Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Szoba, kilátással I.

, 767 olvasás, quentin , 9 hozzászólás

Ezerszín

- 1 -

- Már nem lehet rosszabb, anya - feleltem, és az arcom jobb oldala csibészes félmosolyra váltott. Mindig ezt válaszoltam neki, a reggeli búcsúzáskor feltett "hogy vagy édes kincsem?" kapcsán… és ő minden alkalommal kis aggodalomránccal a homlokán nyugtázta a választ. Egy-két másodperc múlva, az ajtó nyitásának jellegzetes hangjával egyidejűleg aztán érkezett a szokásos visszavágás:
- Ne menj sehova, gyerek!
- Erre ne végy mérget! - arcoskodtam egy kicsit.
Elment. Nekem pedig itt maradt a kilátás, a padlótól csaknem a mennyezetig tartó panorámaablakos szoba világot jelentő kilátása.

-2 -

Ha belegondolok… Apa már 11 éve halott. Elég sok idő. Volt akkor egy focista, akiről akkoriban rengeteget írtak a lapok. Tini tehetség volt, most meg…" veterán" -mondta a sportriporter.
- Szalad az idő - gondoltam, és önkéntelenül is a lábamra néztem. Én nem szaladok sehová. Megvakartam a fülemet a jobb kezemmel… ahhoz, hogy ezt a ballal tegyem: csoda lett volna…
Apa vezetett. Apa nagyon jól vezetett, és "meglehetősen" sportosan. Ez a "sportosan" azt jelenti, hogy gyorsabban annál, mint a szokványos. Hogy ennek mi köze a sporthoz? A jobb láb vádliizma, a nyak és a karok - dolgoznak a kanyarokban, meg ugye jobban kell figyelni. Apa jobban figyelt. Nagyon figyelt. Az autó vadiúj volt, méregdrága. Egy hete vette apu - a kereskedésben azt állították, hogy ez aztán úgy fekszi az utat, hogy szinte hozzászívja magát a betonhoz… Látom, most is látom, ahogy a díler mutatja mind a 10 ujjával, karmot csinálva a kezeiből, és beszívja oldalt hozzá mindkét orcáján a bőrt.
Nem szívta magát az a gumi sehova. Valamilyen elektronikai hiba volt, amitől a kocsi irányíthatatlanná vált és mi elszálltunk a semmibe. Arra eszméltem, hogy Apa ordít a fülembe és én alig hallom, mert cseng a fülem… csikorgó fémes robajló ütközés zsongott bennem, de megértettem, hogy azt kérdezi mim fáj. - Semmi, apa. - válaszoltam, erre sírva fakadt. Dőlt a vér a fejéből, mégis csak akkor sírta el magát, amikor megmondtam neki, hogy nem fáj semmim. Apa okos volt. Apa már akkor tudta azt, amit én csak sokkal később mertem megérteni: azt, hogy nekem már soha többet nem fog fájni semmi igazán.


- 3 -


Anya a biztosítótól kapott pénzen vette a lakást, amiben élünk.
- Tengerparti, és itt mindig friss a levegő - mosolyogta. - És gyönyörű a kilátás - tette még hozzá. A lakás - nagyszerű fekvésű, négyszintes, domboldali, városszéli társasházban, csaknem közvetlenül egy hatalmas erdő mellett - olcsó volt. Érthetetlenül olcsó. Mögöttünk még elhelyezkedett egy másik, nagyon régen épült tizenkét lakásos ház, de egyébként minden városi zajtól messze voltunk. A kilátás pedig azt jelentette, hogy fent a harmadikon, ahol a mi lakásunk volt egészen magasról láttam a tengert. Minden hangulatát, minden rezzenését, minden élőlényt, amelyik meg akarta mutatni magát én - mintha magaslesen ülnék - háborítatlanul megnézhettem. Emlékszem egyszer egy három sirályból álló csapat négy egész álló napon át - napkeltétől napnyugtáig kergetőzött - akkor úgy tűnt, hogy kizárólag nekem előadva a mutatványt. Volt olyan is, hogy cetfélék jelentek meg és - nincs erre jobb szó: szerenádot adtak - alig harminc méterre tőlem. Aztán a viharok. A tenger egészen kávézacc színűvé vált és megdöbbentően magas hullámai veszekedett dühvel ostromolták a partot. Az ilyet mindig nyitott ablaknál néztem, mert így hallhattam, ahogy jajgatnak a fák a szél súlya alatt. Nyaranta gyönyörű hajók tűntek fel a láthatáron - ezeket távcsővel figyeltem egészen addig, míg a tenger magába nem húzta távolodó alakjukat. A messzelátó hihetetlenül közel hozott mindent. A yachtokon napfürdőző aranyszőke hajú nőket, és a férfiakat, akik egymással vetélkedve, szaltózva ugráltak a kék óceánba.
Igazából azért szép lassan kiderült, hogy miért volt olyan olcsó. Már évek óta itt éltünk, amikor anya egy nap zsörtölődve jött haza. - Képzeld - mondta, az alsó szomszéd férje azt állítja, hogy nemsoká építkezés lesz - velünk szemben. Lehetetlen, de a pasi szerint majdnem benne a vízben - ott épül majd egy négy emeletes társasház. Ezt a badarságot! - füstölögte.

- Lehetetlenség! - tette hozzá még egyszer.


- 4 -


Ezek a "lehetetlen" dolgok olyan furcsa pofátlanságok útján azért valahogyan csak betüremkednek az életbe. Amikor az építkezés elkezdődött anya és a többi lakó nekiállt rohangálni fűhöz-fához - a kilátás miatt - akkor kiderült, hogy a szerződésben volt valamiféle apró-betűs rész. Így tehát nem volt mit tenni, tűrni kellett, hogy velünk szemben, ott ahol azelőtt a hullámok és a kék ég birodalma kezdődött, ott szürkés- áttetsző épület emelkedik.
Természetesen minden lakás előre elkelt. - csillagászati áron - mondta anya. Bűntudat volt a hangjában. Nem értettem. Talán amiatt, hogy annak idején nem olvasta el az apró-betűs pontokat, ahol elég világosan le volt írva, hogy a kilátás ideiglenes, mert egy új projekt indul valamikor a jövőben.
- Valaminek a vége egy új dolog kezdete, anya - próbáltam vigasztalni, de úgy tűnt sikertelenül. Pedig igazából anya alig látta a tengert. Korán reggel kelt és nagyon gyakran dolgozott két műszakban. A kilátás az enyém volt, én ültem a kerekesszékben egész álló nap.

- 5 -


Legbelül egyáltalán nem bántam az építkezést, azt, hogy a környék minden kis darabja megváltozik majd, mert egy ideje mindig, minden egyes alkalommal, ha szürkület után kinéztem a partra csak arra a napra tudtam gondolni… és az érzésekre, amit akkor éreztem, a tehetetlenségre… és azt hiszem azóta gyakran gondoltam magamról azt, hogy csak egy tehetetlen, nyomorult kripli vagyok.


Úgy emlékszem mintha ma történt volna: anya templomba ment. Előtte mindent elrendezett és ugyanúgy eljátszottuk a búcsúzós játékunkat, mint mindig. Befejeztem egy tesztet a neten, aztán kikapcsoltam a gépet és nézelődni kezdtem. Kint enyhe szél volt, alig moccantak a levelek kedvenc és egyetlen pálmámon, a távolban elhúzott egy járőrhajó. Hívásra ment, mert legalább hetvennel hasította a hullámokat. Csend lett, a szél is megállt, a nap pedig aznapra végleges búcsút vett tőlem, utolsó keringőjét is befejezve a vízen. Egy negyedikes kisfiú tűnt fel, szoktam látni őt estefelé, tudtam, hogy a mögöttünk levő társasházban lakik, de a nevét nem ismertem. Azt hiszem azt gondoltam edzésről jöhet, mert sántított kicsit, de ettől még vidámnak tűnt. Tornazsákját lóbálva fütyörészett. Egyszer csak megállt, a háta mögé pislantott, aztán szemellenzőt csinált a kezéből és meregetni kezdte a szemét a sötétséget kutatva. Tisztán láttam, mert épp abban a sávban állt meg, ahová egy távoli lámpa fénye világolt. Megpördült, aztán tett pár lépést a víz felé, majd szinte azonnal vissza. Megláttam az arcát: rettegett. Fogalmam sem volt mitől, amíg meg nem láttam a farkasokat. Először kettőt, aztán még kettőt. Körbefogták. Egy pillanatra megmerevedett, aztán, mint egy filmben, félfordulatot téve teljes erejét beleadva fejbe vágta a hozzá legközelebb álló farkast a tornazsákkal. Az megtorpant, a fejét rázta, ő pedig már futott is a part felé. - A víz gondoltam! Azt éreztem, hogy kétszázas lett a pulzusom és a döbbenet kezdeti másodpercei után ráeszméltem, hogy segítenem kell.

- A mobil! - ugrott be és a telefon után kaptam. Ezzel a mozdulattal le is vertem a készüléket az asztalról. Pattant kettőt a parkettán és - tőlem elérhetetlenül távol – csaknem a gardróbig csúszott. Ordítani akartam, de csak valami bágyadt nyögésféle lett belőle. Elöntött a pánik, legalább egy percig csak azt hallottam, hogy dübörög a szívem. Sírni kezdtem a kétségbeeséstől, aztán sikolyt hallottam kintről. Nem láttam semmit sem odakint csak árnyakat a szürkeség mögött. Megpróbáltam kiszámítani, hogy ha megragadom azt asztalt és előre rántom magam, akkor eshetek-e úgy, hogy aztán elérjem a telefont. Az eszem azt mondta: nem, de a következő sikolynál megtettem. Nagyon bevertem a fejem, és bár megpróbáltam, a telefon a végtelen határon túl maradt… Aztán oldalra fordítottam a fejem. Az egyik farkas tűnt fel a fénysávban, úgy tűnt, van valami a szájában. Alig láttam a könnyektől. Forogni kezdett a világ, aztán éreztem, hogy forróság önt el és, hogy menten hányni fogok. Pislantottam. A kisfiú lába volt az.

Megjegyzés: - folytatása következik -

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 0
Kereső robot: 31
Összes: 94

Page generated in 0.0747 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz