Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Csendrablók

, 337 olvasás, drapery , 0 hozzászólás

Abszurd

Történt egyszer, hogy négy jóbarát, szokásos szombat esti programjuk alkalmából találkozott az egyik belvárosi sörözőben. Immáron sok éves szokásuk volt, hogy délután három és négy óra között összegyűlnek ezen a helyen, legurítanak egy-két üveggel, majd együtt mennek tovább kedvenc futballcsapatuk esti meccsére. A program szerint, mihelyt vége lett a mérkőzésnek, ugyanebbe a sörözőbe tértek vissza újabb pár üveg kiürítésére, hogy ünnepeljenek, avagy vigasztalódjanak - a meccs eredményének kimenetelétől függően. Az éjszakába nyúló programvégére általában mindannyian elfáradtak, s a délutáni-esti aktív és hangos kiáramlást a hazafele-út lazább, csendesebb befejezése váltotta föl. Mindannyian nagyon szerették ezt a félórás utat, és annak meghitt, éjjeli hangtalanságát, az apró zajokat, a cipők (vagy épp az esőcseppek) kopogását, a sötétbe borult alvó utcák kietlenségét. Mind a négyen pörgős életet éltek, sokat dolgoztak, családjuk volt, és nemigen adódott alkalmuk arra, hogy ehhez hasonló nyugalmas perceket élhessenek meg a hétköznapokban. Mindössze ebben a heti egy, félórás útban élhették meg azt, amire sokszor (bár talán csak tudatalatt) annyira vágytak, és ami olykor hihetetlen belső nyugalmat és feltöltődést nyújtott számukra.
Egyik alkalommal így szólt egyikük egy hatalmas sóhaj után: "Micsoda béke! Se munka, se asszony, se gyerekek, se autók, se tévé… ez való nekem! Azt hiszem többé haza se megyek!" A többiek felnevettek. "Hát igen! Micsoda kegyelem lenne, ha minden nap lehetne legalább 10 percünk ebből a nyugalomból…"-szólt egy másik. "Az ám!"-helyeselt a másik kettő is. Aztán valahogyan ráterelődött a halk, hézagos beszélgetés a kocsmárosra, és újra megszólalt a sóhajtózós: "Hogy csinálhatja, hogy mindig olyan óriási nyugalom és csend árad belőle?" "Talán nincs családja"-szólt felkacagva a legmagasabbik. "Hihetetlen, milyen békés és kiegyensúlyozott mindig."-vágta rá a lakkcipős. "Egyszer kifaggatjuk a titkáról…" Egy-két perces csend után újra megszólalt a magas: "Talán ha megkérnénk, adna nekünk is a csendjéből." Mire a sóhajtozós: "De ha mégsem, ellopjuk!" Erre aztán éles nevetés tört fel; majd mintha elvágták volna, hirtelen abbamaradt.
Mintha mind a négyüknek egyszerre ütött volna szöget a fejében ez az előbbi spontán kijelentés. Egyikük sem találta elvetendőnek az ötletet. Váratlanul robbant most ki belőlük, és tört felszínre gondolat és érzés: valahogyan szerezniük kellene ebből a csendből, a kocsmáros határtalan, állandósult békéjéből. Mintha valamiféle kulcsot találtak volna ezzel egy új élethez, egy másik létsíkhoz – és ezt mindannyian határozottan így érezték. Hiszen nem igazság, hogy valakinek ennyi jut belőle, míg ők annyira vágynak rá, és alig kóstolhatnak bele. Ennyi munka, gürcölés, aggódás, gyötrődés mellett igazán kijárna nekik is ebből a nyugalomból sokkal, sokkal több. Így hát ebben a négy emberben akkor és ott, a lehető legtisztábban megfogalmazódott az igény, hogy ha törik, ha szakad, szükségük van arra a csendre, ami a kocsmárosból árad.
A következő hétvégéig nem esett szó a dologról. Mindenki élte tovább a szokásos életét, de ott lappangott bennük a vágy, egyre erősebben és céltudatosabban. Minden este, lefekvés előtt felerősödött bennük, és volt, hogy néha álmatlanság gyötörte őket éjjel is. Sokat járt a fejükben az az éjjeli beszélgetés.
Elérkezett a következő hétvége. A fiúk a szokásos módon kezdték meg szombati programjukat, találkoztak a sörözőben, és várták az esti meccset. Nem minden ment úgy azonban, ahogy szokott. Először is, kedvenc asztaluk helyett ezúttal spontán és egyöntetűen a pultot szemelték ki gyülekezőhelyül, hogy minél közelebb lehessenek a kocsmároshoz. Annak persze nemsokára feltűnt, hogy a megszokottnál jóval több figyelmet kap – amihez nemigen szokott hozzá. Nemcsak, hogy intenzíven figyelte őt a négy szempár, olykor furcsa kérdéseket is nekiszegeztek, amit nem tudott mire vélni. A sóhajtozós például gyerekkoráról érdeklődött, szüleiről, a magas azt szerette volna kipuhatolni, milyen helyen nőtt fel, a lakkcipős burkoltan a drogokról kezdte faggatni, élt-e velük valaha, vagy kipróbált-e ezt-azt, és így tovább. Természetesen minden kérdés arra irányult, hogy megtudják, hogyan tett szert erre a bődületes csendre és békére, ami folyamatosan áramlott belőle és körülötte. A sok kérdéssel mégsem jutottak közelebb a megoldáshoz.
Azután lezajlott a meccs (a csapat éppen kikapott, de ez most a legkevésbé sem érdekelte a négy barátot), és visszamentek a törzshelyre. A kocsmáros továbbra is teljes nyugalommal, jókedvvel, mosollyal szolgálta ki a szomjúságtól tikkadó vendégeket. Ők négyen pedig meredt szemekkel figyelték, irigykedve, bosszúsan, és farkaséhesen. Hol a pultot bámulták, hogy egymásra néztek. Egyetlen szót sem szóltak – de millió gondolat cikázott fejükben. Ültek és vártak, néha belekortyoltak sörükbe. Úgy tűnt, nincs más megoldás: ezt a csendet csak úgy szerezhetik meg a kocsmárostól, ha ellopják tőle.
Eljött az éjféli záróra. Alig páran lézengtek már csak a sörözőben, csak a legkitartóbbak és legszomorúbbak maradtak, akiknek nem volt hová menniük – vagy ha volt is, jobbnak látták az asztalra feküdve, korommagányban tölteni az estét. A kocsmáros a pultot törölgette, nem szolgált már ki senkit a zárás előtti fél órában. Azután partvisfát ragadott, rongyot csapott rá, és felmosta a padlót. Amint a négy barát asztalához ért, odaszólt nekik: "Kikapott a csapat, ugye fiúk? Ne búsuljatok, jövőhéten biztosan nyernek!" Nem kapott választ egyiküktől sem. Dermedten meredtek rá. Nem értették a csapos abszolút nyugalmát. Olyan könnyedén és elegánsan mozgott, hogy ilyet még sosem láttak eddig. Mozgása maga volt a megtestesült csend.
A zárás előtti utolsó percek peregtek. Még mindig ott ültek az asztalnál. A lakkcipős nem bírta tovább, és a fejek összedugására invitálta a másik hármat. "Nekem kell ez a csend. Méghozzá most, azonnal. Velem tartotok?" A kérdés egyiket sem lepte meg. Mind bólintott. Lassacskán minden vendég kibotorkált az utcára. Ők maradtak öten: a négy barát és a kocsmáros.
A magas felkelt, odament a bejárati ajtóhoz. A kocsmáros már a kabátját húzta; azt hitte, már indul hazafelé ez a négy félnótás is. De a magas csak nem akarta átlépni a küszöböt. Fejét kidugta, nézett jobbra, balra, előre, mindenfele. Azután lassan, de határozottan vissza is húzta, jelezvén, hogy ő nem megy innen sehova. A kocsmáros meglepődött. Még egyszer rájuk szólt: "Fiúk, itt a vége, mára ennyi!" A sóhajtozós így reagált: "Nem-nem! Lenne még valami…"
És azok ott négyen abban a pillanatban mindent elfelejtettek. Elfelejtették, hogy kicsodák-micsodák is ők, elfelejtették, hogy családjuk van, munkájuk, életük. Abban az időtlen pillanatban mind a négyen egybeforrtak, egyként működtek tovább. Nem volt tervük. Nem beszéltek meg semmit. Minden gördült a maga útján. A magas becsukta az ajtót, lekapcsolta a villanyt. Csak a pult világítása maradt égve, s két utcai lámpa világított be valamelyest az ablakon. A lakkcipős és a sóhajtozós elindult a kocsmáros felé. Az nem mozdult. Belékaroltak erősen és határozottan, és leültették a legközelebbi székre. A negyedik odasétált, és a szemébe nézett: "A csendedet akarjuk."
A lakkcipős megragadta a pulton heverő vastag ragasztószalagot, foglya kezeit sután egymáshoz kötözte, majd az összeragadt kezeket a székhez rögzítette. A kötés olyan gyermeteg volt, hogy az erős kocsmáros simán elszakíthatta volna bilincseit – de mégsem tette. Kíváncsi volt a folytatásra. Nem félt.
"Ezt a csendet én nem tudom odaadni nektek…"-szólt kisvártatva. "Na persze… tudni akarjuk, hogyan tettél szert rá, honnan szerezted vagy kaptad!"-mordult rá a sóhajtozós. "Sehonnan."-hangzott a határozott, gyors válasz. A fiúk számára egyértelműnek tűnt, hogy a kocsmáros nem fogja elárulni a titkát, és nem fogja önmagától nekik adni a csendjét. A magas odahívta magához a többieket. Félrehúzódtak a bejárat melletti hosszú, vékony folyosóra, ami a mellékhelységekhez vezetett. "Úgy tűnik, az öreg nagyon makacs. Nem lesz könnyű kihúzni belőle. Van valakinek használható ötlete?" Elkezdődött a töprengés, hogyan szedhetnék ki belőle ezt a békét, és hogyan kaparinthatnák meg maguknak ezt a végtelen csendet.
"Talán megpróbálhatnánk átkutatni, hátha van nála valami különleges tárgy, vagy drog, vagy valami."-vetette fel elsőként a lakkcipős. "Jó, menj és kutasd át!"-válaszolt rá a negyedik. Oda is ment, és elkezdte átnézni a zsebeit, alaposan kitapogatta zakóját, s végül még a cipőjét is levette – de mindhiába. Semmilyen különleges tárgy, vagy drog, aminek a csend tulajdonítható lett volna. A kocsmáros felröhögött, fejét csóválta. "Te jó ég, azt hiszitek, hogy … hahaha… ti azt hiszitek, hogy van nálam valami, ami…" A lakkcipős rámordult: "Elég legyen! Hol a kabátod?" A kocsmáros tovább nevetve, fejével a pult mögötti szék felé biccentett. A lakkcipős odacsörtetett, átkutatta azt is, de lakáskulcsán és pénztárcáján kívül nem talált benne semmit. Tárcája elnyűtt és szakadt volt, alig pár papírpénz és apró benne.
A lakkcipős visszaballagott a csapathoz, és elmesélte, hogy nem talált semmit. Tovább törték a fejüket. Most a negyedik szólalt meg; támadt egy képtelen ötlete, hogy talán nem is ember a kocsmáros, hanem valami földönkívüli: "Na jó, elég a találgatásból. Kiszedem belőle!" Odarohant és faggatni kezdte; közben mélyen a szemébe nézett, hogy kiszúrhassa, ha bármi gyanús lenne. A kérdések hallatán még nagyobbat kacagott, mint az első próbánál. Nem sok híja volt, hogy a dühös negyedik lekeverjen neki egy pofont. Ehelyett megszorította pofáját, erősen megvizsgálta bőrét, megtapogatta csontjait – de minden emberinek tűnt rajta.
A sóhajtozós ismét sóhajtott egyet, és elhatározta, hogy higgadtan, nyugodtan fog beszélni a kocsmárossal. Kicsit gondolkodott, majd kihúzta magát, és illedelmesen, közepes tempóban odasétált a megkötözött emberhez. Még egy széket is odahúzott, és leült vele szemben. De akármennyire is el akarta kezdeni a mondandóját, egy hang sem jött ki a száján, és egyetlen kérdés sem jutott eszébe. A sóhajtozósra hatott legmélyebben az öreg csendje; olyan mélyen megérintette a belőle áradó béke és nyugalom, hogy szemébe nézve őbenne is elterebélyesedett a hatalmas üresség, gondtalanság, és boldogság; a "minden tökéletesen rendben van úgy, ahogy van"-érzése, felismerése. Egy darabig ült ott még vele szemben (a kocsmáros mosolygott – érezte, hogy mi történik benne), aztán felkelt, odament a többiekhez, és azt mondta: "Ezt a csendet -még ha megöljük is- sosem kaphatjuk meg tőle. Mert ez a csend nem az övé."
Akkor a többiek otthagyták -s mivel kifogytak az ötletekből-, kimentek az asztalokhoz, leültek, vettek egy mély levegőt, kifújták, és hátradőltek. Még nem sejtették, hogy ez a szent pillanat hozta el végül a megoldást. Nézték a kocsmárost, és senki sem kérdezett semmit. Nézték egy percen át, aztán még egy percen át, és aztán eltelt már vagy tíz-tizenöt perc is. Síri csend volt a sörözőben. Egy kutya ugatása szűrődött csak be. A kocsmáros elmosolyodott. A lakkcipős felállt, és eloldotta a szalagbilincset. Az öreg továbbra is ülve maradt. Mindenki értett már mindent.
A sóhajtozós közben kinyitotta a bejárati ajtót. Friss levegő áramlott be. Még ültek ott néhány percig, aztán mindenki vette a kabátját, és hazament.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: drapery
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 192
Regisztrált: 0
Kereső robot: 33
Összes: 225

Page generated in 0.156 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz