Navigáció


RSS: összes ·




Novella: nézz! át, rajtam keresztül

, 382 olvasás, Gál András Andor , 3 hozzászólás

Ezerszín

Alkalmazhatatlanul szürke égre tekintve bájolódik szemem varázsa a látványtól. Teliholdban ül a múltunk megkopott kérge. Ahogy az évtizedek rakódnak rájuk gyűrűként, héjat fonva rétegesen a Hold köré. Ülnek csak, és nem csinálnak semmit. Lomhán bambulnak vissza a tükör sima felületből és elfojtott lélegzettel dühítenek az őrület határáig. Elérhetetlen. Alig kipréselhető szavak tudatják a fájdalom agóniáját, elakadt gondolatok sejtetik, hogy, egyszer volt, hol nem volt, és félbeszakított mozdulatok emlékeztetnek a jegyzőkönyvezhetetlenségére.
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt múltunk örök emléke cipelhető teherként egy láthatatlan poggyászban, az idővel lineárisan görnyedő gerincünk porózus kálcium tartalmán.

*

Soha ki nem mondott szavak grammnyi tömege, mint ezüst-lélek, lebeg a síkság felett pár centiméterrel. Délibábot mutat a November és fátyol telepszik rá, mintha nem is valóság volna. Egy fehér lepel lebeg át az ősz színein és takarja el. Ahogy a szemfényvesztő bűvészkedik a színpad monoton kopogásán, majd közreműködést kér a csaláshoz. Mert ámítás a tömeg, a súly, a sebesség, az erő, az esztétikai szépség, a vonzás, az érzés, a kölcsönhatás, a (kémiai) reakció, a cellulóz és a tinta. A proton, az elektron, a bozonok, kvarkok és leptonok, az elemek, molekulák. Csalás az anyag és csalás a látszat. Csalás a foton és csalás a Hold fénye. Csalás az ablaküveg szilícium-dioxidja. (Még csak nem is szilárd). Csalás a keret és csalás a táj. Csalás a fénykép és csalás a festmény. Nincs valóság és nincs valódi értelem. Nincs, ki elmagyarázza és nincs, ki megértse. Csak rezgés a Világ[(egyetem) és a világ(osság)]. Ahogy a szíved húrja pendül. Játszik az isten, vagy aki éppen Nincsen, lelke rajta hogyan húzza. Vibráló jövő van és reng a táj. Hullámzó éjszakák és hullámzanak a fák. Hullám a fény és az inger. Visszaverődik és egyre gyengül. Csillapszik az éj és a tenger. Beszorít és határol felül. Alul a por. Elül. Keretet ad a keretnek a Minden. Mert falak vannak és mocskos ablakok, soha meg nem értett sablonok. Keresett álmok és beteljesületlen vágyak. Gomolygó füstben szálló pernyés gázok. Köddé váltak az átalakult árnyak. Hőtani főtétel száll a tégla kémény alá, piros ruhában hozza majd elárvult adományát.
Kerek szögek és beemelt sokszögek, alakzat; egy vonással áthúzott árnyék a hullámvilág vásznán. Pontból épített pontok az átlátszóság határán. Elképzelés a sugár, átméri félszer a hang ár. Madár fiókák csipogása juthat a messziségbe. Minden a Semmiségben. Egy igazság van, a végtelen.
Felszáll a köd, a hang, a fény, az anyag, a láthatatlan. Elárvul az érzelem, az értelem, a gyermek, a nevelő. Lesz kép a képben, összemosott könny a szemben. Elmorzsolt pillanat a végtelenben. Márványtábla az örökségben. Angyal forma a friss hóesésben. Víz a vízben. Megkülönböztethetetlen cseppek egy lámpaoszlop téli melegében.
Alig kipréselt szavak a fájdalomban, sejtő gondolatok a múltban, elmúlt kézfogások, kéz a kézben. Gyermeteg törökülés az őszi holdfényben. Alatta földi semmi, fölötte a Fúzió, kérget bontva jövőt épít a múltra. Tábortűz van a barlangban, csoszogó árnyas léptek a betonban. Sózott út az ismeretlenbe. Távolságot tartanak a párhuzamos gondolatok a kirakatban: láss csodát, olvashatatlan, érinthetetlen, vitrinbe zárt porcelán. Távolságot tartanak a párhuzamos fénysugarak a világűrön át. (Napból a Holdig, át a tájon, megtörve üvegen, összeállva a szemben. Látom, hogy lesz a semmiből valami).
Látom a múltat és a jelent az őszi tájban, a jövőt az időjárás változásában. Hógömbbe zárt emlék egy elhadart tájról, ahogy a palettán kevert színek jelzik az ecset útját. Csak egy filozófiai kérdés a holdkéreg ideálja, mert minden halandó az elmúlást várja. A körmozgás a sebesség rögzített pont körüli formája, ismétlődik örökkön örökké, míg a rozsdás vetítőben álló pillanatképet tovább nem rugdossa egy hisztérikus karakter-figura. Ugrál a képben egy tipikus jellem, képekből jöjjön a következő, múljon az idő.
Meggyógyult délibáb gyűrűvé a körforgásban szilárdult. Ellopott tájkép egy falun, teraszon, kertvárosban, mit láttam és láttál. Megöregedett dió a korommal, mit vártál, mindig míg tanítottál és imádkoztál. Mi Atyánk ki vagy, ámen, mert egy az Isten. Lesütött szemmel, remegő kézzel, cigarettát gyújtok. Fekete betűk vörös márvány alapon.
Kóródi Ferenc (Balkány, 1934.12.19.- Balkány, 2013.11.02.)

Gyertyák égnek csonkig november elsején.
Bevésődött emlékek szívem belsején.
Nincsen táj, nincsen pillanat, nincsen érzés
mi jobb lenne: telihold az ablak üvegén.


Debrecen, 2013.12.15.


*(Ha valaha volt értelme, hogy a Hortobágy sivatagába manifesztálódjon a porhüvely, az, hogy értelmet adjon a jelenségnek, a délibáb, mint lebegő ezüst-lélek. Mindenszentek másnapján lebegő lepel integet az örökkévalóságba, örökkévalóságból, ahova, ahonnan, … - lehetetlen megfelelő helyragot választani -.
Kérlek mutasd, a kölcsönzött tudást a mosolyra húzódó szájadon kívül mire alkalmazzam? Kérlek mutasd, tanításod, műhelyeden kívül hol érvényesítsem? Kérlek tudasd, származásommal mit kezdjek?
Alkalmazhatatlan testem, remegő kézzel gyújtok cigarettára egy falusi teraszon.
"2013.11.01.
A gyertyák csonkig égnek, november elsején. A falusi teraszon fellobbanó lángok emlékeztetnek az emlékezhetetlenekre. Mert még vagy nem éltem vagy mert, … nincsen több vagy. Téged leszámítva. Mert családi okokból téged ismertelek."
Így történt, hogy gályanaplót kezdtem.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Gál András Andor
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 3
Kereső robot: 12
Összes: 35
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Öreg
 · VDavid


Page generated in 0.0473 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz