két zümmögés kísérte a szél dallamát: a lány homlokát a fiúénak támasztva dúdolta az ismerős dalt.
  Az elsuttogott szeretlek-et a beérkező vonat zöreje és a csikorgó fékezés teljesen elnyomta. A fiú felszállt a vonatra, a lépcsőn állva még átadott egy utolsó búcsúcsókot, és az ajtóért nyúlt.
  - Ugye várni fogsz itt rám, mikor jövök?
  - Várni foglak, édes. Mindig – suttogta halkan a lány, és zsebkendőért nyúlt.
A távolodó vonat látványa elkeserítette a lányt, s bár azt gondolta, idővel hozzászokhat majd ehhez az érzéshez, az elválás minduntalan nagyobb darabot szakított ki belőle, egyre jobban fájt, pedig a két év alatt igazán enyhülhetett volna a szenvedés.
Nagy levegőt vett, kipislogta könnyeit, és magabiztos léptekkel hazafele vette az irányt. Elvégre, a hét neki is holnap kezdődik, készülni kell, tanulni kell, valamivel el kell, hogy foglalja magát a következő négy hétre. Ez lesz az utolsó hosszú időszak, amit egyedül tölt. Teljesen egyedül.
  És ott lesz a másik is.

A szalagavatóig már csak egy hónap volt hátra, az utolsó nagy hajrá. Mivel a fiú több száz kilométerrel odébb tanult, a lánynak egy másik párt kellett választania a tánchoz.
  Mintegy szerzői megjegyzésképp szabadjon közbeszúrnom, hogy táncpartnert márpedig nagyon nehéz találni, pláne, ha keringőről van szó. A tánc érzelmekről szól, a táncba az ember beleadja szívét-lelkét, épp ezért nem mindegy, hogy mindezt kivel osztja meg. Nyilvánvalóan valaki olyannal, akit ismer, akiben megbízik.
  Ő lenne a már említett másik. Hogy miért másik? Mert a fiú szerep már foglalt.
Egyszerűen indult: próba péntekenként, csupán másfél óra. Ehhez hozzájött a buszon együtt töltött idő, a várakozás a következő járatra, ami hazafele vitte őket, s lassacskán, apránként egyre több közösen eltöltött idő – hiszen több közöset találtak egymásban, mint remélték, ami pedig jó hangulatot kölcsönzött társalgásaiknak, s ha néha volt is egy-két kihívó megjegyzésük a másik irányába, egyikőjük sem vette komolyan.
  Hogy hol kezdődött a probléma?
  Senki sem tudja igazán.
  Alig pár nappal azután, hogy a vonat elhagyta az állomást, a lány hirtelen a másik karjaiban találta magát. Apró gesztus volt csupán, egy bocsánatkérés, amiben nem volt több puszta baráti szeretetnél, mégis, talán az illata, talán a közelsége miatt, a lány egyre többet gondolt rá. Bár ez akkor fel sem tűnt neki, hirtelen hiányozni kezdett neki a másik. Azonban továbbra sem jelentett számára semmi többet, mint egy barát megnyugtató közelsége.
  A következő napokban aztán egyre többet találkoztak.
  Egyik este, mikor hazafelé tartottak a próbáról, a másiknak rossz kedve volt. Mivel a lány nem kapott választ a kérdésére, hogy miért?, szótlanul a vállára dőlt, és nem sokkal később már érezte, ahogy feje egyre erősebben nyomódik a másik vállának, s már alig várta az álmok nyugtató csendjét – ám, ahogy a másik érintését érezte az arcán, tudata hirtelen utat tört magának elméje ködében, és fejében szinte üvöltött a saját hangja: "Nem!".
  Amaz először csak az arcát simogatta, majd odabújt, a lány szíve pedig hatalmasat dobbant. Azon kapta magát, hogy elméje riadt tiltakozása alábbhagyott, átadva helyét valami sokkal kellemesebb, melegebb érzésnek. Nem tudta, örülhet-e annak, ami történik, nem tudta, adja-e jelét, hogy ő nem is alszik olyan igazán, mint azt a másik gondolná. Végül pillái csukva maradtak, és még jobban a nyakához fúrta magát. Bódító illata volt, talán ez lehetett az oka mindennek.
  Amikor a másik ajkait érezte homlokán, ismerős görcs rántotta össze a gyomrát. Ki akarta nyitni a szemét, megsimítani az arcát, és elmondani neki, hogy szereti. Nem tudja, miért, és mióta, de szereti. Akkor talán meg is csókolta volna.
  Talán.
  De kinek lett volna jó az?
  A lány így hazáig színlelt tudatlanságban a fiú vállán szendergett, míg amaz hol az arcát, hol a karját simogatta.
  Az elválás szörnyű volt – el akarta mondani neki, hogy tud róla, hogy ébren volt, hogy csak viccelt, mikor azt mondta, nem emlékszik semmire. Hogy nem akarta, hogy a busz valaha is beérjen a végállomásra.
  Napok kellettek hozzá, hogy ráébredjen bűnére, és a felismerés szörnyű volt.
  Tudta, hogy innentől már nem lesz meg kettejük közt az a felhőtlen pimaszság, ami mindeddig a kapcsolatukat jellemezte: bármit mondanak egymásnak, már nem lesz ugyanaz. Azt is tudta, hogy a fiú be fog zárkózni. Talán valami másra fogja.
  Átverve érezte magát, és épp ezért mindennél jobban tudni akarta az igazságot, tudni akarta, hogy a másik is azt érezte-e, amit ő érzett. Fejben újra és újra lejátszotta a történteket, kereste magában az érzést, ami hirtelen több lett, mint addig volt, és kereste a másikban is ugyanennek a jeleit.
  Mégis, mikor kérdőre vonta, a másik bezárkózott, a lány pedig – bár erre is készült - nem tudta kezelni a helyzetet. Leírhatatlan komorság vett rajta erőt, ugyanakkor elhatározta, egyszer, talán a következő héten, talán kicsit később, oda fog állni elé, és elmondja neki. Elmondja, hogy milyen hirtelen történt az egész, mesél az érzéseiről, őszintén, és akkor talán a másik is megosztja majd vele a történetét.
  Az elhatározás után nem sokkal azonban besiklott egy vonat a pályaudvarra. A lány szájában rossz ízzel állt a várakozó emberek között, és bár mindent elkövetett, nem tudta leplezni elkeseredését. Kedvese tudott a másikról, tudott minden egyes dolgot, ami kettejük között történt, kivéve az utolsó hónap eseményeit.
  Mikor a lány egy este suttogva, könnyek közt elmondta neki az igazságot, a fiú először csak csöndben hallgatta, a történet vége felé azonban az ő könnyei még a lányénál is keservesebbek lettek. Nagyon szerette kedvesét, és számára nem létezett olyan lehetőség, hogy a lányt más karjaiban lássa viszont. Ezt egyszer mondta el. Egyetlen egyszer, majd hosszú percekig, némán ölelésébe zárta zokogó kedvesét, és várt.
  A vonathoz vezető út fagyos volt: megérkezett a tél, a hó sűrű pelyhekben hullt alá, és ismét csak feltámadott a szél, sodorva magával mindent, amit csak bírt. A fiú a hópelyhek falán keresztül egy rózsát nyújtott a lánynak. A csók őszinte volt, melengető, ami meglepte a lányt. Valami régi-új megmozdult a lelke egy elfeledett zugában.
  Mikor a pályaudvar ismét kiürült, a lány megint csak könnyekre fakadt, azok azonban már nem a búcsúzást temették: rettegtek a rá váró, ismét egyedül töltött három hét hosszúságától.
  Tűkön ülve várta a pénteki próbát. Beszélni akart a másikkal, el akarta neki mondani, tudni akarta, hogy a másik részéről a legutóbbi mit is jelentett. Bár fejben az összes lehetőséget végigzongorázta, meglepte a kapott válasz, főleg a tálalása. A másik a végtelenségig elutasító volt vele, nem szólt, csak ha már muszáj volt, nem magyarázkodott, semmit sem mondott, ami igazán számított volna.
  Említettem, hogy korábban a mi kedves lányunk átverve érezte magát? Most ez az érzés valahogy sokkal mélyebb sebet ejtett rajta. A helyzet, ha lehet, még jobban elkeserítette. De ami ennél is rosszabb volt: hiányzott neki a másik.
  Hiányzott neki az annyira megszokott közelsége, és borzasztó volt úgy elmennie mellette folyosón, hogy csak egy halk sziát mondjon oda. A gyomra pedig minduntalan összerándult, de sosem adta fel a reményt, hogy ez el fog múlni.
  És mi lesz akkor, ha elmúlik?
  Kényszerítette magát, hogy a kedvesére gondoljon, ám terve minduntalan meghiúsult. Egyre csak a másik járt a fejében. Megpróbálta utálni őt, de nem tudta. Megértette a fiú minden egyes cselekedetét. Magában pedig minduntalan azt kívánta, hogy találjon valami kiutat, ami mindkettőjüknek jó lesz, ami egyértelművé teszi az egészet.
  Pár nappal a vonat indulása után, egy lehangoló szerda délelőtt egy apró levelet talált a matekfüzetében. Azonnal felismerte kedvese írását. A borítékban egy kis piros formátlan lap volt, egy nagyobb egész darabja; a szavak nem voltak egészek, volt, amiből csak az utolsó betű teteje hiányzott, volt ahol a szó másik fele.
  Két nappal később a szekrényében, a kabátja mellett egy rózsa és hasonló levél várta.
  Így ment ez három héten keresztül, mígnem az apró fecnik nagy egésszé álltak össze - egy szívbe zárt szerelmes verssé.
  Azonban, mikor a lány ismét a pályaudvar felé vette az irányt, feleslegesnek érezte lépteit. Úgy érezte, valaki más felé kéne lépkednie, valaki olyan felé, akinek annyira bódító az illata. Valaki olyan felé, akitől hiába kért bocsánatot, sosem bocsátott meg neki.
  Azon a hétvégén volt a bál, így a lány figyelme nagy részét a készülődés, a ruhapróbák, az időpont egyeztetések és a ruhás próbák kötötték le. Mindamellett néha, mikor volt egy lélegzetvételnyi ideje, attól kezdett félni, hogy mi lesz, ha azok ketten találkoznak. Mi lesz, ha történik valami?!
  Kedvese minden bizalmát a lányba helyezte, és csak arra kérte, ne a másikkal táncoljon egész este. A lány csak mosolyogva csóválta a fejét, - Rám se fog nézni – mondta.
  És csakugyan.
  A lány a bált kedvesével táncolta végig, és valami kellemes melegség áradt szét benne mindannyiszor, mikor a fiú mellkasára vonta őt. Emlékezett erre az érzésre, régi, kedves ismerőseként üdvözölte, és igyekezett egész lényét teleszívni vele.
  Az est elteltével a fiú elmondta a lánynak, hogy egy kicsit talán ő is eltávolodott tőle, csak ő ahelyett, hogy más lánnyal foglalkozott volna, a hétköznapoknak adta át magát.
  Két hónappal később a lány egy négyágú szerencsefát nyújtott át a fiúnak, egy apró, ötödik ággal, s a melegen sütő tavaszi napsugár boldogan táncolt arcukon. A lány kedveséhez bújt, együtt hallgatták a csendet, s szerelemről suttogott még a legkisebb porszemcse is, amit épp arra sodort egy gyenge légáramlat.
  A peronon állva is erre a pillanatra gondoltak, s ez édes mosolyt csalt mindkettejük arcára.
  A három hét ugyanolyan lassan telt, mint eddig mindig. Valami azonban megváltozott. A lány újra mosolyogni kezdett, újra a régi vidám önmaga volt, újra szerelmes volt.
  Egy nap épp emlékei közt kalandozva, mosolyogva lépkedett a lépcsőn, mikor a kanyarban a másikba ütközött. Az nem szólt semmit, csak komoran továbbment. A lány pedig visszafogta nevethetnékjét, és továbblépdelt, élvezte az ablakokon beáradó tavaszi napsugarakat, és alig várta, hogy ismét a pályaudvar felé vigyék léptei.

  Csak azt akartam, hogy tudd, nem vertelek át, nem azért tettem, amiket tettem, mert szerettelek. Te mégis bántottál. Haraptál. De tudod, mindig életem kedvenc fejezete lesz a kettőnk barátsága, még akkor is, ha olyan vége lett, amilyen. Az egyik legjobb barátom voltál. Köszönöm.
    Ok.
  Hát, akkor majd… egyszer találkozunk. Remélem.
    Ok.


Hiszen minden okkal történik, nemde?!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 0
Kereső robot: 31
Összes: 237

Page generated in 0.194 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz