Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Riadalom a Baromfiudvarban 5.

, 352 olvasás, ZsuzsaMarietta , 0 hozzászólás

Ezerszín

5. rész

    Amíg a sok marha meg birka azon vitatkozott, hogy mi is a legújabb elvárt nyerítési forma, a piros kiskakasok között rangháború dúlt. Bár teljesen kopaszra verték őket a sárgák, volt közöttük olyan, akinek maradt ereje egy kis udvaron belüli archoz.
    Csámpi Hápi természetesen elhagyta a vezéri helyet. Azt hápogta, hogy ezt várják el tőle a tyúkok. Hááááát… Volt ebben némi igazság.
    A sok kapirgáló, csibenevelő, dolgos tojótyúkok nagyon várták, hogy előbújjon rejtekéből Gyalogfutó. Úgy látták, onnan lentről, hogy egyedül ő lenne az, aki még csatasorba tudja állítani a szétzilált csapatát. De ő nem jött elő. Néha ugyan megmutatta magát, rikkantott is egyet-egyet, de mire azt meghallották azok, akik egyáltalán hallani akartak bármit is, már bizony megint eltűnt Gyalogfutó. Így lett azután, hogy nem mást akartak falkavezérnek, mint Merészkét.
    Merészke nem hagyta cserben barátait. Ha már Merészke a neve, hát volt olyan bátor, és merészkedett előkukurikú lenni. Mellette álltak csapatának tagjai, akik nem mások voltak, mint új, eddig soha nem látott kiskakasok. Csak egyetlen öreg kakas erőlködött mellette: Kendermagos Lajos. Ő, mintha elzavarni se lehetne, ott vigyorgott Merészke mellett. Ugyan mit tudhat? Biztosan nem olyasmit, ami a Baromfiudvar előnyére válna, hiszen ezt egyszer már láthatta a kakasok és tyúkok közössége. De akkor mi a csodatojás lehet?
    – Legalább van min rágódni a tyúkoknak is – mordult csak úgy magának Bendegúz. Ő már látta a szárnyasok rémes jövőjét. Addig, amíg ezen a nyögvenyelős falaton rágódnak, legalább lehet valamit csinálni a háttérben. – De legalább olyat csinálnának, aminek van értelme is.

    A sok vitatkozás közben szinte észre sem vették a farm haszonállatai, hogy megérkeztek az Encián Uradalom és az Ígéretek Magvas Földje képviselői. Azok bizony nem voltak se birkák, se marhák, annál inkább pulykák. Valahogy nem tetszett nekik Oldalváltó világa, hát eljöttek, megbeszélni, hogyan is legyen tovább.
    Eredetileg úgy volt, hogy Oldalváltó kér támogatást Encián Uradalomtól. Lehetőleg olyat, amit vissza se kell adni. Csakhogy azok a pulykák úgy látták, Oldalváltó nem érdemli meg az ő jóságukat. Így hát felkerekedtek, és leültek a domboldalban, hogy tisztességesen tárgyalja-nak. Elvárták volna, hogy Oldalváltó, mint a nagy falka-vezér, a Farm egyedüli Ura is ellátogat hozzájuk, és el-mondja, mit is akar tulajdonképpen az udvarban.
    Csakhogy ő Kisrikácsot küldte, meg Mekkinast. Ő pedig szépen elszaladt megnézni a zöldbe kedvenc kakas-csapatát.
    A pulykák nem értették az egészet, de abban bíztak, hogy a két fullajtár majd magyarázatot ad minden kérdés-re. Csupán három dolog várt előttük némi magyarázatra, hát várták Mekkinasék válaszait.
    – Hogy képzelik, hogy a magtárakat külön terménybe-adásra kényszerítsék? – érdeklődtek, akkor még csak kíváncsian.
    – Akkor, amikor szükség van minden szem kukoricára, természetes, hogy azok adjanak még többet, akiknek van bőséggel – jött a válasz.
    – De mégis hogy gondolják ezt, amikor a szabályok mást írnak elő?
    – Hát úgy, hogy amikor szükség van minden szem kukoricára, természetes, hogy azok adjanak még többet, akiknek van bőséggel.
    – Na, ettől nem lettünk okosabbak – kezdtek vörösöd-ni a pulykafejek. – És azt hogy gondolták, hogy Seregesnek, mint főmagtár-főfelelősnek egyik pillanatról a másikra, csak úgy, szabadon, elveszik a járandóságát? Nem azért, mert éhezne, de ha egyszer megállapodtak valamiben, azt itt nem illik betartani?
    Mekkinas azonnal határozottan válaszolt.
    – Akkor, amikor szükség van minden szem kukoricára, természetes, hogy azok adjanak még többet, akiknek van bőséggel!
    A pulykák összenéztek. Itt valami nem stimmel! Már csak a harmadik kérdésük volt hátra, de arra sem vártak más, legalább egy kicsit értelmesebb választ.
    – És tulajdonképpen mennyi lesz a következő év terménye, és mennyit tudnak ebből szétosztani, mennyit fognak visszafizetni, és mégis, mit akarnak a magtárakkal, a gabonaföldekkel, a szántókkal, na meg a vályúkkal, tálakkal, egyebekkel?
    – Akkor, amikor nálunk szükség van minden szem kukoricára, természetesen elvárja Oldalváltó, hogy azok adjanak még többet az ő alattvalóinak, akiknek van bőven. Ezért is vannak itt önök. Elvégre a pulykáknak van bőven!
    Ez már valóban sokk volt. De méregzsákjuk akkor lett igazán tele, amikor meghallották, hogy hol is van, és mit csinál Oldalváltó. Fogták magukat, és faképnél hagyták Mekkinast és Kisrikácsot.
    – És ebbe is mi fogunk beledögleni – mordult ismét Bendegúz, amikor híre ment a történetnek. – Mert ha most a pulykák nem adnak takarmányt Encián Uradalomból, meg az Ígéretek Magvas Földjéről, csak tőlünk tudnak annyit elvenni, hogy nekik elég legyen!

    Morgolódtak még az állatok, de mindhiába. Néhány kispulyka és ifjú ürü ugyan meg-megindult, hogy majd ő megmutatja, de a lelkesedése mindig abbamaradt. És mindig ugyanott: a többieket felcukkolták, bosszantották, de bizony nem indultak neki a harcnak.
    Bendegúz, Vakarcs, meg a többi rendész-kutya is csak ígéretet kapott, nem nagyobb cupákot. Inkább egyre kisebb lett, és egyre nehezebben emészthető.
    – Hát nem véletlenül mondják, hogy kutyavilág lesz! – morgolódott az öreg. – Ha már csak annyit kapunk, hogy éhen ne haljunk, de dolgozzunk rendesen, akkor bizony kutya egy világ következik! Az meg a saját különbejáratú bajunk, hogy genetikailag kódolva vagyunk: ösztönösen dolgozunk. Állandóan.
    – És még azt mondják, hogy lusta kutya! – tette hozzá Gerzson, a kiöregedett vadászkutya. Pedig ő igazán ki-dolgozta az idejét, amíg nyugdíjba nem ment. – Hát mit várhatunk még?
    – Beeeeezzeg Oldalváltó régi barátai – bégettek szinte értelmetlenül, de annál irigyebben. – Azoknak most is jól meg van rakva a szénás vályú!

    Amíg a birkák csak bégettek, a kutyák csak morogtak, a csirkéket kihajtották a rétre. Gazduram még meg is magyarázta nekik, miért nem eteti őket tovább.
    – Én, mint a baromfijóléti program kakasmegbízottja, most nektek adom a legtöbbet, amitől igazán boldogok lehettek: a nagy pusztaságot. Elvégre nektek ott a legjobb, arra vagytok kitalálva!
Ezzel megnyitotta a kerítést – és nagyon gyorsan el-zárta a magtárat.
    – Én még valahogy elleszek – kárált Sára. – De mi lesz a fiatalabbakkal? Ők nem tudják, mire lehet használni a lábukat, a körmeiket, a csőrükkel is csak baj van. Csipogni, kukorékolni minden baromfi tud, de kapirgálásból megélni?
    – Há-há-hát az már nem úgy van! – kapkodott levegő után Csámpi Hápi. – Én is baromfi vagyok, mégsem tudok kapirgálni! Nekem majd ti előkotorjátok azt, amire szükségem van.
    Baromfinak még nem volt bociszeme, de most akkorára nyitották a csodálkozástól. Mit akar ez a vén kacsa? Nem volt elég mostanáig az úri módi?
    – Azért arra kíváncsi lennék, mikor veszik észre magukat a sárga csirkék – morgott az orra alatt Bendegúz.
    – Te is arra gondolsz, amire én? – nézett nagy szemekkel Vakarcs. – Szerinted se veszik észre még mindig, hogy ez nem ígéret, hanem vallomás?
    – Miiiii? – nézett a majdnemkomondor. – Vagy úgy! Már értem. Szerintem is úgy lehet. Még mindig nem veszik észre, hogy a kerítést ugyan megnyitották, de elzárták a kukoricásládát. És ők állandóan kimehetnek, de a róka, a görény, vagy akármelyik ugyanúgy be is jöhet. Akkor meg már hiába veszik észre, hogy baj van. Ebbe fognak csak igazán beledögleni!
    – Azért mi legalább készüljünk fel a folytatásra – adta ki a parancsot jó hangosan Szikrataraj. És már látszott valahol a távolban Gyalogfutó még sápadt, még kissé kajsza, de valóságban létező taraja.

    Szinte senki nem vette észre, hogy a hatalmas kakas- és falkavezércserék közepette az udvari kukoricacsutka-főnökök lassacskán saját akaratukból eltűntek. Szépen elsomfordáltak Oldalváltó környezetéből.
    Oldalváltót nem is nagyon érdekelte a dolog. Az eddigiek ugyan mellette álltak, de miért ne lehetne minden eddiginél jobb? Így hát eldöntötte: a sok csutkairányítóból neki elég lesz egy is. Persze egy főnök, egy cég. Tehát gyorsan lépni kellett: minden csutka. Vágottcsőrhöz tartozik.
    Vágottcsőrnek nem volt ez teljesen új szerep. Látott már ő csutkát közelről, rikácsolt is éppen eleget. És még az sem zavarta, hogy a lábára madzagot kötöttek, hogy túl messzire ne mehessen Oldalváltótól.

    Vágottcsőr még egy árva kotot se kodálhatott, amikor a sárga kakasok úgy döntöttek, hogy ettől kezdve nincs láblenyomat gyűjtés. Igaz, van már néhány megkezdett terület, de onnan is el kell menni mindenkinek. Majd akkor folytathatják a gyalogoltatásokat, ha Oldalváltó és Spárgás megengedi. Majd akkor talán, ha az ól- és sarok-vezéreket is megválasztják. Soha nem lehet tudni, mégis mit akar a következő kis csapat.
    – És mi lenne, ha láblenyomatot gyűjtenénk arról, hogy lehessen láblenyomatot gyűjteni? – tette fel meglepő kérdését egy kacsa. – Ha ebbe belemennének, már nem kellene abbahagyni a többit. A végén még elmossa az eső azokat a tappancsnyomokat is, amiket eddig össze-járkáltattunk!
    – Hát nem érted, hogy éppen azt akarják, hogy ne lehessen járkálni? – kérdezett rá az egyik pulyka. – Azt meg hogy képzeled, hogy ha a mai naptól tilos, akkor holnap elkezdheted?
    Nem volt mit tenni, a kiskacsa is összehúzta magát. Lehet, hogy ezek után mindenkinek levágják a csőrét? Éppen csak akkorkát hagynak, hogy enni tudjon? És egyáltalán: lesz még mit enni?

    A sok barmot és baromfit már nagyon zavarta, hogy egyre több helyen nyerítettek úgy, hogy "nenyííííí", hát kezdtek gondolkodni, mit is lehetne tenni ez ellen. Addig-addig törték a fejüket, míg a végén nem jutott eszük-be semmi. Talán éppen ezért lett olyan nagyon mérges az egyik pulykakakas, Dani. Amikor szerencsét akart játszani az egyik barlangban, talált egy elhagyott tojást. Ha már éppen ott találta, elnevezte kaszinótojásnak.
    Amikor meglátta, hogy az új nyerítési formát már ki is patázták egy nagy plakáton, fogta az éppen megtalált kaszinótojást, és úgy hozzávágta, hogy az rögtön szét is folyt a patákon.
    Ebből aztán lett nagy ramazuri! A birkák bégetve heherésztek, a malacok röhögve röfögtek, de a leghangosabban a piros tyúkok kodáltak. Nem volt mit tenni, be-szállt ebbe a hangzavarba Szikrataraj is. Ha már ő lett a karmester az ólvezér választásokra…
    Azóta lett a baromfiudvar jelképe a szétkenődött kaszinótojás. Szegény tyúkok, ettől kezdve nem győzték a barlang elé tojni tojásaikat.
    Közben telt-múlt az idő. Akiket sokáig nem lehetett látni, lassacskán előkerültek. Legalábbis azok, akik egyáltalán emlékezetes egyéniségei voltak a farmnak.
    Gyalogfutót egyre többen várták, de ő csak néha mutatta meg magát. Akkor is csak némi kukorékolásra, aztán már el is tűnt. Nem akar előjönni? Nem mer? Vagy csak kéreti magát, mint az egyszeri szűzlány, aki futott még egy tiszteletkört, de néha azért hátra nézett, biztosan utolérjék őt.
De ha már Gyalogfutót hiányolni kell a Baromfiudvarból, elődöcögött Dömötör. Lassacskán már őt is elfelejtették a többiek. Ki emlékezne már a diszóólra? Vala-milyen homályos emlékkép dereng a sertésekről, Röfiről, Ajándékról, meg arról a fura libáról, de ezek közé sehogy nem illett Dömötör. Pedig ő volt az első igazi, egy erős falkavezér. Most előkerült ő is. Elővarázsolták. És a ke-zébe nyomtak egy igazi, aranysárga kukoricacsutkát.
    – Na, most figyelj – szólt Bendegúz Vakarcshoz. – Most majd láthatod, mit kell csinálni annak, aki ott akar dolgozni, ahol a helye van. Dömötör sem arról fog rö-ögni, hogy a kakasfoci éppen hogy áll. Azt nem tudnám elképzelni róla.
    – Figyelek, Bendegúz – válaszolt már egész fegyelmezetten Vakarcs. – Én tudod, mit nem értek? Hogy miért mondanak mindenféle rosszat a malacokról. Az egy dolog, hogy nélkülük mi is éhen halhatnánk. De annyi jót tanultunk róluk!
    – Miket tanultatok a kutyasuliban?
    – Sokmindent, persze, de arról is tanítottak, kikre is kell vigyáznunk. Akkor magyarázta a vizsla, hogy a sertések majdnem olyan intelligens állatok, mint mi vagyunk. És nézd meg, hogy ez milyen igaz: addig volt rend és tisztaság, amíg Dömötör vezette őket, egy igazi vezérkan. Bezzeg Gedeon idejében! Minden tele volt libafossal, hát összeszarták a disznók is az egész ólat. Ők csak követték a példát.
Várták a farmon nagyon, hogy Dömötör végre megjelenjen a varázsdobozban. És nem csalódtak. Hiába, egy igazán jó dörmögve röfögés a hangulatot is feldobja. Legközelebb már többen ülnek a varázsdoboz elé, az biztos!

    Történt egyszer, hogy itt-ott valami furcsa levél hullott le. Igaz, ősz volt már, néhány napja a fecskék is elmentek, de ez a levélhullás furcsa volt. Még Kázmér, az öreg ló is talált egyet, hát óvatosan a sörényébe fonta, és elindult vele Bendegúzhoz. Szinte mindenki őt tartotta a legbölcsebb állatnak.
Amint odaért Kázmér, látta ám, hogy nem ő az első. Már néhányan körülállták a majdnemkomondort. Ott volt Sára, a tyúknagyanyó, Gerzson, a kiöregedett vadászkutya, és nagyon sok öreg birka, meg vén marha.
    – Ez bizony beléndeklevél – magyarázta bölcsen. – Kábító, veszélyes dolog.
    – Ezt most miért mondod? – sértődött meg egy sárgás öreg tyúk, Mariska. De a magyarázatra nem kellett várnia, azonnal megkapta.
    – Mariskám, te megálltál az elejénél – morgott egyet Bendegúz. – Mégis hogy érted azt, hogy "mi örökre adósai vagyunk önöknek"?
    – Természetesen úgy, ahogy Oldalváltó is: hálásak azért, hogy eddig önfeláldozók voltunk. És most jön a hálájuk.
    – Jön. Az már biztos. De nem úgy, ahogy te gondolod. Hiszen örökre adós az lehet, aki soha nem adja vissza azt, amivel tartozik. Nézd csak tovább!
    – Nézem és látom, milyen rendesek. Azt mondja, hogy "hálával és tisztelettel tartozunk önöknek".
    – És szerinted ez jó? Mert szerintem nincs minek örülni. Háláért és tiszteletért még sehol nem adtak sem-mit. Még egy szál füvet sem, pedig én igazán nem vagyok a divatozó fajta, a növényevő. Mikor tudtál te szép sárga tojást tojni csupa hálából? És mikor laktál jól tisztelettel? Nem inkább valami jó búza vagy kukoricadara kellene? Vagy valami finom zöld?
    – Te, Bendegúz! – szólalt meg elgondolkodva Gerzson. – Hogy van ez a levél kocsányán? Most itt tappancslenyomatot, meg pedigrét, meg oltási igazolvány számot is kér?
    – Ugyan már, kolléga! Honnan a csudából tudnák, kinek legyenek olyan fene hálásak a ragyogó javaslatokért, ha nem ismerik minden adatodat?
    – De akkor nem…
Ezen még Mariska is elgondolkodott. Aztán büszkén kihúzta magát, szinte még a taraja is besárgult a büszke-égtől.
    – Dehogynem!

    A beléndeklevelet még szinte nem is elemezték rendesen, amikor az egyik kis birka, Balázs hangos bégetésére lettek figyelmesek. Mintha hangosan kinevetné a nagy gondban lévő felnőtteket.
    – Nézd már, hát ez minek örül ennyire? – néztek egy-másra meglepetten az állatok. Elképzelni se tudták, mi okozhatja ezt a nagy vidámságot, mikor nekik attól fáj a fejük, milyen világ lesz itt hamarosan.
    Vakarcs persze egy pillanatig sem tétlenkedett, és amilyen gyorsan csak tudott, Balázshoz szaladt, megtudakolni a nagy boldogság okát. Amint odaért, csodálkozva látta, hogy a kis birka a frissen vágott fűben a hátán fekszik. Négy lába négy felé, az égnek meredve. Balázs meg csak röhög, röhög, röhög.
    – Hát veled meg mi lett? – kérdezte a kutya gyapjas barátját.
    – Nem látod? Levágták a réten a füvet! Már lehet szaladni, meg jó nagyokat harapni, meg jókat vakarózni, de ha akarok, nyugodtan le is fekhetek. És érzed, milyen jó illat van? Tiszta, friss, olyan igazi jó levegő!
    Vakarcs csak most vette észre a tisztaságot. Érezte, hogy valami nagyon megváltozott, hogy valami nagyon jó lett, de eszébe nem jutott, hogy esetleg a gazdáék rendet tettek. Boldogan szaladt vissza a többiekhez, hogy elújságolja, mit is tudott meg, de Bendegúz lehűtötte a lelkesedését.
    – Ja, csak ennyi? – bújt vissza háza védelmébe. – Á, ezzel akár ne is törődj! Nem lesz ez mindig így, csak most kampány van!
    A kiskutya kicsit sértődötten, de már nem türelmetlenül ült le öreg barátja mellé. Várt. Várta, hogy Bendegúz megmagyarázza neki, miről is van szó.
    – Kampó van? Nem, az nem lehet, az máskor is van, méghozzá sok – törte a fejét azon, mi is lehet az a valami, amiről még soha nem hallott. De Bendegúz nem vakkantott még egy felet sem, hát tovább okoskodott. – De nem is azt mondta, hogy kampó. Valami kapás… De az is van máskor, tehát nem ez az, ami ilyen jó dolgokat művel.
    Minden igyekezete ellenére egy rövid, de keserves nyüsszentés hagyta el a száját. Erre a lomha majdnemkomondor is kinyitotta a szemét.
    – Na, mi van? Nem tudod, mi az a kampány?
    – Nem – vallotta be szégyenkezve a kicsi. – Nem tudok rájönni, hogy az valami új takarítóeszköz, olyan, mint a söprű vagy a kasza, vagy egy új időszámítás? Hogy ilyenkor kell rendet csinálni?
    – Te még nem hallhattál róla, ehhez még túl fiatal vagy. Tudod, néha új kiskakast választanak a szemét-domb tetejére.
    – Igen, ezt már magyaráztad – vágott közbe Vakarcs, a leckét felmondva. – Meg volt is már ilyen, akkor került a dombtetőre Oldalváltó. Azt mondtad, hogy ő már volt, tehát csak visszakerült.
    – Igen, a leckédet jól megtanultad – válaszolt türelmesen Bendegúz. – Azt is tudod már, hogy vannak a falka-vezér- meg egyéb választások. Na most is ezt várják. Ilyenkor van a kampány. Ennek az a lényege, hogy éppen akkor és éppen ott, ahol erre nagyon nagy szükség van, egyszerre ígérnek minden napra egy egész cupákot, meg úgy rendbe teszik a környéket, hogy a teremtéskor se lehetett rendesebb és tisztább. Aztán, ha már túl leszünk ezen a váltáson is, majd minden visszaáll a rendes kerék-vágásba: kaja csak néhanapján, éppen csak valami konc, a rendről és tisztaságról meg csak álmodunk. Főleg a tisztaságról.
    Vakarcs füle lekókadt. Ő azt hitte, hogy ez egy olyan szó, ami valami szebb, valami jobb jövőt mutat, de tévedett. Nagyon nagyot. Kis naiv lélek!

    A tapasztaltabb jószágok egyre izgatottabban járkáltak a maguk kis területén. Tudták, hogy a következő tappancsozás életbe vágóan fontos. És ismét riadalom tört ki a Baromfiudvarban. Innen egy bégetés, onnan egy hápogás, amonnan egy nyerítés jelezte, hogy bizony tisztában vannak a lehetőségeikkel.
    – Ha Oldalváltó most is akkorát kaszál, mint kikelet-kor, akkor nekünk végünk! – panaszkodtak egymás között. – Ha nem lesz senki, aki megállítsa, kakas létére kinyírja még az ökröket is. Egyetlen reménységük Szikrataraj volt. Talán ő eléri, hogy az állatok esze megjöjjön. Talán… Esetleg…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: ZsuzsaMarietta
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 196
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 224
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1438 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz