Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Riadalom a Baromfiudvarban 4.

, 324 olvasás, ZsuzsaMarietta , 0 hozzászólás

Ezerszín

4. rész.

    Ezt már csak azért is merte olyan hangosan gágogni, mert amíg ő a maga igazát bizonygatta, kiderült egy gúnárról, hogy ő is a tilosban járt. Vagy valami hasonló lehetett. Mert bizony neki is sok volt az a takarmánymennyiség, csak hát abban más is volt. Mert ő eladta azt, ami nem is volt az övé, és megvette önmagától is azt, amihez semmi köze nem volt soha, de így az övé lehetett. Így volt ez a tyúkóllal, a faragott kutyaházzal, de még a kacsaúsztató peremével is.
    Akármennyire is ezen a farmon történt mindez, ahol az ilyen és hasonló játékok számítanak igazán hazai fő-fő sportnak, most Tóbiás, ez a gúnár nagyon gyorsan ketrecbe került.
    Mindenki arra gondolt, hogy most legalább elkapták a szárnyát, ha nem is a nyakát, de ő tovább gágogott. Aztán csak kiderült, hogy mitől is ilyen hangos még mindig ez a nagy gúnár.
    – Képzeljétek, mit hallottam – szaladt körbe Bojtár, a terelőkutya, a méregtől fuldokolva. – Állítólag még a ketrecben is kapja azért a rendkívüli ellátmányt, amit nem is csinál.

    – Még hogy most nem csinál! – hangoskodott a baromfiudvar népe. – Eddig se nagyon törte magát, legfeljebb néhányszor megmutatta a tollait, meg gágogott egyszer-kétszer. Igaz, akkor elég hangosan, hogy mindenki meghallja, de ez munkának alig nevezhető. De az is lehet, hogy azért kapta a búzát, hogy inkább ne nyúljon semmihez – váltottak már kínjukban stílust. Mert a NÉPnek mindig volt stílusa.
Minden reményük abban volt, hogy talán a skót juhász Tádé, mint az igazság bajnoka majd rendet tesz. De bizony nagy volt a csalódás, mikor ítéletet hirdetett:
    – Vaúúúúgy az igaz, hogy bizony jár neki a kisfazéknyi tisztabuúúúza még a ketrecben is. Mert addig kapja, amiííííg oda van iíííírva a neve.
    – Akkor tessék lemaszatolni! Elvégre ketrecben van.
    – Az nem olyan egyszerű – folytatta a magyarázatot Tádé. – Előbb össze kell hívni a listán szereplőket, hogy eldönthessék: aki nincs ott, az nincs ott. De ha nincs ott mindenki, akkor nem jogos a döntés. Tehát: ha mindenki ott van, akkor nem mondhatják, hogy valaki nincs ott. De ha valaki nincs ott, akkor nem dönthetnek arról, hogy nincs ott. Ez világos és egyszerű dolog.
    Ahogy körülnézett, csak tátott csőrű baromiakat látott. Meg elbődülő marhákat hallott. A többieknek valahogy mégsem volt egyértelmű és egyszerű ez a dolog. Ők csak azt értették, hogy semmit nem értenek. Legfeljebb annyit, hogy ott fenn, a nagykutyáknak valahogy egészen más a járandóság, mint itt lenn.
    – De ennyire? – mordult egyet még Bendegúz is.

    Amíg a haszonállatok ezzel voltak elfoglalva, mások másmilyen furcsa játékba kezdtek. És ellentmondást nem tűrve játszottak, hiszen a Nagy Kék Uradalom már egyszer kimondta: játékhoz mindenkinek joga van. Sőt! A gazdának biztosítani kell a játékszereket. Az persze boldogan meg is ad mindent, legfeljebb nem tetszik másoknak. Azzal meg minek törődni?
    Szürke, a szamár is így gondolta. Már amennyire tud még gondolkodni. Mert az utóbbi időben mintha elhagyta volna az esze. Ilyen furcsa állapotjában a szamarának, elindult a szomszédos farmra. Mert ő úgy gondolta, hogy nyugodtan mehet, egy szamár mégiscsak többet ér, mint a szomszéd minden tehene és kakasa együtt.
    Csakhogy a szomszéd főkakasa meg úgy döntött, hogy az ő baromfiudvara, meg az egész farmja értékesebb, mint egy árva szamár. Ezért fogta magát, és megkérte a Szürkét, hogy maradjon inkább otthon. A legokosabban azt teszi, ha behúzódik az istálló mélyére.
    Ezen Szürke úgy megsértődött, hogy egyenesen a Kék Uradalom Főkutyájához ment panaszra. Az meg a füle botját se mozdította. Annyit üzent csak, hogy intézzék el a problémát egymás között.
    – Hallatlan! – krákogott a szamár. – Még hogy engem így bántani! Mert csak azért ilyen a Fickós, a szomszéd főkakas, hogy engem bántson! Ő az egyetlen, aki nem hajlandó velem szóba állni, mint ennek a farmnak a főszamarával. De majd én megmutatom!
    Fickós azért ennél okosabb volt. Megüzente Bátorgombnak, hogy rajta semmi nem múlik. Bátorgombbal akár még gombfocizni is hajlandó két kukorékolás között. És akárhol kukorékolhatnak egymással. Az meg végképp mindegy, hogy miről, értelmesen tud kukorékolni két kakas, ha akar. Különösen, ha két főkakas áll egymással szemben.
    – Ha úgy akarod, még a te szemétdombodon is összekukorékolhatunk – rikkantotta át a kerítésen.
Minden értelmes, és különösen hasznos állat megértette, hogy itt bizony csak Szürke nem tetszik Fickósnak. Csak az a szamár ragaszkodott a maga mondókájához. Olyan csökönyösen, ami csak a szamarakra jellemző…
    Nem volt elég szegény tyúkoknak és teheneknek, na meg igáslovaknak ennyi izgalom, még az is kiderült, hogy egy bika kedvéért egy egész, hatalmas istállót tart egy gulyás.
    – Amíg nekünk alig adnak abrakot, neki miért jár ennyi minden? – méltatlankodtak többen is a régi istálló sötétjében. – Csak azért kap ennyit, mert címeres ökör? Mert igát bizony soha nem húzott, ökör lévén tejet se adott. Az aranytojást meg tyúk tojná, ha tudná.
    Bátorgomb már végleg megunta az állandó panaszkodást, és körülnézett az udvarán.
    – Tetszik, vagy nem tetszik, itt bizony jogos a morgás – állapította meg igen rövid nézelődés után.     – Még jó, hogy nem a kutyák lettek ennyire mérgesek.
    – Azt hiszed? – mordult egyet Bendegúz. – Azért, mert nem ugrálunk állandóan, és nem vonítunk szünet nélkül, még nekünk se tetszik ez a helyzet. És azt se feledd, hogy mi bizony meghallunk olyasmit is, amire nem is gondoltok. Vagy észre sem veszitek, miről van szó.
    Bátorgombnak nem maradt más választása, lépni kellett. Méghozzá úgy, hogy az Bendegúzéknak is megfeleljen. Ezért tett egy tyúklépést:
    – Ezentúl nem kap külön egyetlen magot, egyetlen fűszálat sem az, akinek van eldugott takarmánya! És mindaddig nem lesz ilyen különosztás, amíg rendet nem tesz mindenki a saját háza táján, különösen a takarmányos vályú környékén! Nem szégyellitek magatokat ennyire pocsékolni, mikor a többieknek csak nagyon szűken tudom mérni az ennivalót?
    Ez végre tetszett mindenkinek. Éppen csak azért nem tapsoltak, mert már alig volt erejük a szárnyaikat, vagy éppen patáikat megemelni. Meg már senki nem tudott semmit. Nem bíztak abban sem, hogy ebből a fenyegető ígéretből lesz is valami.
    – Higgyétek el, ebbe is csak mi fogunk beledögleni – morgolódott Bendegúz. – Ha Bátorgomb nem ad nekik olyan sokat enni, majd úgy intézik, hogy mi akarjuk összeadni nekik a sokat. Mert már annyira megszokták a jót, hogy abból egy szikrányit sem engednek.
    Ezzel aztán el is vette mindenki kedvét a tapsikolástól. Talán majd egyszer tényleg rend lesz a farmon. Csak azt nem tudja még senki, hogy mikor, és főleg kinek az irányításával lesz kitakarítva minden szemét. De talán, majd egyszer…

    Vakarcs is morfondírozott. Szeretett volna rájönni, mi is az igazság a farm körül, de csak addig jutott, hogy valami bizony nagyon elmaradt.
    – Látod, Bendegúz, elmúlt ez a nyár is, mégsincs semmi változás, csak a levelek sárgulnak, meg a szél lett egy kicsit erősebb és hidegebb.
    – Igen itt az ősz. Nyár után mindig az következik, ez így normális.
    – Itt már semmi nem normális. Emlékszel, tavasszal azt ígérte Gyalogfutó, hogy nyárra egyensúly közeli állapotba kerülünk. Nem hittem volna, hogy igazam lesz, amikor azt mondtam, hogy pontosan úgy leszünk, mint a részeg kacsa, de mégis így alakult.
    – Ne izgulj, majd ha nagy leszel, már semmin nem fogsz meglepődni, legfeljebb azon, ha a falkavezérek betartják az ígéretüket – szólt közbe a Tinó Tóniból felcseperedett Ökör Antal.
    – Én egyáltalán nem erre gondoltam. Mostanában az a bölcsesség járja, hogy mi leszünk a legstabilabb farm a környéken. Bendegúz, légy szíves, mondd meg nekem, hogy ha az egyensúly közeli állapotba sem jutottunk, akkor hogy lehetünk mi a legstabilabbak?
    Bendegúz mélyen elgondolkodott. Ez még neki is fogas kérdés volt, különösen azért is, mert a fogai lassacskán elkoptak a csikorgatástól. Mert hát melyik kutya nem akarna harapni, ha az ő falatkáit veszik el? De fegyelmezett ebként neki csak a fogcsikorgatás maradt. Végül azért elvakkantotta a véleményét.
    – Szerintem is eléggé különös a helyzet, de van megoldás, több is. Az egyik, hogy addigra minden haszonállat kiszédül a farmról az éhségtől, tehát egyensúlyban lesz a maradék, és stabilan állhatnak akárhol. A másik lehetőség meg az, hogy a farm, mint farm egy földdarab, ami még véletlenül sem kerülhet máshová, tehát a lehető legstabilabb lesz. Még a földrengések is elkerülik.
    Ez aztán nem derítette jókedvre a kiskutyát, de még a többiek is nekikeseredtek. Csak egy marha bődült el:
    – És ha mi, haszonállatok nem leszünk, akkor mit fognak enni, inni a maradékok? Egyáltalán, akkor mi a csudának lesznek?

    A kérdés a levegőben maradt. Csak a kérdőjel lett egyre hatalmasabb. Egyre inkább úgy érezték a marhák, birkák, igáslovak és tojótyúkok, hogy Nagykés nemhogy az érdekükben dolgozik, inkább a vágóhíd termelékenységének javítása az érdeke. Már mindenki a füle tövét vakarta, úgy gondolkodott.
    – Nekem, mint terelőkutyának, ugye kötelező a veszettség elleni oltás, meg még a kutya tudja, mi mindenért böködnek – törte a fejét Pajti. – Ez, akárhogy is nézem, csak kiadást jelent a gazdáéknak. Ráadásul én még nem is a termelésben dolgozom, amit én tojok, az egyáltalán nem aranytojás. De azért beoltatnak, nehogy beteg legyek, és a többieket is megbetegítsem. Meg ha eltörik a lábam, mint a múltkor, amikor a Szürke rálépett, vagy éppen munka közben megsebesülök, akkor is meggyógyítanak. A védőoltásokon kívül semmit nem lehet előre tervezni, mi mennyibe is fog kerülni, csak az a biztos, hogy lesz még kiadás.
    – Mondd már meg, mit akarsz – mordult rá kollégája Gerzson, a német juhász.
    – Mondom. Azért, mert neked össze kellett varrni a füled, most nem fogják meggyógyítani a sebet a lábadon, mert már sokat költöttek.
    – Azt már nem! Tehetek én arról, hogy a törött sörösüveget valaki otthagyta az úton?
    – Nem tehetsz róla, persze, hogy nem – szólt közbe a bölcs Bendegúz. – Pajti sem úgy értette. Ő arra gondolt, hogy nem volna szabad ennyire tervezni azt, amiről senkinek nincs még fogalma sem.
    Sokáig beszélgettek még a fülösszevarrásról, védőoltásokról, toklász kiszedéséről, vagy éppen lábtörésről. De ettől még nem lett jobb a helyzet. Nagykés úgy döntött, hogy mindenki annyit kap ezek után is, mint eddig. Vagy egy kicsit kevesebbet. Vagy sokkal kevesebbet. Pontosan annyit, amennyit Pofonosztó kegyeskedik kiszámolni.

    – A lényeg akkor is az, ami más esetekben – mordult Bendegúz.– Ebbe is mi fogunk beledögleni. Mert vagy a veszettség, vagy az éhezés, vagy a rossz gyógyszer, vagy a sintér visz el, de hogy nem nekünk lesz jó a vége, az biztos! Különösen az öregek lesznek megint útban. Ahogy eddig mindig.     Gerzson vitatkozni kezdett. Szerinte azért vannak értékesebb öregek is, például ő, de Bendegúz hamar lehűtötte őt.
    – Ugyan kinek kell manapság egy kiöregedett vadászkutya? Egy juhász meg még annyira sem.
    – De én német juhász vagyok.
    – Teljesen mindegy, hogy német, vagy skót, vagy mi. A lényeg, hogy kiöregedett. Azok még jól járnak, akiket a sintérrel vitetnek el, esetleg valamilyen menhelyre sikerül bejutniuk. Ott még van annyi esélyük, hogy valaki megsajnálja őket. De a legtöbb öreg eb az utcán végzi, hajléktalanként.
    – Azért nem minden hajléktalan eb került így az utcára – tette hozzá kicsit később a már megbölcsült Vakarcs. – A legtöbben megérdemelték, hogy gazdátlanok legyenek. De ennyire sanyarú sorsot ők sem gondoltak soha.

    – Könnyű nektek, kutyáknak – vitatkozott egy nagy sóhajtás után Kázmér. – De mi? Egy öreg ló már nem kell senkinek, mondván: már hasznavehetetlen. Lassan virslinek se kellünk, arra ott a szója. Meg a lecitin. Pedig tudnánk mi is hasznossá tenni magunkat, ha hagynák. Lehetnénk iskolások tanítóhátasai, de még költöztetni sem lennénk fáradtak. Meg hát ott a madáreledel, ha annyira védik a természetet.
    Szomorkodásukat egyáltalán nem enyhítette, amikor meghallották Kisrikácstól, az egyik sárga kakasnövendéktől, hogy hosszú ideig ne is álmodozzanak arról a haszonállatok, hogy a dombtetőn esetleg kevesebben kiabáljanak.
    – Látjátok, ezért szeretnék én kakas lenni – bánkódott Gága Géza. – Azok vénségükre is ragyogó ellátást kapnak, még akkor is, ha már csipogni se tudnak, nemhogy kukorékolni. Nekem meg még megöregedni sincs jogom, visznek a nyakazóba. Kázmért meg virslinek. Persze, hogy nem akarják, hogy kevesebben legyenek. Azt meg mégsem mondhatják, hogy csak a másik csapat tűnjön el.
    – Azért egyetlen apró reményed még van arra, hogy megöregedj – bégetett Birka Béla. – Ha ennyire spórolnak a mi kajánkkal, úgy lefogysz, hogy a gazda előbb kénytelen lesz téged is visszahizlalni.
    Valamit meghallhatott Oldalváltó, mert alig telt el néhány nap, ő egészen másképp látta a jövőt. A kedvenc Hírvivő Kiskacsájának legalábbis úgy mondta, hogy ha megint ő jut fel a dombtetőre, első dolga lesz az oda bejutók számát csökkenteni. Hogy most mégsem szavazta meg? Ugyan minek, ha Gyalogfutóék már többségben ellenzik? Majd, ha eljön az ő idejük, minden másképp lesz.
    – És már megint mi fogunk ebbe beledögleni – mordult keserűen Bendegúz. – Az a "minden" azt is jelenti, hogy ami most nekünk jobb, az bizony rosszabb lesz! És már megint Gyalogfutót emlegetik. Szegény, hiába akar elbújni a világ elől, a csuklása elárulja.
    – Én szegény Kisrikácsot is sajnálom – csikorgott Sára, a csirkenagyi. – Szegénynek még a fenekén a tojáshéj, de már az önnyakazásig jutott. Mert az ellenkezőjét merte mondani, mint a főnöke.
    – Az is lehet, hogy ő csak a kísérleti kiskakas volt! – okoskodott Átlag Nyuszi. – Talán így akarta megtudni Oldalváltó, hogy mit szól az udvar népe az ötlethez. Azt mégsem kockáztathatta, hogy neki ne legyen igaza…

    A nagy filozofálást egy nyávogás szakította félbe. Pofonosztó tett úgy, mintha komolyan haragudna. Vagy tényleg mérges?
    – Ott fönt, a Szemétdomb tetején tessenek nagyobb fegyelmet tanúsítani! Mert amíg nincs rend a fejekben, addig nincs rend a Szemétdombon. És ha nincs rend a Szemétdombon, senkitől nem lehet elvárni, hogy rendes legyen.
    Az elhangzottakra csak az egyszerű haszonállatok figyeltek fel. Ők eddig is rendesek voltak, inkább azt kellett volna mondani, hogy ott fönt is legalább annyira legyenek fegyelmezettek, mint ők a domb aljában. Különösen a kutyák érezték sértve magukat. Vakarcs és Pajti, a két fiatal szinte egyszerre vakkantotta el magát:
    – Egy macska akarja megmondani nekünk, ebeknek, hogy mi a fegyelem? Minket apró kölyök korunkban erre nevelnek, a macskák meg csak hízelegni tanulnak, meg a nagymama foteljében heverni.
    – Ne így nézzétek – nyugtatgatta őket Bendegúz. – Abban azért igazad van, hogy ott a Szemétdomb tetején kell fegyelmezettebben viselkedni. Nem tőlünk várja!
    – Azért mond ám néha furcsa dolgokat is – szólalt meg Gerzson. – Amiről eddig azt állították, hogy dübörög, most úgy emlegeti, mint tehetetlenül gördülő.
    Kázmér, az öreg ló nevetve nyerített fel.
    – Emlékszem! Valaki, már nem emlékszem, ki, azt mondta egyszer, hogy dübörög a gazdaság. Na, akkor sem volt valami nagy sebesség, mert hozzá is tettétek, hogy pontosan úgy, mint a beteg csiga, amputált lábakkal. Most meg ugyanaz a gazdaság tehetetlenül gördülő? Mint micsoda? Sün nem lehet, az nem tehetetlenül gördül, hanem nagyon is tudatosan gurul.
    – Ne butáskodjatok már! – okoskodott már megint Vakarcs. – Ha tehetetlen, akkor nem lehet hasznos. Tehát szó nem lehet sünről, vagy bármi más, köztünk lévő állatról. Tehetetlenül tud gördülni egy kidobott autógumi, egy focilabda, vagy egy üres vonat, vagy a szemetes zsák. De mi? Se tehetetlenül, se gördülni. Már gurulni sem, jó fogyókúrán vagyunk túl.
    – Meg is mondta Pofonosztó, hogy már látszanak az eredmények – szól be gúnyosan Dörmi, a félreállt vezérkan. – Már kifejezetten egészséges életmódot folytatunk: semmi zsíros, megterhelő kaja, éjszakára meg egyáltalán semmi, hogy nyugodtan tudjunk aludni.

    – Ne izgassátok magatokat, azért van, aki nem fogyott le – szólt Kázmér. Már ő is nevet változtathatna, Ló helyett inkább Gebére. – Nézzétek meg azokat, akiknek onnan föntről osztják a takarmányt. Kisrikács szerint az már pofátlanság, amennyit ők kapnak.
    – Az biztos. De mit gondolsz, ha Kisrikács osztaná ugyanazt a takarmányt ugyanannyira jó ismerőseinek, akkor is ezt mondaná? Könnyen kukorékol, amikor biztos abban, hogy a többiek úgysem változtatnak az eddigi gyakorlaton! A Szemétdombon dőlne el, de ott…
    – Most mit irigykedtek? Ha ti jutottatok volna a húsosfazék, vagy takarmányos vályú közelébe, ugyanezt csinálnátok. Most, hogy nem jut annyi különfalat, úgy beszéltek, mint a becsület mintaképei!
    Birka Béla így akarta egy kicsit csendesebbre fogni társait a bajban, de nem számított arra, hogy Pajti megint beszól:
    – Mert te talán becsületesebb, önfeláldozóbb lennél!
    Szegény Béla! Most aztán fel volt adva neki a lecke. Nem is tudott mást tenni, mint megadóan és nagyon halkan bégetni egyet. Szó, ami szó, ő is régen volt ma született bárány.

    Ha már a bárányokról volt szó, az is eszébe jutott mindenkinek, hogy bizony őket is meg kell nevelni, türelmes birkává kell majd felnőniük. De mintha ez egyre ritkább jószág lenne a farmon.     Gondolt egyet az egyik okoska, és úgy döntött, hogy a nála nevelődő kölyköknek nem enged meg mindent. Kikiabálta hát: naposcsibe, kiskacsa, tejes gida, vagy éppen ma született bárány éjjel csak a felnőttekkel lehet ólon kívül.
    Micsoda vihar lett ebből! Főleső Kandúr azonnal nyávogni és fújtatni kezdett: még hogy így korlátozni a kis cicamicák jogait! Ő aztán nem hagyja! Minden cicának, meg báránynak joga egy kis csattanó maszlagot enni, vagy megszívni magát egy kis mustgázzal. Még hogy csak a felnőttek kíséretében, akik esetleg vigyáznak rájuk? Azt már nem!

    Már teljesen elfelejtették a szegény egyszerű jószágok, hogy van a baromfiudvarban hatalom, meg azzal bíró – vagy nem bíró – jószágok. Mindenki élte a megszokott életét. Vagy mégsem olyan megszokott? Mintha egyre nehezebben jutnának azokhoz a finom falatokhoz, amiket tavasszal még olyan jóízűen ettek…
    Jó, jó, hát persze, hogy voltak kisebb-nagyobb érdekességek, de azért nem figyelték annyira ezeket. Van nekik így is elég dolguk, meg elég bajuk! Csakhogy a történéseket nem lehet csak úgy megunni, és azt várni, hogy ezentúl minden magától megy majd, szépen egyesen, zökkenőmentesen. Mert történnek ám a dolgok rendesen!
    Hosszú ideig nem lehetett hallani Rugólábról. Néha ugyan szökkent, ahogy azt egy rendes nyuszinak kell, de semmi feltűnő. Egyszer itt makogott, máskor oda ugrott, de semmi botrányos. Ezért is lett olyan nagyon érdekes, az egyik pillanatról a másikra. Bejelentette, hogy ezentúl nem lesz multifunkciós, sőt, semmi olyan funkciós, amit nem ő talál ki magának.
    Több se kellett Oldalváltó népének! Már kiabálták is, hogy régebben kellett volna, meg, hogy mindenkinek ezt kellene, de már szinte senki nem hallotta meg őket. Ez is unalmas volt. Előre lehetett látni, mit fognak kiabálni.
    De lehet, hogy kivételesen másról is szó van? Eddig minden alkalommal ők tudták meg elsőnek, ha a tisztek között valami változás készült. Sokszor még annál is korábban, hogy a falkavezér, vagy éppen a Szemétdomb főkukorékolója hallott valamit a tervekről. Most meg Bátorgomb válaszolt is, meg talán az új multifunkcióst is megtalálta. Ezek után persze, hogy kiabált Kisrikács!

    Már azért is hangoskodni kellett, mert idő közben kikelt a legújabb kiskakas: Merész Aprójószág. Még csak most tanul kukorékolni, de már nagy a hangja. Vagy a szeme. Vagy csak az az egyetlen baj vele, hogy már akkor a fenekén volt a tojáshéj, amikor Gyalogfutó állt a Szemétdomb legtetején? Egy biztos: ő sem tetszik Oldalváltóéknak.
    Hát, itt azért még ezt sem lehet tudni. Mert mi van akkor, ha csak úgy csinálnak, mintha félnének tőle? Vagy csak irigyli Kisrikács, hogy ott generáció- és korszakváltás volt, náluk meg minden marad a régiben? Neki is milyen jó lenne úgy kiskakaskodni, mint Merészkének…

    De még sokat kell várnia. Kisrikácsnak azért, mert Oldalváltó még gondolatban se adná át "kezdőnek" a dombtetőt, Merészkének meg szinte semmi esélye a feljutásra. Na persze semmi sincs előre eldöntve – ebben az esetben ilyesmiről szó sem lehet. De már nem győzöm kivárni a háborújuk végét.
    Ha az én türelmem tovább tartott volna, ez a mese is hosszabbra nyúlt volna. De így most itt a vége, fuss el véle!
    Vagy ennek soha nem lesz vége?

    Úgy, ahogy számítottam, tényleg nem futott el véle. Pedig egy ideje már úgy nézett ki, a Baromfiudvar népe békében dolgozhat, termelheti a sokfontos alapanyagot az ember ételeihez. Volt ugyan néhány rikkantás, de már senki nem figyelt fel az ilyesmire.
Szinte észre sem vették, hogy eljött az újabb vezérválasztás ideje. Meg a körülöttük élők válogatása. Egészen úgy látszott, hogy még azok a kakasok, kacsák és egyéb állatok is csak akkor jöttek rá, mi lett volna a dolguk, amikor már késő volt.
    – Beeeee keeeell látni, már úgyis mindeeeeegy – bégettek a birkák a nagy hodályból.
    – Mekkk kell ennekkk lenni – mekkentek egy sarokból a kecskék.
    Nem voltak boldogok, hiába jött az új világ. Amikor átnéztek a disznóólba, az teljesen üres volt. A malacok vagy világgá mentek, vagy belőlük csinálták azt a kolbászt, amiből állítólag a kerítés lesz. A legjobban még az járt közülük, aki hagyta azt a bizonyos utolsó, úgynevezett kegyelemdöfést. A másik visított ugyan, de mindhiába. Belőle is csak kolbász lesz. Valakiknek.
    A Baromfiudvar riadalma egyre erősödött. Brojlertyúk teljesen elkerítődött, még a csapatából is alig maradt mellette egy-két kakaska.
    Gyalogfutó régi, nagy csapata is teljesen szétszóródott, mióta Csámpi Hápi vezeti őket. (Hiába, nem szabad ennyire összekeverni az állatokat, de késő bánat.) Olyan szépen kialakult belőlük három csapat, de ezt is csak a szorgos tojók vették észre. Ott volt Kappan Pál hármasa, a másik Fényestollú triumvirátusa, a harmadik meg a már teljesen elárvult Gyalogfutó csapata. Majd csak megeszik egymást! A csirkék között gyakori a kannibalizmus…

    Tényleg soha nincs vége. A csoda ugyan elmaradt, de meglepetésben jócskán volt része a jószágoknak. Merészke, természetesen, a várt eredményt hozta: a nagy dombelfoglalás során egyetlen szalmaszálat tudott csak letenni, ő ennél közelebb egy tyúklépésnyire se került.
    – Most mi lesz? – kérdezték sokan inkább maguktól, mint Bendegúztól. Aki persze a fajtáját nem tagadta meg, hát bölcsen válaszolt.
    – Mit kell ezen most rágódni? Volt közöttetek egyáltalán olyan, aki azt hitte, Merészke jut valamire? Éppen csak arra nem lehetett számítani, hogy a Japántyúk társasága ilyen szépen ülhet a domboldalon. De legalább csak az oldalán, nem a tetején! Ha úgy nézem, még ez is jó.
    Jó, jó. De nem mindenki gondolta így. Gyalogfutó például mást talált ki. Elkezdte fejtegetni az elmúlt eseményeket, mint gazdasszony a babot.
    – Te, Bendegúz! – vakarta füle tövét Vakarcs. – Ez most mit akar?
    – Állítólag összekukorékolja azokat a tyúkokat, meg néhány kakast, akik elkotkodálják a véleményüket. Tudod, a demokrácia…
    – Aha. De mit akar? Mert valamit biztosan. El nem tudom képzelni, hogy csak úgy, magáért a demokráciáért tenne ilyet.
    – Hááááát… Azt én sem. Lehet, hogy vissza akar kerülni valamilyen kisfőnöknek? Ne vitatkozz, tudom, hogy mit mondott! De az egy dolog, hogy azt kukorékolja, hogy ő már semmit nem akar, az meg egy másik, hogy miért kukorékol. Még azt is el tudom képzelni, hogy ezzel akarja igazolni, mennyire kell ő a Baromfiudvarnak.
    Morgolódott még egy kicsit a két szomorú kutya, de aztán csak behúzódtak a házuk mélyére. Ha ennyire nagy lesz itt a rend, már rájuk se lesz szükség?

    Ment is minden szépen, a maga – és Oldalváltó – útján tovább. Már-már tényleg katonás rend kezdett kialakulni a Baromfiudvarban, amikor behozták Korbácsot.
    Korbács egyébként nem egy élő állat, csupán a Nagybetűs Fogalom: kerítésen innen és túl egyaránt ütős kifejezés. Oldalváltóék fennhangon kukorékolták, hogy farmjogot kap minden marha, aki úgy kiabál, ahogy ők akarják. Abban reménykedhettek, hogy a marhákon kívül jön majd az a bizonyos aranytojást tojó tyúk, amelyiket már keresett a házi kandúr, mindhiába.
    Csakhogy nem akartak olyan nagyon jönni azok a bizonyos tyúkok. De a baromfiudvar eddig szorgos tojói, meg kakasai kezdtek furcsán fészkelődni. Hol ez, hol az rikkantott, még Csámpi Hápi is megszólalt néha, de Oldalváltó hajthatatlan maradt. (Az már más kérdés, hogy Csámpi mondókájából nem mindig lehetett kiszűrni, mit is akart tulajdonképpen.)

    Volt már ebben a baromfiudvarban minden és mindenki. És minden kiskakas azt akarta bebizonyítani, hogy nála jobb kakas nem is létezik. Még akkor is ezt bizonygatta egyik-másik, amikor egyértelműen a fejére olvasták: mindenki látja, hogy ő nem kakas, hanem liba, disznó, nyúl, vagy marha. Esetleg éppen tyúk. Gyöngytyúk.
    Így történhetett meg az is, ami Merészkével esett meg. Annyira meg akarta szerezni az egyik abrakosztó lapátot, hogy felajánlotta cserébe magát a szántóföldet Japánkakasnak. Utána már hiába kukorékolta, hogy nem úgy gondolta, bizony, lekergették őt a szemétdomb oldaláról. Csak a maradék – nagyon aprócska maradék – baromficsapat élére állhatott. Azt is csak halkan, szépen, ahogy a csiga megy a réten.

    A megmaradt jószágok sajnálták magukat még egy kis ideig, de nem nagyon értek rá, hogy úgy igazán elkeseredjenek. Dolgoztak tovább, ki-ki a maga munkáját igyekezett jól ellátni.
    És persze figyeltek. A legkisebb kukorékolásra, vakkantásra, bármi hangra felfigyeltek. Felkapták arra is a fejüket, amikor Mekkinas először adott hangot véleményének.
    – Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy Szürke a csicsacsacsi-istállóból iázhat-e két tavasz múlva, én azt mondanám, hogy már nem.
    Lett is ebből nagy galiba! A sok liba azt se tudta, mire figyeljen. Oldalváltó és csapata rendesen kiabált egymással. Mert azt minden marha tudja, hogy Szürke már nem kell Oldalváltónak, de a kiskakas ennyire nem akarta kikukorékolni a dolgot. Mert azt el kell ismerni, hogy kitaposta durva szamárpatáival a sárga kiskakas útját, a rekedt hangjával még a környékről is elijesztett mindenkit. De miért nem tud magától szépen eldöcögni az útból?

    Lassacskán elült ez a kis szél is, amikor hirtelen vihar támadt.
    – Ez a szegény farm csődközeli állapotban van – gágogta hangosan Kelemen, a liba.
    – Milyenközeli állapotban van? – nyüszítette kérdését mesteréhez Vakarcs. – Azt már tudom, hogy az egyensúly közelit úgy kell elképzelni, mint az éneklő kacsát. De milyen a csőközeli? És miért kell ezt ennyire kihangsúlyozni?
    – Nem cső, hanem csőd – igazította ki Bendegúz. – Az a teljes összeomlás.
    – A kacsáé?
    – Nem. Te igazán nem lehetsz ennyire buta, hiszen nem vagy tyúk, főleg nem kiskakas. De megmagyarázom. Ezt először is úgy képzeld el, hogy minden kaja a fészerben van.
    – Az a jó cupák is?
    – Az is. De már mondtam néhányszor, hogy ne ugass bele. Szóval, ott az összes állat összes kajája. A te cupákod is. Aztán jön ez a csőd, mint az orkán, és bedől a fészer. Volt kaja, nincs kaja.
    - De ez most miért olyan izgalmas? Majd kérünk kölcsön Encián Uradalomtól – legyintett fülével a lassan felcseperedő Tinó Tóni.
    – Ilyet is csak egy marha gondolhat – szól közbe Pofonosztó. – Te adnál kölcsön szénát, ha biztosan tudnád, hogy én csak felfalom, de soha nem adom vissza?
    – Hát csak ennyit ér egy macska becsülete?
    – Vedd már észre, hogy ez nem macskabecsület kérdése. De ha kapsz egy adag szénát, és azt megeszed, hogy adsz nekem vissza két adagot?
    – Búúúúús lehet az a világ, ahol ez így megy – gondolkodott el a kis bika. – Akkor az is lehet, hogy a Bátorgomb által nagynehezen vasbatkává változtatott adagoló ezért lett újra fabatka?
    Töprengett még egy rövid ideig magában a kis marha, de már nem szólt semmit.
    Lassacskán mindenki behúzta fülét-farkát, de még a nyakát is. Amikor megszólalt Kisrikács, szinte azonnal beállítottak Encián Uradalom urai. Vágómarhát, kakaspörkölt-alapanyagot kerestek. Bár már nem volt sehol Nagykés, azért még lehetett attól tartani, hogy van a környéken hentes és mészáros. Aki csak arra vár, hogy valamiben vagy valakiben jól megforgathassa vitriolban áztatott fegyverét.

    – Bendegúz! Bendegúz! – kiabált izgatottan Bojtár. – Bendegúz, most mi lesz veled?
    – Hogyhogy mi lesz? Semmi. Legfeljebb elmegyek nyugdíjba.
    – De nem úgy – lihegte a puliféle a futástól lógó nyelvvel. – Most tényleg meg kell enned a saját füledet?
    – Már miért kellene?
    Bojtár magyarázni kezdte, mitől is esett kétségbe.
    – Azt mondtad egyszer, hogy ha képesek lesznek a saját érdekük ellen szavazni a kakasok és egyéb falkaizék, megeszed a saját füledet.
    – Igen, azt mondtam, de még nyugodtan legyezgethetem magam ebben a melegben.
    – De most úgy döntöttek, hogy ezentúl, majd a következő főkakasválasztás után, már sokkal kevesebben ülhetnek a dombon.
    Bendegúz vakarni kezdte a füle tövét. Meg egy kicsit a fülét is. Amíg még lehet…
    – Igaz, mondtam. Pontosan azt mondtam, hogy megeszem a saját fülemet, ha ezek a saját érdekeik ellen szavaznak. De más nem történt?
    – Dehogynem – vakkantott Gerzson. – Egyszerűsítették a beadásokat. Ezek után mindenki egyformán köteles beadni a közösbe az abrakot.
    – Na, akkor mégsem lesz itt fülrágás – sóhajtott fel megnyugodva a bölcs majdnemkomondor. A többiek csodálkozását látva magyarázni kezdett.
    – Ha figyeltek, jól értitek majd ti is. Még mindig nem tudtok másmatekul, meg statisztikául? Mert igaz ugyan, hogy kevesebben lesznek dombközelben, de akiknek egy kis villantásuk is lehet, és később is dombközelbe kerülhetnek, azok bizony több kajából még gyorsabban híznak! Akik meg eddig nem voltak kötelesek beadni a közösbe, mint a fiatal tehenek, a kezdő tojótyúkok, meg mi, kutyák, most fizethetünk, ami belefér! A cupákból éppen csak a jó kis mócsingot veszik el. Tehát: nem kell megennem a saját fülemet… Legfeljebb, ha már más nem jut.

    Teltek-múltak a napok. Mindenki, legalábbis majdnem mindenki dolgos hétköznapjait élte. Igaz, egyre több istencsapása érte őket, mióta Oldalváltó lett a kakaskirály, de nem
értek rá minden aprósággal foglalkozni. Mindenki végezte a ráosztott munkát. A tyúkok tojást, a tehenek tejet termeltek szorgalmasan, közben pedig nevelték az újabb generációt.
    De az istencsapása egyszer nagyon sok volt: még a kacsák és libák is víziszonyban szenvedtek. Mármint azok, akik túlélték a jeget.
    – De ki tehet erről a sok vízről, jégről, meg mindenről? – tette fel költőinek szánt kérdését egy hirtelen előbukkant kiskakas. – Erről is csak Gyalogfutó tehet! Ha ő nem lett volna a Szemétdomb tetején, most szépen szárazon ücsöröghetnénk a babérjainkon!
    – Még ha csak a vizet úsztuk volna meg! De itt ez a sok szúnyog, hogy hiába a nagy fülem, nem tudok eleget legyezni – szomorkodott Füles, a kis szamár. De erről is Gyalogfutó tehet! Mert ha nincs ennyi víz, akkor nincs ilyen fülledt meleg, és ha nincs ilyen fülledt meleg, most én is ülhetnék nyugodtan az istálló mélyén.

    Ezen csodálkozott mindenki egy darabig, de nem volt rá túl sok idejük. Oldalváltó iszonyú sebességgel kukorékolt egyre több újítást. Úgy sietett, mintha attól félt volna, hogy elveszik tőle a taraját. Egy rikkantásra abrakcsökkentést rendelt el – csakhogy ez ütötte egy másik kukurikúját. De egyet elért. Szürke Szamár helyére Kiskardost, az öreg csatalovat ültette (vagy inkább állította) az istállóba.
    – Nagy a feje, búsuljon a ló! – nyikorogták sokan a Baromfiudvarban, és ebbe belenyerített Kázmér, az igásló is.
    – Legszebb öröm a káröröm – nyerítette. – Majd most megtanulja, mi is az ostor! Mert eddig csak azt tudta, hogy a gazdájánál van a kard, de azzal nem őt ütötte. És az a legviccesebb, hogy egy kakas fogja a lovat püfölni! Az meg külön nyeríteni való, hogy erre milyen büszke! Pedig mindenki tudja, hogy ő csak egy hintaló a kakas püspökfalatja alá.

    Szikratarajnak már megint volt egy ötlete, mondhatni: kipattant a fejéből egy kakasszikra. Azt javasolta, hogy Szürke Szamár utódja legyen Oldalváltó.
    – Ennek mi az értelme? – kérdezgették egyre többen, kukoricacsutkájukat csőre elé tartva.
    – Nagyon egyszerű. Most bárki bármit kukorékol, hápog, vagy más hangot hallat, csak Oldalváltó népének lehet igaza. Annyian vannak, mint az oroszok! Tehát a lényeg. Ha elfogadják, amit rikkantok, az azt jelenti, hogy Oldalváltót nem tartják alkalmasnak főkukorékolónak. Ha meg ellenem szólnak, akkor nem tartják arra alkalmasnak, hogy a kukorékolásokat és hápogásokat ellenőrizze. Egyszer az életben, mielőtt a nyakazóba kerülnénk mindannyian, végre azt mondanák, hogy ők sem tartják jó vezérnek Oldalváltót.
    Ebből, persze, semmi nem lett. Még mielőtt választani kellett volna a sárga kakaskáknak és tyúkocsáknak, elhallgattatták Szikratarajt.
    – Nagy a feje, búsuljon a ló! – nyikorogták sokan a Baromfiudvarban, és ebbe belenyerített Kázmér, az igásló is.
    – Legszebb öröm a káröröm – nyerítette. – Majd most megtanulja, mi is az ostor! Mert eddig csak azt tudta, hogy a gazdájánál van a kard, de azzal nem őt ütötte. És az a legviccesebb, hogy egy kakas fogja a lovat püfölni! Az meg külön nyeríteni való, hogy erre milyen büszke! Pedig mindenki tudja, persze, rajta kívül, hogy ő csak egy hintaló a kakas püspökfalatja alá.

    A nagy nyerítések között meg se hallották azt az alig neszezést az istálló sarkában, amit a pók adott ki szorgos hálószövögetés közben. Ő valóban örült, majd kibújt a bőréből. Elvégre Oldalváltóék egyik legfontosabb dolga az volt, hogy előírják: mekkora hely kell neki, ott fent, a sarokban.
    – Engem aztán már be nem tereltek valami szűk kis repedésbe! Nekem már szép nagy terület jár az istállóban, vagy éppen a Gazdáék szobájában a falon. Nem is adom lejjebb a szénapadlás egészénél!     Ezt az alig neszezést azért volt, aki meghallotta. Merthogy meg akarta hallani. Előjöttek a görények, akik egy egész tyúkólat követeltek, az ürgék, akiknek meg a magtár kellett. Ezt már észrevették a marhák is, de ők is csak bőgtek egyet, olyan nevetséges volt az ötlet.
    – Azért én szeretnék pók lenni – vakkantott halkan Vakarcs. – Ott ülnék a falon, szövögetném a hálómat, és közben mindent hallanék. Nem érhetne meglepetés, és még jól is mulathatnék azon, mennyi mindent hordanak össze, néha egymást is szidva.
    – És azt lehet? – nézett rá kérdőn Gerzson. – Nem mondják majd, hogy titkosszolgálati eszközöket használsz?
    Ezen már mindenki elgondolkodott. Ki tudja? Egyre kevesebb dolog jelenti ugyanazt, mint korábban. De néhányan azért reménykedtek. Lehet, hogy a másmatek is jobb lesz? És a statisztika is átváltozik, az sem az átverés egyik módját jelenti?

    – Nenyííííí – süvöltött végig Kázmér hangja a farmon. – Ezentúl ííígy kell nyeriíííteni!
    – Neeem! – vitatkoztak a birkák, bár még ők sem nagyon tudták mire vélni ezt az újítást. De hamar megmagyarázta Kisrikács.
    Merthogy ő lett Oldalváltó szinkronhangja, tehát neki mindent pontosan kell tudni. És ha már mindent olyan pontosan tud, hát el kell neki hinni, hogy ezt akarta ezen a farmon minden állat. És éppen ezért Oldalváltónak mindig mindenben igaza van.
    – Igenis, ííííígy kell, még vakkantani is! – nézett sokatmondóan a kutyákra. – És naponta többször is meg kell nézni, és meg kell hallgatni, hogy mindenki a fejébe vésse, mi is az igazság. Ha másképp nem megy, hát majd vésővel meg kalapáccsal beleverjük!
    – Na, ha már a sarló is lemarad, nem számíthatunk sok szénára – bőgtek a tehenek. – De akkor már hiába néznek minket fejőstehénnek! Ha nincs kaja, nincs termelés.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: ZsuzsaMarietta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 309
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 337
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2424 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz