Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A hóvihar

, 349 olvasás, Securus , 2 hozzászólás

Ezerszín

Hatalmas hóvihar kavarog a pusztán, s csak nehezen lépkedek. Mindig hátrálok egy lépést, ha a szél egy erőset süvít az arcomba. Nem szeretek ilyenkor kint lenni, mert rettentően fázom, de valahogyan haza kell jutnom. Nem nyitom ki a szemem csak akkor, ha a szél kicsit lecsendesedik. De ilyenkor ez szinte lehetetlennek tűnik, kivéve egy olyan lánynak, aki már egy jó pár kilométer után szinte immúnis lett a hűvös hóra. Most is csak egy pillanatra nyitom ki a két szemem, és ekkor egy fekete árny jelenik meg előttem. Olyan, mintha szárnya lenne, de őt is csak egy pillanatra láthatom, mivel ismét egy jókora havat hoz az arcomba a szél. Szemem felé teszem kesztyűvel fedett kezem, és így próbálom kinyitni ismét a szemem. Az árny most már eltűnt, így azon kezdek el gondolkozni, hogy bizonyára délibábot láttam. No de ilyen hidegben? Körbenézek, hátha látok valamit. Mellettem a nagy fenyő alatt ül egy férfi. Nagy szakálla van, és rettenetesen didereg szegény. Megsajnálom, és odalépek elé.
- Szép estét! - köszönök udvariasan és hangosan, hogy a vihar ne nyelje el a hangomat.
A férfi nem válaszol, csak kinyújtja jobb kezét. Nincsen rajta kesztyű. Biztosan nagyon fázik. Átnyújtom neki az enyémet, ő pedig hálásan bólint. Hogy ne fázzak, gyorsan zsebreteszem a két csupasz tenyerem, majd újból a férfira téved a tekintetem, és az első ami feltűnik, hogy nincs neki se sapkája, de még sálja sem, így az enyémet nyújtom át neki, és felteszem a kapucnimat.
- Köszönöm szépen! - szól remegős hangon.
Én bólintok, és továbbmegyek. Most jobban fázom mint az előtt. Egy hirtelen jött fuvallat, leviszi a kapucnit a fejemről, én meg elvesztem az egyensúlyom, és elesem. Ahogyan a hideg hóba támaszkodom érzem, ahogyan a hideg lassan felszökik, egyenesen a hátamba. Mélyeket lélegzem, és megpróbálok felállni, ám a hideg, és a nagy szél meggátol benne, így inkább csak hanyatt vágom magam a friss hóban. Rettenetesen remegek, és érzem, ahogyan lassan már mozdulni is alig bírok. Lehunyom a szemem, majd lassan újra kinyitom, és azt az árnyat látom amit az előbb, csak most már tisztán. Egy angyal áll előttem, aki hirtelen megérint, és ekkor melegség árad szét a testemben. Óvatosan felemel, én meg mosolyogva hagyom magam, ő pedig lassan felrepít a karjaiban.
Már nem fázom, és nem érzem a szelet, ahogyan az arcomba zúg.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Securus
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 82

Page generated in 0.065 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz