Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Falak…

, 360 olvasás, barnaby , 6 hozzászólás

Sajgó lélek

Falak. Régen fehéren virítottak,
ma omlanak. Mállva vallanak
a letűnt korokról, mikor a szemérem
nem volt ciki, ha elpirult a lány
és nem volt talány, vagy kérdés:
szűz- e még, vagy nagy volt a kísértés?…
Rozsdás erekkel hálóz falat az idő teste,
zsúpfedél alatt szellemtanya honol.
Csorbult cserepek, keretbe zárt arcok
színe hagyott fényképeken karcok.
Olyan fakó itt mindig minden este…
Imakönyvekben száraz levelek,
szirmok elvesztett illattal.
Szúette székek, sánta konyhaasztal.
Valami mégis úgy marasztal…
Várom, hogy rám szóljon a csend.
Ne bámuljon csak meredten,
olyan egykedvű ez a hallgatás.
De értjük egymást jól mind a ketten…
Azt az illatot keresem, ami fogva tart.
meleg kenyér, a tisztaszoba, döngölt padló.
Súlyos ágyak, nehéz terhű dagadt dunyhák,
párnák, melyeken talán sosem háltak…
Nagyanyám huncut szeme, ezer-ránccal írt keze,
s ahogy kalácsillattal simogatott vele.
Az emlékei… mesék nagyapámról
sóhajtott nagyokat-szemeit törölgetve
és beszélt, csak mesélt… Nincs ma már egyik sem.
Sem szép mamám, sem az illatok varázsa.
Csak az itt hagyott lelke időbe zárt mása.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: barnaby
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 33
Jelenlévők:
 · PiaNista


Page generated in 0.0249 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz